A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-05-04 / 18. szám

Még mindig hallgat ez a sokaság. Oly különös ez a csend, és ez a rellyei ügyvéd is.

Nézem a termet és a sokaságot. Látom, hogy a megőszült és tar koponyák hirtelen fölemelkednek. Az öregek és a fiatalok esett válla, meggyörnyedt termete hirtelen kiegyenesedik, s abban a pillanatban fölrobban, üvölt ez a csönd:

— Fuj, dolu s ním! Von s ním! Dolu s ním! Von s ním!

— Fuj! Le vele! Ki vele! Fuj, le vele! Ki vele!

A harag és a düh robbanásának ez a kétnyelvűsége elnémítja az ügyvéd urat. A hangorkán, a székek és a lábak rettenetes robaja örvénylik a mennyezet alatt, a nyitott ablakon át kirobban az utcára is. Az ügyvéd félelemtől sápadtan, eltörpülve, semmivé roskadva áll a pódiumon. Menekülne, de nem tud merre. Sem az ajtón át, sem az ablakon át, mert a sokaság eltorlaszolt minden lehetséges utat. Így hát csak áll és áll, s még jobban belesápad tehetetlenségébe.

Sokáig tartott ez a hangorkán. Amilyen hirtelen robbant, végül oly váratlanul el is múlt. A beállt csend döbbentett rá, hogy ez a harag és düh nem gyilkos, öldöklő indulat, hanem a megaláztatás és a felháborodás tiltakozása. Tiszta indulat. Nem értheti meg a törvény szövegét. Még kevésbé érthet egyet azzal, hogy az ügyvéd, aki a megszállás alatt ispánnal, főispánnal, alispánnal, Jarosspártiakkal és nyilasokkal parolázott, legyen a törvény végrehajtója. A váratlanul beállt csend, se csend, inkább ordító kérdőjel: Mi történik itt? Mi történik velünk?

Az ügyvéd, bár nem érti ezt a némaságot, a félelemtől berekedt hangon, önmagát is megerőltetve igyekszik választ adni az ágaskodó kérdőjelre:

— Ha a magyarok nem tesznek eleget felszólításomnak, karhatalommal üríttetem ki a termet.

Üjra felrobban ez a csend. A székek és a lábak robaia veri a menynyezetet. Az utálkozó „fuj“ és „le vele“ csapkodja a dobhártyákat. A hangorkán nem akar szűnni, se öt perc, se tíz perc múlva. Se fél óra múlva. Az ügyvéd remegve, sápadozva várja, mikor töri, zúzza össze őt az újabb kitörés. Mert a karhatalom nincs jelen, és nincs is senki, akit érte küldhetné. S ugyan miféle falusi karhatalom birkózhatna meg ilyen haraggal és felháborodással?

Mikor mindez elérte már a tetőpontját, a pódium legszélén felemelkedik egy tömzsi kis ember, látszólag jelentéktelen alak. A mocsonoki Psota Ján, egy suszter, aki csaknem két évtizedet élt a Csallóközben és Mátyusföldön. Harmincnyolcban a magyar csendőrök egy szál ruhában lökték át a határon, a gárdisták meg elfogták, összetörték a bordáit és szétzúzták egyik veséjét. Végül egy teljes esztendőre az ilavai börtönbe zárták. Feláll a mocsonoki cipészmester, testével félretolja, majd csaknem egészen eltakarja az ügyvédet és beszélni kezd. Szlovákul szól a sokasághoz. Első mondatai még belevesznek a terem zúgásába. Alig érteni. Mikor a csend végre érthetővé teszi hangját, már csak egyetlen mondata száll végig a zsúfolt teremben:

— A mi si veru svojich macfarskych súdruhov, s ktorymi sme dvadsaf rokov bök po boku bojovali, nedáme. (És mi bizony nem hagyjuk cserben magyar elvtársainkat, akikkel húsz éven át vállvetve együtt harcoltunk.)

Az a tömzsi kis mocsonoki cipészmester nem azt mondja, amit ebben a pillanatban a körülmények követeltek, csak azt, amit becsületes kommunista szíve parancsol. Érzem,

18.

hogy azt mondja, és érzi az egész terem. Hirtelen ujjongó felszabadult éljenek harsannak a mennyezet alatt, szlovákul és magyarul is:

— Nech zije! Nech zije! Éljen! Éljen!

A tenyerek összeverődnek, ujjongó, ütemes tapsvihar tör ki, mely mintha soha nem akarna megszűnni. A tömzsi kis Psota már régen elhagyta a pódiumot. Az ügyvéd félreszorulva, sután áll a terem előterében. Értetlenül, mégis megkönynyebbülve lélegzik, mert az ujjongó sokaságtól ebben a pillanatban nem kell félnie. Egyelőre én is csak éljenzek és ütemesen összeverem tenyeremet. Ugyanakkor mégis félelem és szorongás markolja mellemet, mert senki nem sejtheti, mi történik a következő pillanatban.

