A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-09 / 10. szám
És minden éjszaka nevemen szólított. Két héten át nem aludtam. Megsápadtam, lesoványodtam. Már dolgozni is alig bírtam. Egy augusztus eleji napon aztán útra keltem. Vácon át vonaton egészen Drégelypalánkig. Ott kiszálltam. Este végigsétáltam néhányszor az Ipolyság felé vezető úton. Találkoztam néhány mezei munkással. Azt mondták, ne menjek Ipolyságnak. Ott nagyon őrzik a határt. Éjszaka az út felén Drégelypalánk és Ipolyság között bevetettem magamat a kukoricaföldre, aztán egy füzesen át legázoltam egészen az Ipolyig. A mély fűbe hasalva lestem a határőröket. Ezen a parton egyet se láttam. Éjfél után végre megtörtént, amire várakoztam. Egy járőr haladt el a túlsó parton. Alig lehetett kivenni a két homályos alakot. Egy fél óra múlva meztelenre vetkőzve átgázoltam az Ipolyon. Úsznom is kellett, de csak egy-két karcsapást tettem, újra homokot ért a talpam. Hajnaltájt Ipolyság alatt voltam. Egy téglafallal bekerített majorság mellett haladtam el, s akkor velem szemközt két lovas határőr bukkant föl. Nedves, poros nadrágszáram felkeltette a gyanújukat. Az egyik rám kiáltott: — Sztoj! — És még egyszer: — Sztoj! Hirtelen megfordultam, és körülszaladtam a majorságot kerítő téglafalat. Mögötte bevetettem magamat a dombra kapaszkodó, felkarózott szőlőbe. A lovasok ide nem jöhetnek utánam, gondoltam magamban. A szőlőkarók felnyársalták volna a lovak hasát. Meggörnyedve a domb csúcsa felé loholtam. Már-már elértem, s akkor két lövés dördült mögöttem a szőlődomb alján. A golyók a fejem felett fütyültek el. Lehasaltam a szőlősorok között, és hason kúszva értem el a domb csúcsát. Azon túl megint meggörnyedve tovább loholtam. Magam se tudtam hová, vagy merre. Végül is Szántó alatt kötöttem ki az országúton. Ott már felkéredzkedtem egy teherautóra. A határon* és egész úton se történt semmi bajom. A csendőrparancsnok otthon kapott el, a tornóci utcán: — Hát hol csavargott olyan sokáig, fiatalember?! így kerültem ide a szuterén hasas rácsa mögé. Hat napig kuksoltam ott, ráértem végiggondolni életem sok eseményét. A hatodik napon már nem haragudtam senkire. Sem határőrökre, sem a csendőrre, sem a rendőrbíróra. Csak a hontalanság jogi, illetve jogtalan állapotából eredő keserűségem töltött el. A hetedik napon, mielőtt szabadon engedtek volna, valami világosság kezdett derengeni ide-oda csapkodó gondolataim között. A rendőrbíró ítélete csak hat napra szólt. Kizárólag erre a hat napra. Nem emlegetett se kitoloncolást, se kiutasítást. És az a dühös tornóci csendőrparancsnok is, hogyan mondta, hogy is mondta? Hát hol csavargott olyan sokáig, fiatalember? Hiszen ez olyan valakinek szólt, akit idevalónak tartanak. És végül is: nem negyvenötöt, de negyvennyolcat írunk már. Negyvennyolcat! Megsejtettem, hogy valami már kezdődik eddig hányatott életemben. Elnéztem a szuterén rácsát. Hoszszan és tűnődve néztem kifelé gömbölyödő hasas rúdjait. Hajlítható, kalapálható vasból csavart rudak voltak. Ostobán és hidegen meredeztek ott a gyalogjáró fölött a sárral és szennyes esővízzel lelocskolt ablakok előtt. Néhány percig éppen olyan hide11. gen és idegenül meredeztem ott, mint maga a rács, mint azok az ablakok, mert az idő az én lelkemet is, engemet is lelocskolt sárral és szennyes esővizzel, a saját múltammal és a történelemmel, mely nem az én múltam, mégis az enyém. Vér és fájdalom itatta át sarát, és ezzel a sárral dobáltak meg engem. Néztem a rácsot és azt mondtam magamban, hogy ez a rács az én hat napom, és az a hat nap három esztendő, hontalanságom fájdalma és három esztendeje. Néztem