A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-04 / 18. szám
sen a 25-ös várakozó álláshoz. Is mételje meg!“ „Itt a 893-as. Engedélyt kérek a kifutásra.“ „Itt irányító torony. 893-asnak kiáltást engedélyezem. Légnyomás 850 tor, hőmérséklet 12 fok.“ „Halló torony. Itt a 893-as. Minden rendben. Engedélyt kérek a felszállásra.“ „Felszállást engedélyezem. Emelkedjék 220-as magasságba, 16,30-kor kapcsoljon át a 3-as sávra. Szerencsés utat.“ i Jurij Komarov fő irányitó, tapasztalt háborús repülő, és Szergej Bajbakov fő diszpécser mosolyognak. — Jött volna egy órával ezelőtt, akkor tiszta bolondház volt itt. Tíz gép körözött egyszerre — négy 400 méter, négy 900 méter, kettő meg 1200 méter magasságban, azonkívül figyelnünk kell a szomszédos vnukovói repülőteret és az ellenőrző állást. S mindezzel egy embernek kell megbirkóznia. — Vagyis a legfontosabb a gyakorlat. — A gyakorlat és az iskola. Nézze, Szergej itt egyenesen a tízéves általánosból jelentkezett a kirovográdi légidiszpécser iskolába és csak most végzi a Polgári Repülőakadémiát. Hát igen, 13 évvel fiatalabb nálam, de egyszer csak megszerzi a szükséges gyakorlatot. A gépen ezalatt a légikisasszony kiosztja az összecsukható asztalkákat, s mindenki egyszerre boldogan mosolyog. Ez is a hagyományos szertartáshoz tartozik — az ebéd a repülőgépen. S az utasnak alig jut eszébe, micsoda robotot jelent a két lány számára megrakni a kontejnereket az ebédekkel, felszolgálni 80 adagot, utána megint mindent összeszedni és rendet csinálni, miközben lábuk alatt imbolyog a padló s nekik italokat, cigarettát, újságokat kell széthordaniuk, mindezt mosolyogva, tájékoztatásokat adni az utasoknak, teljesíteni mindenféle kívánságaikat. S az utas ebéd után nyugodtan elszunnyad s nem kell törődnie a rádióssal, aki jelenti: „Itt a 893-as. Leszállási engedélyt kérek. Kapcsolok.“ A fülhallgatóban recsegve szólal meg egy hang: „Itt Novoszibirszk, jó estét, leszállást engedélyezem.“ A. KUBA Felvételek: APN Több mint másfél hónapja tartottak megszállva az amerikai indiánmozgalom harcos osztagai egy kis indián falut, Wounded Knee-t Dél- Dakota szövetségi államban. A 300 felfegyverzett sziu-oglala indián február 27-én szállta meg a falut és elbarikádozta magát a templomban. Bár a szövetségi rendőrség és a Nemzeti Gárda ugyancsak 300 állig felfegyverzett tagja, páncélozott járműveket is felhasználva, hermetikusan körülzárta a falut, az indiánok eljuttatták üzenetüket az Egyesült Államok kormányához, követelve, hogy egy Edward Kennedy szenátor vezette bizottság vizsgálja meg az USÁ- ban, de különösen Dél-Dakotában élő indiánok viszonyait s vizsgálja felül az indiánok és az amerikai kormányok között megkötött több mint 380 szerződést, amit a fehérek egytől egyig lábbal tiportak. Tiltakozó akciójukhoz az indiánok nem véletlenül, szimbolikusan választották azt a helyet a Wounded Knee (Sebesült Térd) folyó partján, ahol 1890-ben a kormánycsapatok, gyorstüzelő ágyúk bevetésével 300 sziu harcost, nőt és gyermeket kegyetlenül lemészároltak. A sziuk vezetőjét, a híres Sitting Bullt (Ülő Bikát) pedig letartóztatták, majd amikor az indiánok ki akarták szabadítani, meggyilkolták. A sziu — saját nyelvükön dakota — törzs a legjelentősebb prérilakó indián törzs volt az Egyesült Államok középső északnyugati területén. Kitűnő lovasok és kiváló harcosok voltak. A vadászterületek védelmére folytatott hosszú harcok után Vörös Felhő törzsfőnök 1868-ban megállaki; 30000 sziu él rajta, a