A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-04-06 / 14. szám

(!) Emil Negulescu törvényszéki bíró nagyon meg­szerette Gabriellát, a feltűnően szép, fiatal festő­művésznőt. Minden szabad idejét vele töltötte. Hosszú töprengés utón elhatározta, hogy megkéri a kezét. Terveket szőtt, amiket szerelmének rész­leteiben elmondott, elmagyarázott. Gabriella azonban szótlanul hallgatott, soha még egy meg­jegyzése sem volt. Doktor Negulescu emiatt ide­ges volt. Arra gyanakodott, hogy a lány nem sze­reti, nem akar a felesége lenni, csak érdekből találkozgat vele. Egyik este megkérdezte: — Miért hallgatsz, amikor közös terveinkről beszélek? Nem szeretsz, nem akarsz a feleségem lenni? Gabriella nem válaszolt. Szeméből forró köny­­csepp gurult végig orcáján, gyengéden Emilhez simult, szenvedélyesen csókolni kezdte. — Nagyon szeretlek... Hiszen tudod, te jelen­ted nekem az életet. Hogyan juthatott ilyesmi az eszedbe?... — Sokszor arra gondolok, hogy a köztünk levő korkülönbség miatt meggondoltad magad, de nem akarsz nekem fájdalmat okozni, ezért hall­gatsz. — Éppen azért szeretlek, mert érett, tapasztalt férfi vagy. Olyannak szeretlek, amilyen vagy — suttogta szerelmesen a lány és szenvedélyesen ölelni, csókolni kezdte a férfit. Emil Negulescu kislánya, Irina nap nap után hiába leste, várta édesapját. Nem tudott vele találkozni, mert késő éjszaka, amikor ő már ré­gen aludt, nesztelenül surrant be a szobájába, alig néhány órát pihent, s kora reggel, amikor még mindenki aludt, reggeli nélkül ment el ha­zulról. A kis Irina szomorú, kétségbeesett volt. Meg­érezte, hogy édesapja szerelme miatt bajba sod­ródik. A kislány sejtelme valóra vált... Gabriella a legszívesebben otthon töltötte az estéket. Nem szeretett éttermekbe, kávéházakba járni. Hosszú rábeszélés utón egy este mégis rá­állt, hogy elmennek együtt társaságba. Emil ba­rátainak, munkatársainak akarta bemutatni sze­relmét. Miután bemutatta berátainak, Gabriella látha­tóan ideges, ingerült lett, s mintha a föld nyelte volna el, eltűnt. Egyedül Manulescu bíró tudta, miért tűnt el a szépasszony... Sokáig tűnődött: mondja-e meg Emilnek az igazi okot, vagy okosabb lesz-e, ha hallgat. Végül úgy döntött, elmondja barátjának, amit tud. — Gyere, üljünk le.., Beszélnem kell veled! Tudom, látom, nagyon szereted, azért őszinte leszek — kezdte Manulescu. — Te ismered Gabriellát?... — kérdezte meg­lepetten Emil. — Ismerem.., Mégpedig, azt hiszem, jól! Az ügyfelem ... Azért tűnt el... — Milyen birósági ügye van? — Válik... — Gabriella férjnél van?... — A férje Ionescu mérnök, geológus. Nagyon szereti a feleségét, de Gabriella nem akar vele a terepen, ahol dolgozik, élni. Ionescu nem egye­zik bele a válásba. Éppen ma délelőtt járt nálam. Kijelentette: tudja, hogy feleségének szeretője van, de mégsem válik... Emil Negulescu elsápadt, majd hirtelen fejébe szállt a vér. Mondani akart valamit, de meg­gondolta magát, barátjának kezet nyújtott, szót­lanul elment. — Emil, várj! Veled megyek! — szólt utána a bíró, de Emil, mintha nem hallotta volna, gyors léptekkel távozott. Ionescu mérnök váratlan látogatásával meg­lepte feleségét. — Nem azért jöttem, hogy tetten érjelek a sze­retőddel. Mindenről tudok... De vedd tudomá­sul, semmilyen körülmények között nem válók! Elrontottad az életemet, hát én sem kíméllek, legyen a tiéd is tbnkretéve! — mondta cinikusan a geológus. A telefon éles csengetése szakította félbe vitá­jukat, Gabriella vette fel a kagylót. — Nem, nem találkozhatunk... Igen... férj­nél vagyok. Azért titkoltam el, mert nem akar­talak elveszíteni... Nem miattad válók ... Igen, a feleséged leszek ... Légy nyugodt... Felhívlak — mondotta halkan Gabriella, s letette a kagylót. Emil dühösen, feldúltan sokáig sétált Gabriella ablakai alatt, majd hazament. Lefeküdt.. „ Egész éjszaka nem aludt. Gyötörte a szerelme és a meg­aláztatás. Gabriella másnap elutazott a férjével. Elhatá­rozták, hogy újra kezdik az életüket. Gabriella búcsú nélkül hagyta el Emilt. Ionescu mérnök rövid időn belül meggyőző­dött arról, hogy Negulescu bíró őszinte, egyenes jellemű ember, Gabriellát önzetlenül szereti. A bíró pedig megtudta, hogy a geológus nem oka a zátonyra futott házasságnak, kiváló szak­ember, fontos állami feladaton dolgozik, és jogos­nak tartotta azt a követelését, hogy a felesége vele munkahelyén éljen. — Szerettelek, és ma is szeretlek — mondotta Gabriella férjének —, de a festészetet, a művé­szetet mindennél és midenkinél jobban szeretem. Azért nem tudok Itt a terepen élni, visszautazok Bukarestbe, dolgozni akarok én is... -Napirenden voltak a nézeteltérések a házas'­­társak között. Végül Gabriella úgy döntött, hogy • visszautazik a fővárosba. Ionescu mérnök is Bukarestbe utazott. Fel­kereste Negulescu bírót, akivel hosszasan, őszin­tén elbeszélgetett. Ügy határoztak, hogy Gabriel­lára bízzák, döntse el ő, kivel akar élni, kinek akar a felesége lenni. Emil Negulescu állandóan szerelmére, Gabriel­lára gondolt. Nagyon megszokta, nem tudott már nélküle élni. Éjszakánként vad álmok gyötörték, és lelkiismeretfurdalása volt amiatt, hogy a szimpatikus és nagyon tehetséges fiatal mérnök miatta veszíti el a feleségét. Nem! Ezt nem tehetem! Ionescu is szereti Gabriellát. Nem tehetem tönkre az életét! Minden körülmények között meg kell akadályoznom, hogy elváljanak — tűnődött Negulescu, de ugyanakkor felvetődött benne a gondolat: — És Gabriella életét tönkretehetem? ... Szereti a fér­jét?... Ha szeretné, vele élne... Emil Negulescu ideges, ingerlékeny lett. A munkája nem érdekelte, és kerülte barátait, az embereket. Egyedül bolyongott nap nap után és állandóan azon gondolkodott: mit tegyen. Dönteni azonban nem tudott... (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom