A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-04-20 / 16. szám
Terchovái húsve’i szokás risták nem győzték eléggé csodálni őzike-suhanását az említett szálloda éttermében, férfjtekintetek pásztázták karcsú alakját. Most meg: igazi falusi, sőt tanyasi kislánnyá változott, népviseletben, térdig érő rakott szoknyában, hímzett kötényben, csipkés blúzban, bájos copfokkal; csak a mosolya maradt a tegnapi, meg üde hegyipatak csobogására emlékeztető kedves hangja, amellyel beinvitál bennünket a házba. Tágas konyhába lépünk. Azt, hogy konyha, csak a tűzhely meg a korszerű mosogató árulja el, különben szoba is lehetne. A mosogatót és a nikkelezett vízcsapokat látva, felmerül bennem a kérdés, vajon hogy kerül ide vízvezeték, de válaszként már hallom is a villanymotor meg a szivattyú búgását. Jó meleg van ebben a faházikóban. Meleg — és valami furcsa gyermekkori hangulat vesz körül. A nagymama, Marika hetvenéves nagymamája az ablak mellett ül és fon. Igazi guzsalyról, igazi rokkán. A konyhában a legnagyobb helyet egy szövőszék — vagy ahogy felénk mondanák, szátva — foglalja el, ahol Marika édesanyja igazi mintás pokró-Tanya a hegyek alatt cot sző. A Boboty kedvünkért nép viseletbe öltözött pincérnője ugyancsak a kedvünkért bemutatja most szövőtudományát. Majdnem olyan jól megy neki, mint a szállóvendégek kiszolgálása. Ha nem jobban ... A Huliéiar tanyán természetesen csak Huliöiarok laknak — innen a neve. A legidősebb a nagymama, ő akkor került ide, amikor az egész tanya egyetlenegy Huliéiaré, az apósáé volt. Most már négy család lakja, testvérek, unokatestvérek és családtagjaik. Azt a marcona, bőrsapkás, farkaskutyás embert, akivel először találkoztunk, Huliéiar Vendelínnek hívják. Hatvanöt éves nyugdíjas. Nyolcszázötven korona nyugdíjat kap és reumára, köszvényre, asztmára panaszkodik. De azért bejön Marikáékhoz, és nagy hirtelen felhajt két kupica borókapálinkát. A tegnapi segítségért! — mondja Marika sovány, beteges külsejű édesanyja —, fát aprított tegnap — teszi hozzá magyarázatképpen. Vendelín bácsi fiatal korában megjárta Franciaországot, mezőgazdasági munkát végzett valahol a Provance-ban. Túlságosan nem szedte meg magát, mert néhány év múlva hazajött, és hosszú esztendőkön át a mosti szénbányában dolgozott. Később magángazda, majd a terchovái efsz dolgozója lett. A sorsával, noha beteges, elégedett. — Van egy lovam, egy kutyám, egy macskám, ja, meg egy feleségem, mi kell még... ? kacsint ránk. Közben a felesége is megérkezik, s rögtön méregbe is gurul, hogy ő a felsorolásban csak a macska után következik, amikor Vendelín bácsi ismét a köszvényére, asztmájára panaszkodik, közbevág, hogy csak hallgasson, mert bizony minden bait annak köszönhet, hogy sokat járt a menyecskék után. — Mert ezt az öregembert — mondja kedvesen kötekedve — ha fél lábbal már a sírban lesz, akkor is csak a nők fogják érdekelni. — örülj neki, legalább te is kellesz — mondja sunyítva Vendelín bácsi... Marika édesapja, FrantiSek Huliéiar nincs itthon, a turanyi Drevina fafeldolgozó üzemben dolgozik. — Jól keres, — mondja a felesége, — Most, hogy már Marika is pénzt hoz a házhoz, elég jól élünk. Csak az a baj, hogy itt akar hagyni bennünket — teszi hozzá és elszomorodik. Később megtudom, hogy ennek bizony a fele- sem tréfa. Marika menyasszony, a vőlegénye Árva környéki villanyszerelő, s a lány csakugyan itt akarja hagyni ezt a kívülállónak romantikus, de mégiscsak egyhangú tanyavilágot. Ám itthon nem nagyon meri firtatni a dolgot, mert az édesanyja nagyon elkeseredik, majd ha eljön az ideje — az idén nem mehet férjhez, még nem Marika is bemutatja szövőtudományát P. Haäko felvételei Vendelín bácsi a kutyájával töltötte be a tizennyolcadik évét — akkor majd megbeszélik. — Nem élünk rosszul — fűzi tovább a szót a háziasszony —, van mindenünk, az idén is két disznót öltünk. S bizonyításképpen sült kolbásszal kínál bennünket. De Marika hallgat, ö reggel öt órakor jár munkába, amikor még sötét van, és éjfélkor ér vissza a tanyára, amikor már sötét van. Minden másnap. Nem leányálom...! — És még jobban fogunk élni, ha Jankó, aki most katona, leszerel — hajtogatja a magáét a lány édesanyja, és gyorsan bevesz egy Neuralgent, mert megfájdult a feje. Lovaglónadrágos, zöld kalapos, szomorú tekintetű legényke lép be az ajtón, kezében fonott ostor: Huliciar Milan. 