lakosságnak nem egészen négy százaléka. Az emlékek elevenen élnek — de a jelen sebei talán még égetőbbek. Az indiánok — és itt persze nemcsak a sziukról van szó — az Egyesült Államok legszegényebb kisebbségét alkotják. A legutolsó népszámlálás adatai szerint 843 000 indián él az Egyesült Államokban, közülük 480 ezren az indián területeken — rezervátumokban — vagy azok közvetlen közelében. Ezeknek a rezervátumoknak összterülete 55 millió hektár, míg 1897-ben még 135 millió hektár volt az indián terület. Más szóval: nem ért véget, napjainkig folytatódik az indián területek elcsatolása, így aztán az amerikai indiánoknak csaknem a fele kénytelen volt elhagyni a rezervátumokat, s a külvárosok nyomortanyáin él. A rezervátumokban élő indiánok átlagos életkora 42 év, jövedelmük évi átlagban 840 dollár, tehát mélyen a nyomorhatár alatt van, s olyan betegségek pusztítanak közöttük, amelyek a lakosság más rétegei között ismeretlenek. A rezervátumokon kívül élő indiánok anyagi körülményei ehhez nagyon hasonlóak: a legalacsonyabban fizetett munkakörökben dolgoznak és először bocsátják el őket. Az indiánmozgalom élgárdája az amerikai haladás, a polgárjogi mozgalom kipróbált harci ösvényét járja. Tagjai 1969-ben elfoglalták a sokáig börtönnek használt, de közben kiürített Alcatraz-szigetet, 1970-ben a Mount Rushmore hegységet. A múlt év novemberében 800 indián megszállta a washingtoni indiánügyi hivatalt, ahonnan kivittek a 19. században kötött s az indiánok jogait biztosító, de az USA kormánya által egytől egyig megszegett több száz eredeti szerződést. Az USA 1976-ban a függetlenség kikiáltása 200. évfordulójának nagyszabású megünneplésére készül. Ezzel kapcsolatban mondotta Futó Medve, a Wounded Knee faluban hat hétig körülzárt sziu indiánok egyike: „Ha addig nem oldják meg a problémáinkat, 1976-ot az indián háborúk évévé nyilvánítjuk.“ Azóta a Wounded Knee-i sziuk elszívták a békepipát a „Nagy Fehér Atya“, az elnök képviselőivel, akik biztosították az (indián ellenállók büntetlenségét, s aztán — letartóztatták az indiánok vezetőit... —ta— ». *4»*. 1 podást kötött az USA kormányával, amely biztosította a sziuk jogát a mai Dél-Dakota nyugati felének területére. Az ottani Black Hills hegységben azonban aranyat találtak, mire újra irtóhadjárat indult az indiánok ellen. 1876 júniusában Crazy Horse (Ijedt Ló), a sziu-oglalák főnöke legyőzte és megsemmisítette a kormány expedíciós hadseregét, s a harcban a hírhedt indián-mészárló G, A. Custer tábornok is elesett. 1890 januárjában a rezervátumokba szorított sziuk helyzete különösen válságosra fordult. Éhínség kezdődött, és a kétségbeesett indiánok között feltűnt egy próféta. Jövendölései a fehér emberek vereségéről, az indián aranykor közeli visszatéréséről szóltak. Az új hit szerves része volt a halottak feltámadása, és ezt vetítette előre legfontosabb szertartása, a „szellemek tánca“. Ez megriasztotta az ott tartózkodó Daniel Royer indiánügynököt (kormánymegbízottat), aki katonaságot hívott segítségül. A szomorú eredményt már tudjuk ... A dél-dakotai hat sziu-rezervátum közül a legnagyobb a Pine Ridge. Az arany- és egyéb érclelőhelyek, a termékeny földek, gazdag erdők mind a rezervátum területén kívül esnek. Pine Ridge-ben 11 500 sziu-oglala indián él, de a rezervátum területének nagy részét sivatag, az ún. Bad Lands foglalja el, csak keleti részében lehet intenzív marhatenyésztést folytatni. A hat rezervátum Dél-Dakota területének tíz százalékát teszi
