A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-04-06 / 14. szám
ben is a bolgárok igen beszédes emberek és szívesen adnak tanácsot. A második napon, amikor hosszú, megerőltető menetelés után a ködben megmásztuk a Vitosa-hegység legmagasabb csúcsát, a Fekete-hegyet, már nem is lepődtünk meg, hogy fönn a menedékházban pecsétet kaptunk a naplónkba, meg keserű gyógyfüvekből főzött teát, ami igen üdítő volt s nagyon jólesett a hosszú út után. Tovább meneteltünk a Rilahegységbe, olyan ösvényeken, ahol nem jártak turisták, s csak juhnyájakkal meg juhászokkal találkoztunk, akikkel gyorsan összebarátkoztunk. Megkóstolhattunk mindent: a gomolyát, juhsajtot és zsendicét, de legszívesebben a patakban hűtött kitűnő juhtejre emlékezünk még ma is vissza. Mind a tizenöten rávetettük magunkat az igazán kitűnő reggelire. A rilai kolostor felé haladtunkban elértük a Hét-tót, amely minden elképzelésünket felülmúlt, Nem egész ezer méterről kaptattunk fel 2600 méter magasságba sziklás, itt-ott nehéz havas terepen. Jutalmunk a látvány, amikor letekintünk magunk alá a szakadékokba, fantasztikus szurdokokba. A tavak lépcsőzetesen egymás fölött helyezkednek el, s csak föntről lehet egyszerre látni őket mind, a kék víztükrök fehér hófoltokkal váltakoznak, s messze magunk előtt az előhegység erdeinek zöldje csak úgy ragyog a nyári napsütésben. A rilai kolostorban eltöltött egy nap is a felejthetetlen élmények közé tartozott, aztán megint csak tovább Indultunk fölfelé Partizán Poljankán át a Balkán legmagasabb hegyére, a Műszálára. Még odalenn figyelmeztettek, hogy ez csaknem egynapi út, de mi mégis este másztuk meg a gerincet, s aztán lefeküdtünk, hálózsákjainkban, a puszta földre aludni. Éjszaka hóvihar lepett meg minket, így hát nem maradt más hátra, mint felkelni és tovább folytatni az utat. Hajnali háromkor már úton vagyunk, nemsokára hajnalodik, és valamivel nyolc óra után fenn vagyunk 2925 méter magasságban a Műszálán, átfázva, nedvesen. A meteorológiai állomás kezelője beinvitál, hogy szárítkozzunk meg, s teát főz a számunkra, de nem sok ideje van foglalkozni velünk, mert állandóan hívja a rádióadóvevő állomás, nem tud elmozdulni mellőle. Pár óra múlva leereszkedtünk a Muszala menedékházhoz, ami teli volt, mint egv szardíniás doboz, de odakünn tombol a hóvihar, villámlik s mennydörög, szó sem lehet róla, togy tovább menjünk. A gondnok a megszokott vendégszeretettel felajánlja az éjjeli szállást. Megszárítkozunk, kipihenjük magunkat s csak másnap indulunk tovább lefelé Borovecba. A Rodopi-hegységben tett utunk utolsó szakaszán elérkeztünk a Bataktóhoz, ahol a tábortűznél további új barátokra tettünk szert, akárcsak egész utazásunk folyamán. Jócskán bejártuk a bolgár hegyeket. Megtettünk több mint háromszáz kilométert s a legszebb emlékekkel és benyomásokkal tértünk haza. Néhányat megpróbáltam összefoglalni, de higgyék el, sokkal több volt belőlük. VÁCLAV STEFL Vitosa—Rila—Rodopi. Hálózsák, sátorlap és néhány legszükségesebb holmi. Ilyen volt nyári szabadsága a chodovi turistaegyesület tagjainak. Felültünk Prágában a szófiai gépre — és már a délelőtt folyamán a Rodopi-hegység ösvényein haladtunk felfelé. Vasárnap volt, s így inkább a kirándulók tanácsai, mint a térkép szerint tájékozódtunk. Egyébként lépten-nyomon találkoztunk emberekkel, akik egész tűrhetően beszéltek csehül s szívesen emlékeztek vissza rá, hogy itt vagy ott éltek Csehszlovákiában. Külön-
