A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-16 / 11. szám
12. Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mintha fényesre, fehérre mázolt ajtó lennék, a szám pedig kék műanyagból préselt névtábla, rajta merev fehér betűk, csak nem az igazgató nevét, hanem az én nevemet mondják. — Ne haragudjék, mindmáig nem volt olyan szerencsém, hogy ellátogassak ebbe a nagyszerű iskolába. Az embert hivatalos teendői mindig valahová másfelé szólították. Így annál nagyobb szerencsének érzem, hogy végre idevetődtem. Amit itt hallok — látok, minden az újdonság ingerével hat rám. Még az igazgató személye is. Hiszen nekünk sem volt szerencsénk egymáshoz. Az idegen ember és az újságíró ravasz udvariasságával biztattam, mondjon magáról valamit. Hátha átlátok rajta, s végül mégiscsak megtudok valamit a mai Hanuszokról, Putyerákról, Petrókról és Vicenákról, mert újra feltámadt üldöző kíváncsiságom, és emlékezetemben újra felelevenedtek a mátyusföldi égbolt színei, a Vág-part is, azokkal a kis tehenekkel és a kis tehénpásztorokkal. Csakhogy az igazgató magával kapcsolatban nagyon szűkszavú volt: — Ami engem illet, nem vagyok újdonság ezen a tájon. Nyolc éve, hogy idevetődtem Vágsellyére, azelőtt pedig Modorban tanítottam. Teljes hét évig. Egyébként a Mélníki Mezőgazdasági Iskola neveltje vagyok. Több mint százesztendős hírneves iskola. — Mélník. Hát persze, Mélník. Megfordultam már ott is. Nagyszerű bortermő és komlótermő vidék — mondtam arra számítva, hogy diákéveire és ifjúságára tereli a szót. Aki ifjúságáról beszél, őszintén beszél, olyan lesz, mint a nyitott könyv s az áttetsző ablaküveg, de ő keserűen legyintett: — Ami a mi mezőgazdasági középiskolánkat illeti, az sem újdonság. Annyira nem újdonság, hogy ebben az évben már a leépítése is megkezdődött. Már nem vettünk fel egyetlen új növendéket sem. Csak a technikum marad. A cseh országrészekből idevetődött ember tájékozatlanságával latolgatta az iskolaügyi hatóságok intézkedését: — Szereden új iskola nyílik. Nyitrán, Komáromban, Dunaszerdahelyen is megmarad. Pedig nekünk ideális feltételeink vannak. Szereden csak egy hektárnyi földje lesz az iskolának, nekünk pedig szép gazdaságunk van. Szép gazdaságunk van. Szép gazdaságunk van. Szép, szép, szép,... motyogtam magamban, de csak hangtalanul, hogy ne áruljam el furcsa fájdalmamat a középiskola megszüntetése miatt, de ugyanakkor vigasztalódni is próbáltam. Ezen a tájon azelőtt intézményesen sose tanították a földművelést, s így az a mezőgazdasági technikum is nagy szerencse. Tornócon egy fél évszázad alatt talán két ember akadt, aki mezőgazdasági iskolát végzett. Igaz, a környék nemcsak a gabonatermesztéshez értett. Farkasd, Zsigárd, Pered, Sókszelőce, Negyed s a Vágón túli távolabbi részek a mezei kertészek hazája volt. Értettek a melegágyakhoz. Salátát, paprikát, paradicsomot, káposztát, kelkáposztát, hagymát, foghagymát, dinnyét és dohányt termeltek. Ugyan ki tanította őket? Nemzedékről nemzedékre örökölték a szorgalmat és a hozzáértést. S aztán ... Aztán? Mindez mintha elsodródott volna. Nem a tenyérnyi kis mezőgazdasági üzemeket sajnáltam, hanem a hasznavehetetlenné vált szorgalmat és tudást. A hozzáértő mezei kertészek szétszóródtak az országban, a szövetkezetekben pedig kínos lassúsággal épültek újjá a kertészetek. Mindent újra kellett kezdeni. Jan Humpl mindezt nem tudta, mert nem tudhatta. Pedig ezek a kertészek látták el a húszas-harmincas években a morvaországi üzemek munkásságát zöldséggel és fokhagymával. Végül szétszóródtak, mert maguk is elmentek, ki Ostravára, ki másfelé. Már ők sincsenek otthon, sem ott, ahol élnek, sem itt, ahol éltek — gondoltam magamban. Már mindenütt otthon vannak, mint én, vagy maga, Jan Humpl. S ez a gondolat megfosztott újságírói éberségemtől, mert az emberi sorsok rokonsága és közössége újra feltámasztotta bennem a gyermekkor tudatom mélyére száműzött emlékeit. Felsóhajtottam: — Micsoda legelők, és