Elhomályosult szemmel bámulok előre a sokaság feje felett. Még mindig tart a tapsvihar, s akkor a széksorok legelején valaki felemelkedik. Magasan és méltóságteljesen. Szilárdan és megkeseredetten. A kezét is magasra emeli, csaknem a mennyezetig, s látom, hogy az senki más, maga Poszpis József. Az első pillanatban azt hiszem, s talán mindenki

úgy gondolja, hogy szólni akar a sokasághoz. Mindenki elnémul. Megszűnik az a tapsvihar is, és akkor Poszpis József lehanyatlik, feje mélyen a mellére csuklik és elindul. Elindul a terem ajtaja felé. Mindenki tiszteletteljesen utat nyit neki. S látom mögötte Spaúár Kálmánt, büszkén és mégis esett vállal, ugyancsak mellére esett fejjel. Spaúár Kálmán mögött Ember Vendel és Száraz Vendel, Kovács Gyuláné és Bartovics Gyula, és mindannyian a terem ajtaja felé haladnak. Kifelé ebből a teremből. El erről a szégyenletes és szomorú helyről. Mögöttük felzárkóznak mind a kommunista bírók volt választói. Mennek kifelé. Fölzárkózott, fegyelmezett sorban. A falu tényleges fejének és bírájának egy intésére vonulnak el. önként és akkor, mikor ők akarják, és nem akkor, mikor az a senki ügyvéd parancsolta nekik. S érzem, hogy ez a büszkeség és némaság, ez a csend és önfegyelem, s előbbi felháborodásuk és éljenzésük, még ez az elvonulás is az ő diadaluk ebben a szomorú vereségben.

Szótlanul, a vereségtudat ellenére fájdalmas diadalérzettől eltelve vonulok ki utánuk. Ki az utcára. A nyár eleji égbolt alá, mely végtelen magasságokba szökik és végtelen távolságokba tágul. Otthon vagyok itt ebben a faluban, ezen a földön, s e roppant ég alatt, mégis hontalan, és mégis idegen. Érzem, nem tudok ittmaradni, még akkor se ha marasztalnának, elűzni se kell, mert elűz a büszkeségem.

Egy negyed évszázad múlt el az első választások óta, és most megint itt ülök e falak között. Nem ízlik ez

a szikvízzel hígított savanyú bor, mert ez a csend és magány megkeseredett, elrontott ifjúságomra emlékeztet.

Mennék már. Itthagynám az emlékeimmel zsúfolt ürességet, és magányt, mégsem tudok elszakadni tőle. Szemem a szomorú falakra tapad, mintha azokba ivódott volna fel a sok régi fájdalom. Aztán az ajtókat és az agyontaposott küszöböket simogatja megfáradt tekintetem. Magamba mélyedve fülelem ezt a hétfői csendet, bámulom ezt a fájdalmas ürességet, mely újra láthatatlan és távozó sokasággal telik meg. A kijárati ajtó felé pillantok, s akkor eszembe jut Spaúár Kálmán.

Szinte látom megroskadt vállát, mellére csukló, esett fejét. így maradt meg bennem távozóban, vereséggel sújtva, mégis diadalmasan. Azóta se látta senki semmilyen választásokon, se közgyűlésen. Az eltelt huszonhat év folyamán én is csak egyszer találkoztam vele. Szándékolt, kissé kierőszakolt találkozás volt a saját otthonában.

Hó és téli fagy ropogott már az elsötétült utcákon, mikor bekopogtam ajtaján és betoppantam hozzá a

konyha vendégszerető melegségébe. Tar, szép koponyáján megcsillogott a fehér villanyfény, öreg szeme körültekintett a meghitt négy fal között, megpihent a szegényes bútorokon, konyhaszekrényen, a székeken, az asztalon, aztán a szemembe mélyedt a tekintete, mintha egy kis szemrehányás is ült volna benne: hát mi szél hozott, te idegen?

És mégis örömmel rázogatta meg a kezem, s mire szék került alám, már tudta, hová tegyen.

— Emlékszem rád, emlékszem, csakhogy igen fiatalka voltál, hogy utoljára láttalak. Nem is nagyon értem, hát épp a magamfajta öregre vagy kíváncsi?

— Épp arra, Kálmán bátyám.

— Csak igen régi dolgokat tudok.

— Minél régibb dolgok, annál jobb. Nagyon is új dolgok voltak valamikor. Hallottam, Kálmán bátyám a szegedi Csillagbörtön foglya volt valamikor. Hogyan esett?

