A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-04 / 18. szám
KASSÁK LAJOS Partizánlányok Legyen ez az ének a lányoké akiket szeretnek a fiúk lágy kalácsból és szerelemből fonjunk köréjük időtlen láncot. Tudjuk szenvedtek ők is eleget milyen félelmeket éltek át milyen magányt hol vér volt, csak vér hol rózsa nélkül nőtt a kék tövis. Házuk ablaka sötét volt nappal s az erdőbe jártak aludni a fiúk nevét elfeledték ha tőrbe esett közülük egy is. Ó ezek a lányok mások voltak mint a búbánat virágai fegyvert rejtegettek keblükben szemükben jövőnk tüze lobogott. Legyen most övék a hű szerelem részegítő aranyszín bora galamb szemük pillantson ránk is akik szépségüket énekeljük. P. Breier felvétele / A Mukropulo&x • • Elena Kittnarová és Frantiiek Livora „ ... az ember nem bírja elviselni. Száz, százharmincig még ki lehet bírni, de aztán ... aztán jön rá, hogy meghal benne a lélek. Ti mindenhez oly közel vagytok! Számotokra mindennek van értelme, mert... ti egyhamar meghaltok ... az ember nem szerethet háromszáz évig! Isten, mily szörnyű ez az üresség és magány ...“ Ezek után a kétségbeejtő szavak után, ez után a döbbenetes megnyilatkozás és önmarcangoló vallomás után a hajnalpírban derengő saállodaszobában lassan kibontakozik a valóság és megviláglik Emilia Marty megrendítő vallomása. De ki ez a titokzatos Emilia Marty, aki ugyanakkor Elsa Müller, Jekatyerina Miskin, Eugénia Montez, Ellian Mac Gregor is, sőt maga Elina Makropulosz?... Ki ez a lárvaarcú ragyogó szépség, aki a fagyasztó cinizmus hangján beszél és száz éve történt dolgokról tud?... Ki ez a tüneményes operaénekesnő, aki egy megsárgult pergamenborítékért Prusz báró szeretője lesz?... És így lehetne kérdést kérdésre halmozni, tudakolni e rejtelmes személy kilétét, aki megjelenésével megoldja a másfél évszázada húzódó örökösödési port, a hírhedt „Gregor kontra Prusz“ ügyet. A rejtély nyitja egy írás, mely ezekkel a titokzatos és félelmet sejtető szavakkal kezdődik: „Ego Hieronymus Makropulos, iatros kaisaros Rodolfu ...“ ott van a pergamenborítékban, maga az írás pedig nem más, mint II. Rudolf császár tudós alkimistájának, csillagászának és mágusának, a görög Makropulosznak receptúrája, a híres „elixi vitae“, mely három évszázaddal tolja ki az emberélet végének határát. Az öregedő császár már nem merte magán „alkalmazni“ a mágikus formulát, a „Makropulosz-dolgotÄ, amely pontosan előírja, hogyan kell a dolgokat csinálni, de tudósától megkövetelte, hogy saját lányán próbálja ki annak erejét. A parancsnak engedelmeskedni kellett, s ennek eredménye, hogy kezdetét vette a szépséges Elina Makropulosz háromszázéves élete. Elina vagy jelenleg éppen Emilia, mikor érzi, hogy a varázsereje már gyöngül, megjelenik a receptért, melynek hollétét csak ő tudja, hogy újra alkalmazva azt, folytassa életét. De mikor vallatása közben mindenre fény derül, és a kérdések záporában visszapergeti mozgalmas életének döntő mozzanatait, megdöbbenve eszmél rá, hogy nem szabad ilyen sokáig élni... Megváltoztatja szándékát, eldobja Jelenet a második felvonásból: Elena Kittnarová és Milan Kopaöka-úgy magától az elixir adta lehetőségeket, titkát felajánlja a jelenlévőknek, de azt mindenki borzadva elutasítja ... S mikor a gyertya lángjában a pergamen, a Makropulosz-dolog, a hoszszú élet titka, hamuvá változik, Emilia Martyból is örökre elszáll az élet. Karel Capek híres utópisztikus drámájának cselekménye ez, melyet LeoS Janáiek morva zeneszerző ültetett át operaszínpadra. Janáéek — akit előszeretettel neveznek a „morva Bartóknak“, bár ez a megállapítás csupán annyiban helytálló, hogy mindketten a népzenéből, a nemzet dalkincséből indultak el — ma már elvitathatatlanul századunk klasszikusának számít. Capek zseniális művéhez egyenértékű zenét komponált. Ez a századunk nyelvén beszélő zene azonban — mily ellentmondás — nehezebben emészthető táplálék, mint például a Carmen vagy egy Rigoletto népszerű áriáinak csemegéje. Itt ugyanis nincsenek áriák, kettősök, vagy éppen kórusok, hanem apró, deklamáló melódiák áradatán hömpölygő izgalmas énekbeszéd, ragyogóan hangszerelt zenekari szövettel alábélelve. Persze ennek a zenének is, mint Janáéek minden művének, megvan a maga specifikus varázsa, drámai ereje, mely a harmadik felvonás végén egy csodálatosan szép, himnikus apoteózisban oldódik fel. Nem lehet eléggé dicsérni a Szlovák Nemzeti Színház dramaturgiáját, hogy a Carmen után és a Tosca előtt, közömbösítőként éppen ezt a művet állította színre, mely szlovák színpadon még nem hangzott fel — kivéve egyszer, 1959-ben,. a prágai Nemzeti Színház vendégjátéka alkalmával. Persze annak, hogy a mű Janáéek és Capek elképzeléseinek szellemében kerüljön színre, elengedhetetlen feltétele egy énekes színésznő, aki a főszereplő ezer arcát életre tudja kelteni. Jelen esetben ez a művésznő Elena Kittnarov á, akinek teljesítménye egyszerűen tökéletes. Olyannyira kifogástalan, hogy már csupán ezért is érdemes megnézni az előadást! De — és az a további örömteli meglepetés — Kittnarová teljesítménye nem az egyetlen, hanem az első a hasonlók között, mert globálisan sommázva — az előadás minden szereplője ragyogó. A zenei betanításért és vezénylésért külön köszönet illeti Zdenék K o sie r főzeneigazgatót, aki ezzel a produkciójával az évad legszebb előadásával ajándékozta meg a közönséget. Branislav Kr í é k a rendezése abban nagy, hogy nem érezteti jelenlétét és mégis állandóan jelen van. Ladislav V y chodil díszletei nyíltszíni tapsot érdemelnek, kár, hogy az nálunk nem szokás, mint például Budapesten. Helena Bezáková jellegzetesen egyéni jelmezeket tervezett hősnőjének, melyek a férfiak fekete-fehér frakkjainak és zsakettjeinek egynemű hátteréből ragyogóan emelkednek ki. VARGA JÖZSEF J. Vavro felvételei
