A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-05-18 / 20. szám

20.

Mindkettő errefelé lakott, az állomás felé vezető kerülő utamon. Nudli bácsi is a cigány utcában, mint Kiszuesan János, és Takács József a Fütyüiő-soron.

A megújult utcákra valahogy nem illenek rá már ezek a nagyon régi nevek, és az egykori utcák képe, ahogy emlékezetemben él, valahogy nem illik össze az új állomás épületének képével. Csak az én emlékeimmel illenek össze, az utolsó háborús esztendővel, az én akkori életemmel és Kiszuesan János, Takács Sándor meg Nudli bácsi halódásával.

Rég elmentek. Mindhárman ott pihennek már a temetőben, de én ittmaradtam, és így ők is élnek. Bennem élnek. Épp oly elevenen, mint egykori fájdalmaim, s az utolsó háborús esztendő emléke.

Takács Sándor úgy tudta a nagy francia forradalom történetét, ahogy mi azt az iskolában sose tanultuk, s ahogy azt nem is volt szabad tudnunk. Nudli bácsihoz a rokkantsága vonzott. Hol mankóval, hol fatuskóval pótolta hiányzó lábát. Mindkettő jóravaló szegényember volt. Milyen alapon barátkoztunk meg, magam sem tudom pontosan.

Hátuk mögött volt az egész élet, tele tengődéssel, nyomorúsággal. Előttem még ott volt minden: az ifjúság, a tanulmányok, a házasság, a munka. Akkoriban mégsem találtam magamhoz illő fiatalembert. Nem rátartiságból — inkább valahogy idő előtt megöregedtem. Talán így sem igaz. Olykor úgy éreztem, hogy valami nagy, mély kútba estem, ahonnan hiába kiáltozom. Mintha engem is megcsonkítottak volna. Mintha kezem, lábam levágták volna. Talán beteg is voltam.

Néha rajtakaptam magam, hogy bicegek, akár Takács József. Máskor meg azon, hogy tanácstalanul megmegállok az utcán, mint a megfáradt, féllábú Nudli bácsi; leveszem a kalapom (már kalapot hordtam), megtorlóm a homlokomat, és öregesen tovább ballagok.

Vágott, szörnyű szűzdohányukra is rákaptam. Bűzlött, olyannyira, hogy maguk is nyúlbőrnek nevezték. Még Kiszuesan Jánosnak volt a legjobb dohánya, mert ő legalább értett hozzá, hogyan kell érlelni. Éles suszterkésével finomra vágta, s jól meg lehetett csavarni akár cigarettapapirosba, akár újságpapirosba, máskor csak úgy: dohánylevélbe.

Eljárogattam a három öreghez, de többnyire Kiszuesan Jánoshoz. Nem annyira a dohány vonzott — bár az is fontos volt, mert sehol az égvilágon cigarettát nem kapott már az ember —, inkább maga a műhely. Aztán Kiszuesan János volt a legvidámabb a három közül. Jobban mondva az előbbi kettő nem is volt vidám. Ő mindent tréfára fordított, még akkor is, ha keserűség vagy szomorúság érte. .

Arra lett is volna elég oka, mert mestersége a háború alatt nagyon aláhanyatlott. Nem volt se fejnek, se talpnak való bőr, s ha hasznosan akarta tölteni idejét, a kertben és a ház körül keresett magának elfoglaltságot. Nyáron megtehette, de ősszel... ? Igaz, ilyenkor mégis akadt javítani való. A falusiak elhozták megfoldani nyűtt, súlyos csizmáikat, bakancsukat. Az asszonyok is agyonkoptatott, sárba való lábbelijüket.

Az utóbbi időben a háború eseményei felbolygatták a falut. Eddig is sokan megérezték. Ki hogyan: legtöbbje kikopott ruháiból és cipőiből. Zsírt, húst alig lehetett kapni a hentesnél. A dohányt, a cigarettát már nem is említem. A férfiak közül többen odavesztek a frontokon. Apák vagy fiúk voltak s az otthoniak gyászolták őket, és átkozták a háborút. Mindezek a dolgok, ha közvetlenül is érintették az embereket, csak a

távoli események visszhangjaként hatottak. Saját tapasztalataik alapján nem tudták felmérni, felfogni a világban végbemenő borzalmakat. De akkor, negyvennégy őszén szörnyű dolog történt; megbombázták Érsekújvárt.

