A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-04-20 / 16. szám

Csirkegyár11 az ősi erődben

radyban). Az itt dolgozó lányok, asszonyok havi átlagkeresete eléri az 1700—1800 koronát.

Hogy töltik a szabad időt, a pihenés óráit? A családi gondok, a gyereknevelés mellett főleg televíziót néznek, a nálunk megjelenő magyar nyelvű folyóiratokat olvassák, a fiatalabbja vasárnaponként táncolni jár.

Ekkor toppan be Gál Jenő üzemvezető, izzadt, liheg, a kezében acélmérő.

Elbúcsúzunk a lányoktól, megyünk át az üzem másik részébe, a tojatóba. Hatalmas hombárszerű épület. Gál elvtárstól megtudom, hogy valamikor, Klapka György idejében lovarda volt, a két végén országút szélességű rámpák vezetnek fel az ajtókhoz. Mi oldalról megyünk be, odabent drótháló mögött fantasztikus

Földünk lakóinak száma lavinaként növekszik évről évre. Századunk talán két legégetőbb kérdése: a hely és a táplálkozás, s az emberiség szerte az egész világon nagy erőfeszítéseket tesz a megoldásukra. Gondoljunk csak a világvárosok égbe nyúló felhőkarcolóira, a sivatagok termékennyé változtatására vagy a mesterséges úton előállított tápszerek megjelenésére. Az emberi gondolkodás a tudomány minden vívmányával igyekszik a természet ritmusát az ember élettempójához felgyorsítani, s így naponta rákényszerül, hogy megbontsa a talán bölcsebb, de túlon-túl kényelmes természet harmóniáját.

Ebben a veszélyes, de szükséges harcban vesz részt, a maga szerény eszközeivel a komárnói (komáromi) állami gazdaság csibekeltető és nevelő üzeme. Ennek keltető részét, a város határában, a Komáromot hajdan körülvevő, ma már csak részeiben meglevő erődítmény rend szer egyik szakaszában rendezték be, amivel több millió koronát takarítottak meg az államnak.

A gesztenyefákkal szegélyezett betonúiról befordulok az udvarra, végig a falak mentén tojásszállításra használt bádogdobozok csillognak, a gyalogút két oldalán az udvar földje frissen gereblyézve. Az ajtóban szemüveges, csinos arcú nő fogad, fehér köpenyben, Hájikné Margit, a csibekeltető könyvelőnője. Az üzemvezető után érdeklődöm, pillanatnyilag az üzem másik részébe, a tojatóba szólították kötelességei. Kérésemre Hájikné készségesen elindul velem hogy végig kövessük a tojások útját a keltetőben. Belépünk az első számú helyiségbe, a válogatóba. Négy-öt, tizenhat-'tizennyolc éves lány egy asztal körül tojásokat válogat. Egyikük egy sötét ernyő alatt minden egyes tojást neon lámpával átvilágít, s csak azután kerülhetnek a tojások a társnőihez.

—Mik a követelményei, hogy egy tojás tovább juthasson a folyamatban, amelynek aztán végeredménye az élő csirke? — kérdezem.

— A tojásnak teljesen hibátlannak kell lennie — mondják a lányok. — A héjazatán a legkisebb csorba vagy repedés sem fordulhat elő, azonkívül tisztának is kell lennie a higiénia miatt.

A következő helyiség a fertőtlenítő. Itt a tojásokat — mondja a könyvelőnő — hipermangán-oldat gő»

zében fertőtlenítik, s csak azután kerülhetnek az előkeltetőbe, ahol egyszerre 10 000 tojást raknak be az elektromos árammal fűtött keltető gépekbe.

Farkasné Anna, munkavezető, akit épp a hőmérséklet ellenőrzése közben zavartunk meg, elmondja, hogy itt az előkeltetőben 17 napon át, légmentesen záródó ajtók mögött, 38 C fokos hőmérsékleten maradnak a tojások, miközben a gépekben a levegő páratartalma 50, 60 °/o.

— Egyszóval leutánozták a kotlóst... — mondom.

— Igen, de meg is előztük — feleli Farkasné —, mert ugyan a gép nem kelti ki hamarabb a csibéket, mint a tyúk, de egyetlen gép egyszerre 10 000 csibét segít a világra... — Nagy lelkiismeretet és felelősséget kívánó munka, mert elég, ha valamelyik gép ajtaja nincs tökéletesen becsukva — és mind a tízezer tojás tönkremegy. — Innen azután a tojások átkerülnek az utókeltetőbe — folytatja Farkasné Anna —, ahol hét napi érés után kikelnek. Hetente 85 000 „újszülött“ kel útra ezekben a lyukacsos kartondobozokban.

A dobozok az egyik gép előtt állnak egymásra rakva, és csipogás halük belőlük.

A kartondobozokat Beke Gabriella néni készíti a szomszédos fülkében. Fürge ujjakkal hajtogatja a kiszabott kartont, mozdulatait hosszú idő gyakorlata vezeti. Miközben válaszol a kérdésemre, anélkül, hogy odanézne, elkészít kettőt.