rétek voltak itt valaha a Vág partján. Csupa zöldarany pázsit. És micsoda tehenek legeltek rajta. Csupa ezüstszőrű és aranyszőrű tehenek. És a pásztorok ! Azok a kis tehénpásztorok ... A hangom elfulladt, elrekedt a hirtelen feltámadt érzelmek özönében, de az igazgató valahogy furcsáivá, idegenül pillantott rám. Nyilván nem értette és nem is érthette, mire gondolok, és miféle nosztalgiák vettek erőt rajtam. Fölényesen legyintett : — Eh, a tehenek. Nagyszerű istállóink vannak, jó etetőink és kitűnő a takarmányunk. Már legelő se kell a teheneinknek, legfeljebb karámok kellenek, tágas karámok, hogy mozgási lehetőségük is legyen. Egyébként is: a falu romantikája a ló. Láttam, hogy a Mélníkről ideszakadt ember szemében az enyémhez hasonló rajongás és nosztalgia tükröződik. — Oh, a ló. A ló a legszebb, leghálásabb állat a világon. A legintelligensebb állat, ősidők óta barátja, cselédje, igavonója az embernek. A harctereken pedig bajtársa volt. S akkor egy eleven példával illusztrálta állításait, és rajongását is ezzel próbálta indokolni: — Van egy tanítványunk. Odahagyta a munkahelyét, mert nem kapott lovat. Az iskolához tartozó birtokon lovakat is tenyésztünk. Köztük néhány nyereg alá valót. Itt nagyszerűen érzi magát a fiú. Mondom, a ló a falu romantikája. A ló testesíti meg a sportember és a természet, a civilizált ember és az anyaföld egységét. A mai fiatal a falun is megkaphatja, amit csak megkíván. Mert van itt televízió, van rádió, motorkerékpár, moped, sőt autó is, de nincs ló. Nincs, nincs ló, mert megették a csirkék. Az utolsó mondat már fájdalmas kiáltás volt, s én kissé szánakozva és m'eghatódva tekintettem erre az intelligens, de most nagyon elérzékenyült szakemberre, mégis valami gonosz tárgyilagossággal utána mondtam: — Hát igen. Nincs ló, mert megették a csirkék. Az igazgató megütközve rám tekintett, de nem értette tárgyilagosságom és gonoszságom forrását. Még egyszer leszögezte, most már ő is nagyon tárgyilagosan: — Nincs, nincs ló, mert megették a csirkék — aztán újra elfogta romantikus hevülete: — Se a televízió, se a motorkerékpár, de még az autó sem tarthatja itthon a falusi fiatalokat. A ló igen. A ló az igazi romantika. Akinek nincs viszonya a földhöz, állathoz, az megszökik innen. A ló megszeretteti magát, mert szeretetet kíván. Tudatom legalján emlékezetem újra megragvogtatta a rétek és a legelők aranyzöld füvét, az ezüstszőrű és aranyszőrű kis teheneket, a meztelen kis pásztorgyerekeket, s minthogy az igazgató nem értette az én rajongásomat és nosztalgiámat, az újságíró és a közömbös társalgó ravasz, gonoszkodó érvelésével támadtam rá: — Mindez igaz lehet — mondta. — Hogy ennyit beszél a lovakról, eszembe jutnak gyermekkorom meséi a táltosokról, sőt a mitikus kentaur is eszembe jut. Ember és természet egysége a lovasban testesült meg. Tökéletes egység. Mégis elvetem azt a romantikát, mégpedig az ifjúság nevében. Engem egy egész ménes, vagy egy egész istállóra való ló sem tartott volna otthon fiatal koromban. Egyébként is: a romantika korok szerint változik. Az ötvenes évek elején, a traktor volt a romantika. Mindig az volt a romantikus, amiből kevés volt. Az ötvenes években traktorok berregtek a rossz költeményekben és a csapnivaló könyvek lapjain. Egy sereg zeneszerző és szövegköltő arra pazarolta tehetségét, hogy a hihetetlenül prózai traktort dalba foglalja, csak azért, mert nagyon kevés volt belőle. A költeményekben vasparipa lett a traktorból. Az ön igazát, kedves igazgató elvtárs, legfeljebb az bizonyítja, hogy még a gépesített romantika sem lehetett meg ló, illetve paripa nélkül, legalábbis ebben az újsütetű költői frázisban. Az igazgató megérezte érvelésemben a saját gyermekkora, rajongása, önkéntelenül felébredt nosztalgiájának célzatos lebecsülését, csak azt nem sejtette, hogy az én ezüst- és aranyszőrű tehénkéim lebecsülése miatt álltam bosszút rajta. Mégis nagyon ügyesen visszaérvelt: — Ne higgye, hogy a ló