a rácsot és megtapogattam zsibbadt ujjaimmal. Merev, zsibbadt volt a kezem, merev és hideg volt az a rács is, és rátapadt a gyalogjáróról fölfröcskölt sár, s mikor elengedtem, a sár nyomai odatapadtak a tenyeremre. S akkor, hosszan elnéztem a tenyeremet, a rátapadt utcai sarat, és azt mondtam magamban, otthoni sár. A tenyerem megbizsergett, megelevenedett az elmerevült zsibbadt kéz, és ereimben valami gyönge meleg áramlat ébredezett, aztán erősödni kezdett és elborította, elözönlötte egész karomat, föl egészen a szívemig, végül a szívemet és egész testemet is. Még egyszer rábámultam a tenyeremre és még egyszer azt mondtam neki: — Otthoni sár. Otthoni sár! — visszhangzott bennem a hangtalanul kiejtett szó. Otthoni sár! — dobolt a vér a halántékomban. Otthoni sár, otthoni sár — fütyült az őszi szél a fejem fölött és az utca fölött. Barátságos, vidám és otthoni szél volt, bár hűvös és őszi szél, mégis bokázni való kedvem támadt. A gyalogjárón felkapott valami elszórt szemetet, egy-két megszáradt, könnyű papírdarabkát és megpörgette, mintha táncolt és ugrándozott volna örömében az otthoni sárral szennyezett gyalogjáró fölött. És bennem is hasonló örömteljes hangulat támadt akkor, mintha az a bokázó, kerengő ssqél bennem, a lelkem mélyén kerekfedett volna táncra, és chorijambikus dallamot fütyült: Ott-honir-sár! Ott-honi-sár! S akkor furcsa fájdalommal eltelve, mégis barátságosan tekintettem arra a rácsra, és azt gondoltam magamban, hogy háromévi hontalanság után ott, a mögött a rács mögött voltam először otthon, és az a hat napra ítéltetés volt az első jogi ténykedés, mely megesett rajtam; e hat nap révén vétettem számba otthon, mint olyan ember, akivel valamiképp törődni kell, ha másképpen nem, hát úgy, hogy hat napra le kell zárni, s a hat nap eltelte után szabadon kell bocsátani. ... szabadon bocsátani! — visszhangzott bennem az a furcsa gondolat, s akkor azt mondtam a rácsnak: — Látod, már nem én vagyok mögötted, hanem te vagy mögöttem, szabadon bocsáttatásom és szabadságom mögött, és nem te őrzői engem, hanem én őrizlek téged, emlékezetem rácsai mögött, megkeseredetten, szomorúan, mégis vidáman őrizlek, mert hatalmam van fölötted és szabadon engedhetlek, de csak annyira, hogy ne legyen fájdalmas élnem itt ezen a tájon. A rács ridegen meredezett ott a gyalogjáró felett. Elnéztem, s eszembe jutott, hogy már nem is börtönrács, csak egy szuterén rácsa, és az a szuterén se börtön, csak egy sereg megsárgult és hasznavehetetlen iratot őriz a teljes elkallódástól. Megkönynyebbülve fölpillantottam a ház földszinti és emeleti ablakaira, s akkor azt mondtam a háznak: — Te sem vagy már Járásbíróság, és rendőrbíróság se székel falaid között. Csak süket és közönséges hivatali épület vagy. Irodahelyiségeidben mindennapi ügyeket intéznek az álmos és unatkozó hivatalnokemberek, s egy nap hivatali épület sem leszel, mert vagy lebontanak, vagy egyszerűen ház maradsz, korszerűtlen öreg ház, mint a Docskál-ház Tornócon. És joggal okoskodtam így magamban. A dolgok és a tárgyak, ha külsőleg alig is változnak, lényegükben változnak meg az idő folyásával és az emberek ténykedése következtében. Nem rács többé az én számomra oly emlékezetes rács, és a Járásbíróság se Járásbíróság. Elnéztem a templom felé, és láttam, hogy az olyannyira ágaskodó, magas templomtorony is veszített magasságából. Ugyanolyan magas, mint az én gyermekkoromban, mégsem olyan magas, mert eltörpült, alacsonyabb lett a közelében ágaskodó toronyházak jelenlététől.Az egykori kastély dombra épült büszkesége megbecsült, s az enyészettől óvott szerény múzeummá zsugorodott. Már