— Nem túlságosan fárasztó így egy helyben állni egész nap? — kérdezem.

— Csak annyira, amennyire az ember odafigyel. Ha az eszem a munkán jár, nincs sok időm törődni a fáradsággal — feleli, aztán még hozzáteszi: — Én nem mai fiatal vagyok ám!?.. .

— Hány darabot lehet egy nap elkészíteni?

— Ha úgy érti, hogy ki mennyit tud megcsinálni, akkor én átlagban 160—170 darabot.

Időközben elterjedt a hír, hogy riporter jár az üzemben, és a lányok, asszonyok körém gyülekeznek. Mindannyian tiszta fehér köpenyben, az arcukon ott ül a kíváncsiság. A legtöbbjük bedolgozott munkaerő. (Eddig az országban nem volt kizárólag a csirkekeltetés problémáival foglalkozó szakiskola, csak a közelmúltban nyílt meg az első Vodemennyiségű hófehér tyúk és kakas nyüzsög, vérvörös taréjjal.

— Ez az úgynevezett Habbard fajta — mondja Gál elvtárs. — Ezeket az anyaállatokat úgy vásároljuk fel.

A hatalmas helyiséget kettészelő betonút két oldalán sorakoznak a tojató ládák. A tojások innen kerülnek a keltetőbe, s a keltetőből á csirkék egy része visszakerül a nevelőbe, ahol az úgynevezett „húscsirkéket“ nevelik. Miközben átmegyünk a másik helyiségbe, Gál elvtársat a vezetői gondokról faggatom. Napbarnította arca mosolyra húzódik.

— Néha az emberek épp azt nem értik meg, ami az ő érdekükben történik. Az idősebb generáció gyakran előítélettel fogad egy-egy újítást. Az emberek olykor túlságosan kötődnek a szokásokhoz, melyek a mezőgazdaságban — úgy vélem — tovább fennmaradnak, mint, mondjuk, ásókkal gyorsabban fejlődő iparban.

— Azt mondta, idősebb generáció. És a fiatalok?

— Csak az elismerés hangján szólhatnak róluk. Néha túlzott ítélettel viseltetünk a fiatalok iránt.

Belépünk a nevelőbe. Az előbbihez hasonló drótháló mögött vannak a jércék. A mennyezetről hatalmas villamos fűtésű bádog ernyők függnek, az ún. „műkotlósok“. A csirkék falkákba verődve ülnek alattuk. Egy automata berendezés viszi át a ketrecen a vitamindús táplálékot.

— Itt 51 napig hizlaljuk a csirkéket, azután szállítjuk őket mindenfelé, csaknem az egész országba.

— No és ez a rengeteg tyúktrágya? — kérdem. És kissé hitetlenkedő csodálkozással hallom a választ.

— összegyűjtik, azután bikákat etetnek vele, hereszénával keverve — mondja Gál elvtárs. — Eddig egy bikára napi 60 kiló hagyományos táplálékot számítottak, ebből a tyúktrágyából viszont napi 6 kg is elég.

— Egyszer Fehér Klára írásában olvastam, hogy kétezerben ha egy szakács lekozmásítja a kelkáposztát, nem kell kidobni, mert a vegyipar jó minőségű szilonzoknikat gyárt majd belőle... — mondom.

— Szellemes megfogalmazása korunk egyre ökonomizálódóbb légkörének — feleli Gál Jenő, miközben elbúcsúzom.

FÜLÖP ANTAL

A farkaskutya meg csak nem is vakkant jöttünkre. Igaz, Vendelín bácsi, a gazdája egyik kezével a kifényesedett láncot, másikkal a kutya hátát fogja, amiből arra következtetek, hogy a Csubi — azt hiszem, így hívják a ház őrét — nem is plyan szelíd, mint amilyennek látszik. A farkaskutya szeme, ahogy bátran a fényképezőgép lencséjébe néz, sokkal több értelmet árul el, mint sok filmszínészé, filmszínésznőé.

Itt vagyunk hát a Huliéiar tanyán, néhány száz méternyire Terchová, Jánosik szülőfaluja fölött, ahová csak gyalog lehet feljutni, még így se valami könnyen. A tanya három vagy négy faházikóból, istállóból, ólakból áll. Körülötte jegenyefenyők. Alattuk tyúkok kárálnak, érkezésünket ők jelentik be a leghangosabban — rémes kotkodácsolással rohannak világgá.

Erre a „kiabálásra“ Marika is előjön, és üdvözöl bennünket. Az ő vendégei vagyunk.

Tegnap óta különös változáson ment át. Tegnap még modern, miniszoknyás pincérnő volt a Boboty elnevezést viselő luxusszállóban, előkelő külföldi vendégeknek szolgálta fel a jégbehűtött pezsgőt, németül konverzált velük; a düsseldorfi tu-Prandl Sándor felvétele