A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-18 / 20. szám
PALOTAI BORIS BATTA GYÖRGY Egyensúly Jó, hogy e vörös virág haja épp így van, kontyszerűen befonva, és hogy e palack zöld, és nyaka van, s borához csak úgy jutok, ha a szívós dugót az izom kivonta; jó, hogy öt ujjam épp ilyen forma, s két szemem úgy nyugszik s kél koponyámban, mintha nap volna; jó, hogy gömbölyűre csiszolt asszonyom melle, s épp belefér a tenyerembe! GÁL SÁNDOR legfontosabb dolgaim amik elmaradnak azok a legfontosabb dolgaim utak távolságok néhány fehérré-sérült hajszál egy-egy hajnal hűs nyugalma havas kép boróka-zöldje néhány esti szó tenger tavasz szél így szépen egymás fölött verssor-emeletek amikre az épül ami múlt idejű FECSÖ PÁL Az elérhetetlent szeretem Emberi gondok közt élek s néha talán boldog is vagyok felragyognak a ködös égen sápadtan a csillagok, hideg a fényük de az álom felolvasztja a fagyot, hiszek a messzi fényben azt hiszem, hogy rám ragyog, hiszek a messzeségben az elérhetetlent szeretem, küzdeni, élni, remélni tanít végig e fura életen. TÖRÖK ELEMÉR Az idő kapujában Az idő kapujában állsz meztelenül tested mint üvegpohárban a bor indulsz felém szótlanul a valószínűtlenség partjairól tekinteted mélységében a megfoghatatlan bizonyosság Öreg n9 öreg Múlt nyáron ismerkedtek meg Hévízen. A néni életében először nyaralt, s önmagának sem merte bevallani, hogy valami csalódásfélét érez. Lelkiismeretesen sétált, fürdött, hallgatta a kerthelyiségből kiszűrődő zenét, mindent megtett, amit egy fürdővendégnek meg kell tennie, mégis lassan múltak a napok. Ilyen nehéz szórakozni? — gondolta aggódva, és figyelte, mások hogyan csinálják... Persze, a fiatalokkal nincsen baj, de az ő korabeliek... A vendéglői koszt nem ízlett neki, Megette, amit eléje tettek, mert ha már kifizette, vétek otthagyni. Szemben vele egy bácsi ült, a szájmozgásából látta, hogy azt se tudja mit eszik, csak gyűri le az ételt, s szokásból mártogatja tisztára a tányérját nem élvezetből. — Mindent ugyanazzal a szósszal öntenek le — dünnyögte, de úgy, hogy a bácsi is meghallja. Meg is hallotta, s cinkosan összenézett vele. S délután, amint a padra letelepedett a horgolásával, a bácsi egyenesen feléje tartott. — Szabad? — kérdezte, s még mielőtt felelhetett volna, zsebkendőjével letörölte a padot, melléje ereszkedett. Rendes ember, állapította meg a néni, kíméli a holmiját. Nem úgy, mint némely férfi, akinek egykét évi viselés után olyan a nadrágja, mintha abban hozták volna a világra. — Pihenünk, pihenünk? — kérdezte a bácsi, s egy másik zsebkendővel kopasz fejét törölgette, amely fénylett, mint egy kerti üveggömb. — Ránk fér egy kis pihenés. A néni bólintott. Ö ugyan a pihenésbe fáradt bele, folyton törni kellett a fejét, mivel üsse agyon az időt. Hiányzott a korai felkelés, a vásárcsarnok, a takarítás, a szomszédok, akik örökké feltartják az embert. — Kegyed is nyugdíjas? — kérdezte a bácsi, és a néni sóhajtott, csak úgy megszokásból, mert a sóhajtás úgy hozzátartozott, mint a konty vagy a szottyadt táskája, amelyet a kezében szorongatott. — Szegény jó urammal úgy éltünk ... soha egy hangos szó. Inkább ráhagytam mindent, minthogy perlekedjek. „Jól van, apa.“ „Igazad van, apa.“ — Én se panaszkodhatok. Hírünk volt a kerületben, olyan szépen éltünk. Hát igen ... nehéz egyedül. Amíg munkába jártam, még ment valahogy. Munka közben elfelejti az ember, hogy otthon csak a négy fal várja... A néni bánatosan ingatta a fejét. Táskájából fényképet kotorászott elő. amely a zsebkendő hajtásába volt csúsztatva. Nézte a megfakult képet, és nem érzett semmit. A fájdalom már rég elszundított a szívében. Szeretett volna valamit mondani a megboldogultról, de csak az jutott eszébe, hogy a gyenge becsináltat szerette, a könnyű ételeket, mert félt az érelmeszesedéstől. Betegkoszton kellett élni a kedvéért. — Mit meg nem tesz az ember — bólogatott a bácsi, s megértőén sodorgatta gyér szálú bajuszát. A néninek az esztendők fehérre meszelték a haját, telefirkálták az arcát gyorsírói rövidítéshez hasonló ráncokkal. Csupán a szeme ellenkezett az idővel, a szeme kéken és frissen bukkant ki a szarkalábak szövevényéből. — Pedig én a rostélyost kedvelem. A pörköltet jó paprikásán, sűrű