Előtte valamelyik éjszaka az angol és az amerikai bombázók szép tűzijátékot rendeztek. Apró ejtőernyőkön világító rakétákkal szórták tele az eget. Nem közvetlenül a falunk felett — valahol délebbre. Aztán megmorajlott az éjszaka és megrendült a föld. Az emberek kifutottak az utcákra vagy a Vág töltésére, úgy bámulták e szörnyű kivilágítást. Már nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, Almásfüzitőt bombázták. Annak, aki nem élt meg hasonló katasztrófát, látványosságszámba ment az ilyesmi. Érsekújvár bombázása megdöbbentette és megriasztotta az embereket. Több falunkbeli éppen a városban tartózkodott, s alig úszta meg épp bőrrel a légitámadást. Magamnak is alig sikerült megmenekülnöm.

Rég abbamaradt a tanítás, mégis be-beutaztam olykor a városba. Egy

nap a sokat késő esti vonattal értem oda, és csaknem egész éjszaka kujtorogtam a szerencsétlen város utcáin. Ismertem minden kövét, és most minden össze-vissza forgatva, szétzúzva, szétroncsolva hevert a közömbös éjszakai ég alatt. Elpusztult az állomásépület, a három híd mögött az új telep, és megszenvedte a légitámadást a Főtér, a Kispiac, s mit tudom én hány utca és ház tanúskodott a szörnyűségről.

Sírtak. Olykor meg-megálltam — bambán és szélütötten. Valahol egy német őr kiáltott: Halt! Wer da? — s én a romok közé surranva elmenekültem. Akkor éjszaka hiába kerestem egykori lakás- és kosztadó gazdáimat. A ház megvolt ugyan. Ott állt félrebillent tetővel, repedt falaival, üresen és elhagyatottan, mint egy kifosztott fészek. Ugyan hova lett a két házsártos öreg, s nevető szemű csacska lányuk?

Érsekújvár többé nem volt azonos önmagával. A bombák lesodorták a háztetőket, égbemeredő bordázatuk egy szegény, agyoncsigázott ló hullájára emlékeztetett. Megtzakadt, kimúlt, s ottmaradt élettelenül az útszélen, lerágott csontjait mutogatva. Az épségben maradt városrészek és utcák is valahogy idegenszerűen hatottak. E szörnyű élmények után kezdtem úgy érezni, hogy valami mély kútba estem, ahonnan hiába kiáltozom. Tudtam, éreztem, körös-körül roppant erők mérkőzése folyik, s én hiába vagyok erős, fiatal, bele nem szólhatok sorsom alakulásába. Kopott ruhában, lyukas cipőben gyúrtam az őszi sarat — becsavarogva a falu határát, vagy otthon tétlenkedtem. Feszült hosszú vajúdásomat nem enyhítették sem a könyvek, sem a séták.

öreg Kiszuesan János tréfái, s a műhely szurkos, szegényes levegője olykor megvigasztalt. Szerettem az idős mesterember dolgokon áthatoló, átlátó egyszerű bölcsességét. Egy nap, emlékszem, egymás mellé sorakoztatta a javítani hozott cipőket, csizmákat, könnyű női cipellőket, s valami különös törvény szerint osztályozni kezdte őket.

Először is egy dupla talpú szép vadászcsizmára mutatott:

— Ez a legnehezebb, de szél lakik benne. Nem is a csizmában, hanem a gazdájában.

Ez a vadászcsizma Ferencei Károlyé volt —a Magyar Nemzeti Párt helyi főkorifeusáé. Aztán egy lakkcipőt kerített sorra: — Ennek cifranyomorúság a kaptafája. — A lakkcipő a postamesteré volt.

Aztán tanítók és tanítónők lábbelijét kerítette sorra:

— Ugyanaz, — mondta keserű gúnnyal, s igazított egyet a pápaszemén.

A parasztok és a munkásemberek nehéz, vasalt lábbelijéhez ért. Akkor

eltűnődött, szeretettel megsimogatta fényesre suvikszolt ráncos bőrüket, és megdicsérte őket:

— Ez jóravaló lábbeli. — Még egyszer sorra végigsimogatta a sok elnyűtt cipőt, és furcsán meghatódva, mintha eleven lényekről szólna, azt mondta:

— Ezek adtak nekem kenyeret.

Elszívtunk egy dohánylevélbe csavart jókora cigarettát. Kiszuesan bácsi közben kopácsolt, s hallgatott. Egyszer csak rámnéz, és azt mondja:

— Jó mesterség, látod! Ezt a kalapácsot senki el nem veszi tőlem.

Be irigylettem őt biztonságáért, nyugalmáért, pedig ebben az egyben tévedett.

