A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-04-27 / 17. szám
17. Egy nap épp valahová délre indultunk volna, Pokorny százados a fehérgárda szervezője felsorakoztatott bennünket és kétfelé választott. Aki megtartotta sapkarózsáját, azt jobbra állította, aki piros gombot tűzött föl, azt balra. Aztán leszereltetett bennünket és ránk rivallt: — Takarodjatok haza! Vöröskutyák! Haza! Tornóc volt a: haza. Ez az ablak alatt elvonuló utca. Egy sereg roskadó vályogház. Nádtetők és szalmatetők. A leöltek vérével áztatott föld. És a temető. Ez volt a: haza. — Mire megérkeztem, Tornócon rég áthaladtak már a légiók. Már Csehszlovákia voltunk. Én meg hiába őriztem meg azt a piros gombot. Sem a falu nyomorúsága, sem az én nyomorúságom nem változott. Anyám súlyos beteg volt. Én a jattói uradalomba jártam kapálni. Egyébként semmi sem történt. A Vörös Hadsereg egy páncélvonata ugyan eljutott Kenderesig. Tornóc tőszomszédságába. Megállt a Vizallás-hídján, a Hétlyukú-hídon, aztán meghátrált és eldübörgött. Másnap Nyitra felől lovasság érkezett. A légiók egyik nekivadult lovas katonája egy vörösközlegényt hurcolt maga mögött. A ló farkához volt kötözve, és iszonyatosan zúzott teste az út porát seperte. A lovas a Vág hídja felé vágtatott, megállt a víz felett, pisztolyával belelőtt a vöröskatonába és a folyóba lökte. Nem történt semmi. Csak annyi történt. Poszpis József Jattóra járt kapálni, és nyár elején egy vörös páncélvonat állt meg a Vízállás hídján. Egy ideig lőtte a légiók vonatait és aztán meghátrált. Nem történt semmi. — Sokat okultam. Így hát tizenkilencben beléptem a szociáldemokrata pártba. Akkor még csak az volt a falunkban, ötszázhatvanan voltunk. Az egész vörös szakszervezet. Két évre rá kommunista párttá szerveződtünk. Nálam, egykori agyagviskómban beszéltük meg a dolgot egynéhányan, és én lettem a pártalapszervezet első elnöke. A Gréc utcában, egészen a Vág töltése alatt van egy elmagányosodott, szomorú udvar. És van ott egy ház. Már nem a régi agyagviskó, de az is beleépült az új falakba, mint az elmúlt évek és évtizedek Poszpis József fölágaskodó, verhetetlen életébe. — Huszonkettőben tért vissza a faluba Spanyár Kálmán. Amit mi nem tudtunk, tudta ő: megszervezte a rendszeres pártoktatást. Nem olyan volt az, mint mostanában. Egyetlen szobámban jártunk össze kétszerháromszor hetenként a téli hónapokban. Olykor húszán, harmincán szorongtunk a szűk falak között. Feleségem ölben ringatta az akkoriban karon ülő Józsi gyereket. Spanyár Kálmán meg magyarázott. Tőle tanultuk meg, mi a szocializmus, mi a tőke. És mi a proletárdiktatúra. Mintha annak a vörös páncélvonatnak a dübörgése és ágyúlövései törnének föl a szó mélyéből. Ott áll a Vízállás Hétlyukú-hídja felett. Rég eldübörgött, meghátrált ugyan, és mégse hátrált meg soha, mint ahogyan Poszpis József se hátrált meg egész életében. Az ő élete és Spanyár Kálmán élete, ez a falu és az egész táj azzal a vonattal együtt bukkant föl a szó történelmi mélységéből, és önmaga fölé magasodott. — Így múltak a telek. Nyáron sztrájkokat szerveztünk. A választási harcokban a többség megszervezésére törtünk. Azt akartuk, hogy Tornóc kommunista falu legyen. És az lett. Huszonkilenc óta a megszállásig többségünk volt a faluban. És harmincnyolc őszén szerveztük meg azt a nagy tüntetést. Én voltam akkor a bíró. Az utolsó kommunista bíró a megszállás előtt. Több mint húszezer ember gyűlt ide Tornócra, és fegyvereket követeltünk a köztársaság védelmére. Annak a demokráciának a védelmére, amit a népfrontpolitika idején biztosítani tudott. Az a tüntetés a legszebb emlékem, de hát erről mindenki tud, azért nem is beszélek róla. Fáradt is vagyok, és fáj a szívem. Fáj a szíve. Az a karon ülő kis Józsi gyerek erős, meglett férfiúvá növekedett, megházasodott, nemzett egy fiúgyermeket, s aztán egy váratlan autóbaleset ölte meg. Az