lével. — Akárcsak én ... Tejeskávéval ki lehet engem kergetni a világból. Pörkölt, borsos tokány, akár früstökre is — mondta a bácsi, a néni meg nevetgélt. — Én is azt szoktam magamnak csinálni. No, nem früstökre, ebédre! Estig a sütőbe dugom. Nem árt nekem este se. — Meg is látszik kegyeden — bókolt a bácsi. — Eleget tejeskávéztam. Szegény drágám csak azt vacsorázott. Kávézás közben felolvasott az újságból. Kortyolgatott, úgy olvasott. Amikor a hangosfilmet feltalálták, még tarhonyás húst ettünk. Aztán jött a sztratoszféra. Akkor tejberizs járta nálunk, mert kímélni kellett a gyomrát. A televízióról szóló híreket fölös kávé mellett olvasta fel. — A kávé sem ártott meg kegyednek — tréfált a bácsi. — Jól tetszik kinézni. — Ugyan már! — A néni lesimította elöl a blúzát, megigazgatta a csipkezsabóját. — Kegyed is jó erőben van. A bácsi kihúzta magát. — Tessék kitalálni, hány esztendős vagyok. A néni szeme fürgén futkározott az öregemberen. — Várjon csak ... hatvanöt ? — Hét évet tetszett tévedni! — vágta ki diadallal a bácsi. — Senki sem mondaná. Olyan az arca, mint a rózsa. — A néni mutatóujját végighúzta az orra alatt, hogy leplezze zavarát. Ezt nem kellett volna mondania. Nem is érti, hogy szaladt ki a száján. Gyorsan a megboldogultról kezdett beszélni, s másnap is ráterelte a szót, amikor a sétányon találkoztak. A bácsi meg a lányait hozta szóba, rég elkerültek már hazulról, élik a maguk életét. Egyedül maradt, akár az ujja. Így van ez. — Így — sóhajtott a néni. — Az ember vénségére egyedül marad — ismételte a bácsi. — Hiába van szép kis lakása, üres a lakás asszony nélkül. — Nincsen, aki rendben tartsa? — jegyezte meg a néni. — Abban sem lenne hiba. Csak hát... A bácsi a vállát vonogatta. — Nehéz ezt megmagyarázni. Egyszerre sóhajtottak. A néni meglepődött, mert a két sóhaj annyira összeolvadt, hogy maga sem tudta már, melyik az övé. — Pesterzsébeten lakom, egy kertes házban — szólalt meg nagy sokára a bácsi. — Kertes ház ... Arra vágytam én mindig. Virágágyak, rózsatövek ... — Veteményeskert! — emelte fel az ujját a bácsi. — A lányaim vasárnaponként meglátogatnak, kihúzgálnak a földből egy-két karalábét, gyenge hagymát, s már futnak is el. bácsi „Program!“ Örökké program! Hát hiszen megértem. Hallgatnak egy sort. — Nekem is van lakásom. Kéz alatt vettük a hálót, úgy megadjusztáltam, hogy el nem cserélném semmilyen kombinált szobáért. Nekem nem kell rekamié. Jó, matracos ágy... — Az az igazi! — vágott közbe a bácsi. — Nem ezek a modern micsodák. Egy jó matracos ágyban elnyúlik az ember, s már alszik is. — Akár a tej — hajolt közelebb a néni, s arra gondolt, hogy ötször is felébred egy éjszaka, hajnalban már sehogy sem tud aludni. Minél öregebb, annál hosszabbak az éjszakák. Leült egy padra, szeme a göbös ujjaira tévedt. — Nem vagyok reumás — mondta váratlanul. — Semmi bajom. Csupán pihenni jöttem ide. — Nekem a bal térdem szaggatt néha — vallotta be a bácsi. De máskülönben ... máskülönben egy órát is elsétálgatok, akár hegynek fel. — Otthonról hoztam egy üveg ecetes uborkát. Magam tettem el — mondta a néni. — Vacsorához leviszek belőle. így kezdődött... Egy hónap múlva összeházasodtak. A néni beköltözött a pesterzsébeti házba, ruháskosarakban szállította el a sok dunsztost, savanyúságot. S mikor első este betálalta a rozsdaveres rostélyost, a bácsi szemeit elfutották a könnyek. — Rögtön éreztem, hogy összepasszolunk — mondta a néni, és az asztal alatt megnyomkodta sajgó térdét. — Egyforma gondolkodás, egyforma lelkűiét. — Zöldpaprika is van benne — csettintett a bácsi. — Így szeretem én, paprikára vágva. Másnap a borsos tokánynál megfogta a néni kezét, s bajuszához préselte, melyen egy morzsa billegett. Hát nem szerencse egy ilyen reuma... — tűnődött a néni. Sose jutott volna ilyen aranyemberhez. Egy hét múlva tejeskávét adott be vacsorára, pirított kenyérrel. — Nem szabad éjszakára megterhelni a gyomrát. A sok húsfogyasztástól érelmeszesedést kap. A bácsi elutasítóan hümmögött. — Ki vigyázzon magára, ha nem én! — sóhajtott a néni, és gyermekkék szeme vidáman megcsillant. — Olvasson már fel valamit az újságból. A bácsi félrefújta a pillét a kávéjáról, s megadóan kezdte olvasni az űrrepülésről szóló híreket. Prandl Sándor felvétele