Elmúlt néhány hét, megint odavetődtem hozzá, de hiába kerestem őt a műhelyben. Az nyitva volt ugyan, de ő maga hátul az udvaron tettvett valamit egy farakás körül.

— Mi szél hozott, fiam?

— A cipőmmel kéne tenni valamit.

— Melyikkel? — kérdezte, mert semmit nem látott a kezemben.

— Ezzel, ami a lábamon van.

Szomorúan megcsóválta a fejét:

— Nem veszek én többé kalapácsot a kezembe.

Csak később értettem meg keserűségét, mikor a műhelybe tértünk, s leültünk a repedt, hideg kályha mellé. A műhely üres volt, csak egy-két páratlan cipő hányódott az egyik sarokban.

— Nincs anyag, minden bedöglött —r mondta, s én éreztem, hogy nemcsak a mesterségére gondol.

Megkínált szűzdohánnyal, maga is csavart egy cigarettát. Aztán furcsa ötlete támadt, ö maga is furcsállhatta, mert nevetett hozzá — igaz, kesernyésen, de mégis nevetett.

— Itt van a sarokban az a páratlan cipő. Vesd le a magadét, amarról meg szakíts egy darabka talpat. Verd fel magad, mert valóban nem nyúlok többé a szerszámhoz.

Nem tudtam, tréfának szánta-e, amit mondott. Én kaptam a szaván. Eleget ültem itt a műhelyben. Volt időm ellesni, hogyan csinálja. Meglepetésére valóban nekifogtam. Most ő nézett engem, ahogyan és szoktam őt annak idején.

Annak rendje-módja szerint átplántáltam a talpat a páratlan cipőről az enyémre. Szakszerűen csinálhattam, mert megdicsért:

— Jó mester lett volna belőled.

Odanyújtottam neki a cipőt, hadd nézze meg. Sokáig forgatta a kezében.

— Erről mit gondol, milyen a kaptafája?

Elértette a célzást, de nem sorolt semmiféle osztályba. Elnézett a fejem felett, s aztán szomorúan enynyit mondott:

— Tudom, szeretsz firkálni, hát írd meg egyszer az öreg Kiszucsant.

Elnéztem hosszan a hideg kályhát s a szegényes szerszámokat. A kalapács koppanva kihullt a kezemből. Az a kalapács, amit az ő kezéből a háború ütött ki. Hiába módosította igazságát úgy, hogy a két kezét mégsem vehetik el. A féllábú Nudli bácsira gondoltam. Bizony annak a lábát is elvették. Mindenétől megfoszthatják az embert, akkor is, ha semmije sincs, még önmagától is. Eleven tagjaitól, emberi méltóságától, életétől is.

Megértettem, hogy ő maga is beleesett abba a mélységes, feneketlen kútba, ahonnan én hiába kiáltoztam. Idős, megfáradt ember volt. Tréfás kedve is elhagyta. Mestersége is kimúlt, és ő maga is, mert nem volt, ami megtartsa.

Kint vagyok már az állomáson. Várom, várom azt az Érsekújvár felé induló vonatot, de sehogy se jön, vagy nem akar jönni. Hát persze: a korai vonat elment már, a későbbihez meg túl korán értem ki. Így bűnhődöm azért a kerülő útért. A Cigány utcáért, meg a Fütyülősorért: az emlékeimért.

Elálldogálok az új állomásépület peronján. A faluval együtt ilyesmiről álmodtam én is valamikor, épp ezért itthon vagyok itt, mégis valahogy idegen. Azok a fiatal vasutasok is — felém köszönnek, kezemet szorongatják, ismergetem őket, és mégsem azok, akiket ismertem, csak apjuk nagyon megfiatalodott arcvonásait fedezem fel a fényes sapkaellenzők alatt. Nevükön szólítom őket, s ők zavartan, furcsán összemosolyognak, mikor kiderül, hogy elcseréltem a nevüket.

Egyedül maradok. Akkor az egymás mellett előrerontó sínpárokat bámulom. Mennyi, mennyi sínpár, és mind elfelé rohan, mégis makacsul odatapadnak a földbe ágyazott talpfákhoz. Azok ugyan nem fából készültek, betonból öntött, súlyos tömbök, de mégis talpfák, így még szilárdabban idekötik az elrohanó sínpárokat. Elnézem őket, s valahogy nagyon egy vagyok velük, mert az én természetemmel rokon és azonos vonásokat fedezek fel bennük. Én is így elfelé rohanok mindig, világgá nyújtózom, mégis bele vagyok ágyazva ebbe a kövekkel, széntörmelékkel teledöngölt földbe. Ebbe a fekete földbe.

(Folytatjuk]