egykor ifjú édesanya pedig nagyon idős és nagyon beteg asszony már. S most mintha nem is egyedül ülnék itt, hanem a tegnapi nap eleven fájdalmát suttogó Poszpis Józseffel. Nagyon fáradt a szeme. Nagyon fáradt az arca, a hangtalan rekedt suttogással a fülemhez hajol — ugyanennél az asztalnál, a vasárnap komor, diadalünnepre és halotti torra emlékeztető vigassága közben: Beteg. Gyógyíthatatlanul beteg. Ma nem vasárnap van, hanem hétfő. Csend és üres asztalok vesznek körül. Kitekintek az ablak alatt elvonuló utcára, s ott látom őt. Hetvenöt évesen, és mégis fiatalon, nagyon megfáradt, mégis nagyon erős ember. Fájdalmaival együtt fölébe ágaskodik egy fél évszázadnak. Ma is, mint húszegynéhány évesen, ő a falusi pártszervezet elnöke. Üldögélek szikvízzel hígított borom felett. Itthagynám már ezt a csendet és ürességet. A hétfői nap e sivár és ásító magányát, mely elől csak úgy tudok menekülni, hogy a magam és a falu emlékeivel zsúfolom tele. S akkor újra benépesül ez a csend és magány, s már fogva tart és nem enged. Itt vagyok e falak között, az egykori sít alomházban és a szomorú vigasságok házában, a söntésen túl terpeszkedő táncteremben, mely zsúfolásig megtelt idős és fiatal emberekkel, meg asszonyokkal, de egyikük sem gondol valami felejtető zenére. Se csárdásra, se keringőre. Furcsa feszültség tart fogva bennünket, engem is, aki száz kilométerekről vetődtem haza véletlenül csavargó és mindig visszavágyó hontalanságomból, hogy megéljem falum legnagyobb megaláztatását. A_lig húszéves vagyok, így hát minden előttem van még, az egész élet, és az, amit jövőnek szokás nevezni, de most nem az élet és nem a jövő áll előttem, csak az elkövetkező szégyenletes órák. Itt van minden számottevő ember, a kommunista bírók volt választói, az egykori tüntetés szervezői, Ember Vendel, Keszeli Géza, Ambró bácsi, Rácz Gyula, Pálfi István, Legner József, és itt vannak a sztrájkok szervezői: Hrncsár József, Kotlár Ferenc, Sklenár Péter, Buday József, Kovács Gyuláné, Száraz Vendel, Nudli Ferenc, Bartovics Gyula, megkardlapozott, lovakkal meggázolt, börtönzött emberek. Itt van Spanyár Kálmán és maga Poszpis József is, akire tavaly április elején a bevonuló szovjet hadsereg körzeti parancsnoka rábízta a falu gondjait. Most ismét ő a bíró, vagy a sztaroszta, ahogy a szovjet katonák mondják. Csakhogy most nincsenek itt a szovjet katonák, és a körzeti parancsnok is rég eltávozott már. Helyette megérkezett N. N. sellyei ügyvéd ú. N. N. úr! ö vezeti le e különös községi választásokat. Túlságosan fiatal vagyok és nem nagyon értem, mit jelent tulajdonképpen ez a gyülekezés. Igaz, szívesen választanék, ha már ez a szokás, és szívesen mondanám: legyen ismét Poszpis József a mi bírónk. Ám alig jutok el idáig okoskodásommal, a pódiumon a zsúfolt terem fölé ágaskodik a sellyei ügyvéd, s bejelenti, hogy eleget tesz megbízatásának, és az egybegyűltekkel megismerteti a választási törvény szövegét. Törvényről van szó; az egyszerű emberek hallgatagon és tisztelettudón figyelnek annak szövegére. Az ügyvéd befejezte már az olvasást, elhallgat, és hallgat az egész terem, mert mindenki azt hiszi, valami súlyos tévedésről van szó. Hallgat az ügyvéd is. Szorongva nézi az összezsúfolt sokaságot. All és hallgat. Olykor köhécselve torkát köszörüli. Egyébként csönd van. Csönd, hogy a nyár eleji légy zümmögését is hallani. tói Nézem az egybegyúlt sokaságot. Itt van Ember Vendel, Keszeli Géza, Ambró bácsi, Poszpis József, Spanyár Kálmán, s mindannyian hallgatnak, ősz van, tar koponyájuk mélyen a mellükre esik. Válluk megroskad, mintha mázsás súlya lenne annak a csöndnek, mégis hallgatnak, és elviselhetetlenné növelik már ezt a csöndet. Az ügyvél se bírja már elviselni. A szorongástól és ellentétes indulatoktól elrekedve megszólal: — Felhívom az egybegyűltek figyelmét, hogy a választási törvény értelmében a