15 éves, a kilencedik általánost végzi az idén; januárban egy baleset következtében meghalt az édesapja, s most az egész család gondja az ő nyakába szakadt. Még el sem tudja képzelni, hogyan fognak megélni négy testvérével meg az édesanyjával. Először is a megkezdett, félig felépült házat kellene tető alá hozni. De az arcán merészség és elszántság ül. Ügy látom, ez a fiú nem hagyja, hogy sarokba szorítsa a sors. Megmutatja csillagos homlokú lovát, amelyik úgy táncol alatta, mintha búcsúra vagy leánykérőbe indulnának. Marika és Milan a kedvünkért bemutatják a terchovái húsvéti szokásokat. A kislány kezében színes hímzett törülköző, mert ugyan a locsolás után meg kell majd törülköznie. A fiú kezében ostor, mert errefelé a lányokat így húsvétkpr meg is csapkodják, nehogy ellustuljanak. De a „játékot“ be kell fejezni, Milan siet. a dolgára, s bizony fölöttünk is jól eljárt az idő. Elbúcsúzunk hát vendéglátóinktól, el a tanyától, ahol együtt él fény és árnyék, öröm és bánat — s a dombról leereszkedünk a terchovái országúira. Zs. NAGY LAJOS A nagymama legkisebb unokájával Húsvéti néphagyományok A húsvét a tavasz hírnöke. Nem csoda, hogy örömteli várakozással tekintünk az ünnepek elé. melyeknek hagyományaira a nagyobb városokban — a sütés-főzésen kívül — ma már csak az utcákon hímestojást, barkát, és virgácsot árusító, széles szoknyás, fejkendős szlovákiai asszonyok emlékeztetnek. Nem úgy ám faluhelyen, ahol az évszázados vidám szokások nemzedékről nemzedékre szállva mélyebb gyökeret vertek. .. Zöldcsütörtökön, amikor a néphit szerint a harangok Rómába repülnek, a fiatalok a kút vizében még ma is derékig megmosakodnak, hogy egész évben egészségesek maradjanak. Míg a harangok vissza nem térnek Rómából, fülsiketítő kerepléssel verik fel a falu csendjét. Ám a legvidámabb napok egyike húsvét hétfője. Az ünneplőbe öltözött fiúk ilyenkor tarka szalagokkal díszített virgáccsal náspángolják el lányismerőseiket, majd, hogy jóvátegyék bűnüket, illatos vízzel öntözik meg őket. A lányok viszonzásképpen húsvéti cukorkával és saját kezűleg festett hímestojással kedveskednek vendégeiknek, de az is előfordul, hogy egy-két vödör vízzel fizetnek a fiúk fi gyelmességéért. Ahány ház, annyi szokás — tartja a közmondás. Pribram környékén például virágvasárnapján — a rovarok elleni védekezésképpen — a kőrisfa levelét helyezik a küszöb alá, a májusfa ágát pedig a búzaföldeken rejtik el, hogy megvédjék a termést a jégesőtől. Cesky Krumlov vidékén zöldcsütörtökön a lakosság mézes süteményt majszol, mert a méz állítólag megvédi az embert a kígyómarástól. Ha ezen a napon esik az eső, mindenki tudni véli, hogy száraz esztendő várható. A dél-csehországi falvakban talán ma sincs ház, ahol húsvét vasárnapján ne festenének pirostojást. Sok helyütt azonban olvasztott viasszal különféle mintákat is mázolnak a tojásokra, majd festékes vízbe mártják őket, hogy minél tarkább virágokat, állatkákat és egyéb figurákat, sőt különböző feliratokat, még szerelmi vallomásokat is örökítsenek meg rajtuk. Ceské Budéjovicéban a fiúk a húsvéthétfőn szokásos öntözést sem várják be. Titokban már szombat este felkeresik kedvesüket, hogy átvegyék tőle a kiskendőbe kötött édességeket, a fánkot és pirostojást. Ez az ajándék a szerelem jele, és ezt a legény búcsúkor mézeskaláccsal vagy valamilyen más nyalánksággal viszonozza. Húsvét hétfőjén a legények már kora reggel virágcsokorral állítanak be a lányos házba. Szerelmüket alaposan helyben hagyják, hogy — amint mondják — kiverjék belőle a bolhákat. Délután a fiúk a dombtetőn sorba állított tojások elé nádvesszőt helyeznek. Amikor a vesszőt eltávolítják, a tojások legurulnak a dombháton. Akinek a tojásai a legtávolabb gurulnak, az a nyertes és jutalmul valamennyi tojást megkapja. Így szórakoztak az emberek több száz esztendővel ezelőtt, és így szórakozik sok helyütt ma is húsvétkor még a felvilágosult falusi ifjúság, mely ugyan nem hisz a mondákban, mégis ápolja a szülőkről gyermekre szálló néphagyományokat. —km— KÄL. 7