— Aztán minek azt tudni neked? — kérdezte.

— Szüksége van arra a mai fiatal világnak — biztattam őt, hogy valamiképp szóra bírjam. És láttam, megrebbent a szeme. Kigyúlt és szikrát szórt. Dereka legényesen kiegyenesedett a megcsikorduló széken. Köhintett egyet és hangját köszörülte, szinte reccsent, mint a régi csatakürt. Aztán megingott benne valami, leomlott, mint a megostromlott vár, és megint gyengécske, szomorú öregemberré vedlett. A konyha homályos sarkába bámult, mintha még annál is nagyobb sötétséget látna valahol, úgy mondta — nem is nekem — talán elhullt társainak:

— Hiszen ha tudtam volna, ha tudtuk volna ... !

Fejét, vállát felemelte, mintha láthatatlan, nyomasztó tehertől szabadulna, s most már felém fordulva folytatta:

— Akkoriban — értem tizenkilencben — a naszályi direktórium elnöke voltam, később vörösőr. Annak előtte orosz frontot jártam. Tífusz gyötört, majd légnyomás szele sodort egy árokba. Csak a kórházban ocsúdtam fel. Nem mentem ki többé a frontra, de Pestre sem tértem vissza, ahol bírósági kézbesítő meg betegápoló voltam valaha, mert az asszony, a Juli hazament Naszályra és édesanyjához.

Elakadt, cserbenhagyta az emlékezete.

— Na várj csak, várj... ! — felkelt és motozni kezdett a konyha-, szekrényben, levelek és megsárgult régi írások között kutatott, aztán egy négyrét hajtott papírlappal tért vissza az asztalhoz.

— A vádirat... !

Kibontottam a megsárgult írást. A győri m. kir. vádhatóság pecsétje volt rajta.

Tizenkilenc novemberében keltezték. Lázításért és zsarolásért emeltek vádat Spaúár Kálmán ellen.

Rátekintettem a régi okmány felett, s szemem találkozott a tekintetével.

— Hát ez az. Ezért raboskodtam. A tanácsban azt követeltem, hogy vegyünk el mindent az uradalomtól, az utolsó csirkéig. Előbb csak kértem, aztán követeltem, végül valóban elvettem. Az ínségeseknek juttattam belőle zsírt, lisztet, babot, gabonát, állatokat. A beszédekért, mint lázításért, egy évre ítéltek, a vagyonosztogatást zsarolásnak tekintették, azért nyolchónapi internálásra, táborba meg munkára küldtek.

— Az elején úgy kezdte Kálmán bátyám, hogy hiszen, ha tudta volna... Mit nem tudott, és mit tudott meg azóta?

— Vendel históriáján okultam, a Vendelén, vagy hogy a csodába hívták. A Tanácsköztársaság utolsó hónapjában átvettem Naszályon a vörösőrség parancsnokságát. Bizony rosszul cselekedtünk, hogy meghagytuk vörösőrsnek a régi csendőröket is. Ott kellett volna kezdeni, hogy világgá kergetjük vagy agyonlőjük őket.

— Egy este őrjáratra indultunk — együtt ezzel a Vendellel. Beszélgettünk erről, arról, hogy egyre nehezebb, keservesebb az élet, növekednek a bajok, hogy északról, délről, keletről ellenség szorongat bennünket, akkor az én Vendelem felsóhajtott:

— Csak még egyszer feltehetném a tollas kalapom!

Meghűlt bennem a vér, harag és düh fogott el, öt ujjam görcsbe rándult, hogy nyomban megfojtom a nyomorultat, aztán szörnyű nyugalom szállt meg. Lemaradtam tőle vagy tíz lépésre és azt gondoltam magamban, most leveszem a vállamról a fegyvert és lelövöm, mintha egy szemtelen őszi legyet fricskázna le arcáról az ember. És nem tettem meg, megkönyörültem rajta, meg bántott is, hogy hátulról embert öljek, s ha valóban lelövöm, mit mondjak az embereknek, hogy a kalapját kívánta vissza ... ? Ki hitte volna el, hogyan bizonyítottam volna, hogy ez olyan vétek, amiért halált érdemel... !

Spaúár Kálmán elhallgatott. Szemét is lehunyta, úgy tűnődött, s aztán mintha álmából ébredt volna, hirtelen megszólalt, s nagyon keserű volt a hangja:

— És Vendel egy nap csakugyan feltette a tollas kalapot, ö fogott el, a gazember. Gyanútlanul a kezébe sétáltam, rám fogta fegyverét és megbilincselt.

(Folytatjuk)

A hűs

12