nem szláv nemzetiségűek kötelesek elhagyni a választógyűlés termét. Senki se mozdul. Mindenki hallgat. Az ügyvéd is. Nézem őt, azt az értelmes, messziről még rokonszenves arcot is, és azt mondom magamban, kedves ügyvéd úr, én nem vagyok szláv, magyar vagyok, de több mint fél éven át Szlovákia területén bujdokoltam, s nap nap után halálos veszélynek tettem ki édestestvéreimet, akik egy ideig rejtegettek. Igaz, magyar vagyok, és ilyesmi csak egy értelmetlen magyarral eshet meg. hogy még katona se volt, de volt már katonaszökevény. Hirtelen eszembe jut Petrovics Jóska, a falu szabójának, Imre bácsinak a fia. Az a harmatos arcú, szőke gyerek, osztálytársam és pajtásom, aki sehogy se volt még katonának való, mégis elhurcolták, otromba mundérba öltöztették és bevetették az angolok ellen. Valahol Hamburg táján. És most ott Hamburg táján porladnak csontjai. Már nincs haja se, harmatos arca se. Csak koponyája és csontváza maradt, ha ugyan megmaradt. Sírni szeretnék és nem tudok, mert ebben a csendben nem is lehet sírni. Itt üvölteni és robbanni kellene, mégis hallgatok, mert már túlságosan sok robbanást éltem meg és félek magamtól. Félek, mint az aknák robbanásától. Erre a Javorina sziklás lejtője és fenyves rengetege bukkan fel emlékezetemben, meg egy főzőkanálfaragó szegényes hegyi kunyhója. Tono! Tono! — kiált valami bennem. Egy turkesztáni legény ferde metszésű szemét és arcát látom. Tono! Tono! Egy szovjet partizáncsapatot vezényelt a Javorina alatt. Együtt háltunk a főzőkanálfaragó agyagpadlós nyomorúságos konyhájában a földre teregetett szalmán. Egy téli hajnalon fölült felettem, megsimogatta kócos, fáradt fejemet és szánakozva azt mondta: Malij, malinkij molodec. És megint együtt látom magunkat. A vakító téli napban állunk egy kis kőtörő sziklái felett. Lábunk alatt a mai gépfegyverünk kelepei. Tőlünk messze, mégis túlságosan közel roszszul célzott német aknák robbannak, és lábunk alatt kelepei, egyre kelepei az a gépfegyver. Az Ötúra felé lejtő felszántott hegyoldalon a trágyakupacok mögött német katonák lapulnak. Akkor Tono szemébe nézek és azt mondom: — I dja minya náda zbroj. — Tono kifényesedett orrom aljára mutatva harsogó nevetésre fakad. Abban a pillanatban süvöltő, furcsa madár száll el fejünk felett és Tono magával ránt az olvadó hóba. Az akna a domb túlsó oldalán robbant. Mikor újra feltápászkodunk, Tono azt mondja: — Dija tibja nenáda zbroj. Ty malinkij molodec. És estétől csaknem egész éjszakán át petróleumot csempészek föl a Javorina alatt ásott bunkerekbe, ahol a sebesült partizánok dideregnek. Megtöltöttem a fura, németektől zsákmányolt petróleumkályhákat, hogy a sebesülteket meg ne ölje a fagy és az éjszaka, s mikor vacsora nélkül leheveredek Tono mellé, megint megsimogatja kócos fejemet és azt mondja: — Dobrij, malinkij molodec. Tono! Tono! — szólítgatom hangtalan, és hangosan nem is szólíthatnám ebben a fojtogató csendben, mert torkomra forraszt minden hangot. És h^ba is szólítanám, mert nagyon messze jár ettől a falutól és kocsmától, sejtelme se lehet arról, hogy itt állok ebben a teremben, és az ügyvéd látszólag intelligens, rokonszenves arcára meredek. Az előbb még mintha őt is szólítani akartam volna, de nincs erőm megtörni ezt a csendet. Mozdulatlanná meredve állok helyemen, és látom, hogy senki sem mozdul. Senki nem mozdul, mindenki hallgat. Az ügyvéd is hallgat, mintha nem tudná, mitévő legyen. Aztán hirtelen indulattól és félelemtől elrekedve beleordít ebbe a csendbe: — A kollaboránsok, árulók. Hagyják el a termet! Elnézek a sokaság felett. Hol vannak azok az árulók? Nincs itt Ferencei. Nincsenek itt a Zálezsák testvérek. Nincs itt egy nyilas se. Nincs ift Jaross, se Eszterházy egyetlen párthíve se. Elhagyták rég, nem ezt a termet, hanem ezt a falut, és az országot is, mert féltek tőle, s elmenekültek haragja elől. (Folytatjuk)