csak romantikus pedagógiai eszköz, aminek az a hivatása, hogy a falusi ifjúságot otthonához kösse. A ló elsősorban igásállat, és gazdaságilag mindmáig kifizetődik. Mindaddig, míg nincs elég pneumatizált szállítóeszköz a mezőgazdasági üzemekben a belső szállítás ellátására, a lóiga a legkifizetődőbb. Egy lóiga évi önköltsége a felét se teszi ki a traktor évi önköltségének. Száz hektárra még ma is kifizetődik két-három ló tartása. Nem beszélve arról, hogy minden kertészet tulajdonképpen lótrágyabázisra épül. A melegágyak mesterséges fűtését nem lehet elképzelni, mert nagyon drága lenne. Az igazgató nem is sejtette, milyen érzékeny pontot érintett bennem. Hiszen az én apám is kertész volt. Kertész! Kertész! A kertészek itt a Mátyusföldön nem szoktak ábrándokat kergetni. Annak idején józan megfontolás alapján hagyták abba a zöldségtermesztést. Azt mondták, nem fizetődik ki... Elbúcsúztam az igazgatótól. A földszinten, az internátus folyosóin nyüzsgő, vidám fiatalemberekkel találkoztam. Az iskola növendékeivel. Elnéztem, hogyan sorakoznak az ételkiosztó-ablakoknál. Józan, mátyusföldi parasztemberek fiait láttam bennük. Szeretik a földet — gondoltam —, a mezőgazdasági gépeket, a traktort, a kombájnt. Talán a lovat is. Talán még a romantikát is ... És akkor összeomlott bennem valami. Egy magam teremtette álom, a gyermekkoromról, elpárolgott üldöző nosztalgiám is. Ó, azok a szegény arany- és ezüstszőrű’ kis tehenek. Jó tejet adtak, igát vontattak velük, vagy ekébe fogták őket, végül: a vágóhídon kötöttek ki a mészáros buzogánya, rettenetes taglója alatt. Csak az én képzeletemben maradtak meg ezüst- és aranyszőrű álomnak. mely átélt egy egész kort, mert az én kertész apámnak sosem volt tehene. A kis pásztorok ábrándjai legalján pedig ott rejtőzött mindig az a szó, kifizetődik, vagy: nem fizetődik ki. Mégis csak okulásomra szolgált ez a találkozás a technikum igazgatójával, még évek múlva is nyugtázó elismeréssel gondoltam rá, de most, hogy elhaladtam az iskola épülete előtt, mégis valami furcsa keserűség vett erőt rajtam, valami ágaskodó tiltakozás is ébredt bennem. Nem mentem föl a lépcsőn, bármilyen elevenen élt is emlékezetemben. Ugyanakkor egy szomorú gondolat is felötlött tudatom mélyén: a középiskola éppen az elmúlt iskolaévben épült le végképp. Most már nemcsak az első évfolyamnak, de az utolsónak sincs egyetlen egy növendéke se. Mentem, csak mentem, körbe-körbe jártam azokon az ismerős, mégis ismeretlen utcákon, azokon az ismeretlen, mégis ismerős tereken. Elvesztem a házak rengetegében, öszszeolvadtam a gyalogjárókon sodródó sokasággal. Idegen voltam itt, és mégis valaki, aki csaknem hazaérkezett. A gyalogjárókon egyre nagyobb sokaság vonult. Eleinte észre se vettem, hogy egészen meghatározott irányt vett. Egy ismeretlen, mégis ismerős épület felé tolongott, és magával sodort, vagy én sodródtam vele, öntudatlanul, vagy egészen tudatosan, akaratlanul vagy egészen szándékosan, magam se sejtettem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy valami homályos nagy terembe vetődtem be, egy választási gyűlés sokasága közé. Egy nézőtér mélyéből bámultam föl a színpad magasságába emelt szószékre és a szónokra. Narrátorszerű hangja mintha nagy távolságról sodródott volna fülemig. A terem halk zsongásán áthatolt hozzám, s egészen hétköznapi és prózai mondatokban fogalmazta meg a sétáim közben fogant káprázataimat. „Negyvennyolc februárja után alig tíz év múlva, 1957. június 15-én megszületett kémiai ipari üzemünk, a mai DUSLO felépítésére vonatkozó határozat. Az üzem megépült és népgazdaságunkban csakhamar országos jelentőségre emelkedett...“ „... Városunk egész más jelleget öltött.Az egykori mezőváros egészen modern kisvárossá épült, és további fejődésének reális lehetőségei vannak ...“ .....Ma büszkeséggel állapíthatjuk meg, hogy egységes földművesszövetkezetünk gazdálkodása járási méretekben is rendkívüli eredményeket ért el..(Folytatjuk)