nem is kastély, csak múzeum. Akkor magamba pillantottam, és láttam, hogy egykori fájdalmam se fájdalom már, csak emlék. Ifjúságom örömei és romantikus hajlamai is csak emlékek már. És az ifjúságom is csak emlék. Átvágtam az utca túlsó oldalára. Lehajtott fejjel ballagtam azon a régi, mégis új utcán, az ismerős, mégis ismeretlen házak között, az ismerős, mégis ismeretlen emberek között. Szemem a gyalogjáró szürke betontestére meredt, mintha egykori nyomaimat kutattam volna, de a beton gyalogjáró kemény kérge nem őrzött meg számomra semmilyen nyomot. Se ismerős, se ismeretlen lábnyomokat. Csak a lényegéből adódó szürkeségét őrizte mq£. Ez a sivár és nagyon közeli szürkeség elfárasztotta a szememet, s akkor hirtelen fölpillantottam a város fölött ágaskodó égboltra. Késő őszi színei a megtévesztésig kora tavászi színeire emlékeztettek. Elnéztem az égbolt színeit és fényeit, s akkor eszembe jutott a Homok és a Vág sellyei partja a fürdőző, meztelen kis pásztorgyerekekkel. — ök azok — mondtam magamban —, a Hanusz gyerekek, a Putyera gyerekek, a Petro gyerekek, és a Vicena gyerekek. — Csupa ismerős sellyei név zsongott meg emlékezetemben, és megint láttam a Vág túlsó partját. Mintha a Homokon álltam volna, láttam a tovahömpölygő vizet, a füves partot, a kis pásztorgyerekeket és a pici teheneket. Aranyos, piros foltok tarkították vízben áztatott ezüst fehérségüket. Minden szőrszáluk, a szarvuk is kifényesedett a kora tavaszi, vagy a késő őszi nap sugaraiban. És akkor eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt ugyanígy haladtam végig ezen a gyalogjárón, és ugyanígy eszembe jutottak a Hanuszok, a Putyerák, a Petrók, a Vicenák, és sehol se találtam őket ebben a városban. Gyámoltalanul és furcsán kérdezősködtem utánuk. — Ö igen, laknak itt Hanuszok, Putyerák, Petrók meg Vicenák is. Attól függ, melyiket keresi — mondták jóindulatúan a járókelők. Rá is találtam a nevek viselőire, de egy se volt az én kis tehénpásztoraim közül. Elmentek. Elmentek innen a Vág partjáról, más városokban találtak otthonra, és most már nincsenek otthon sem, ahol élnek, és itt sem, ahol éltek. Most már mindenütt otthon vannak, mint én is otthon vagyok a föld minden közeli és távoli városában. Ballagtam ezen a szürke gyalogjárón. Egyszer csak megálltam, és azt mondtam magamban: — Nem Igaz. hogy elmentek. Élnek itt ugyanolyan kis Hanuszok, Putyerák, Petrók, Vicenák is. És vannak ugyanolyan fehér és aranyszőrű kis tehenek is. Vannak valahol. Igen. Vannak valahol. Vannak, vannak valahol — bizonygatta bennem valami egyre erősödő hang, megállított egy lépcső előtt, és fölkényszerített a tágas kapun, két súlyos ajtószárny között, föl a folyosóra, egy sor ablak és egy sor fehérre mázolt ajtó közé. A Mezőgazdasági Technikum épülete volt az az épület. És a Mezőgazdasági Középiskola épülete. Mikor lent a kapunál megpillantottam a kék betűkkel csalogató, fehérre zománcozott bádogtáblát, azt mondtam magamban, ha vannak még valahol az én kis tehénpásztoraimhoz hasonló eleven fiúcskák, akkor azok itt élnek, itt vannak ebben az épületben. Ám a fehérre meszelt folyosókon csak fehérre mázolt szótlan zárt ajtók fényeskedtek, csak csend ágaskodott a falak, a padló és a mennyezet között, és hallgatag fény hömpölygött közöttük, láthatatlan, fegyelmezett és nyílegyenes hullámokban verdeste azokat a fehér falakat, s volt benne valami erős, önfegyelemre intő szigorúság. Egyáltalán nem emlékeztetett sem a kora tavaszi, sem a késő őszi égbolt fényeire, csak fény volt, mely láthatóvá tette közvetlen környezetemet, csak a szememnek szólt, nem a szívnek, sem az emlékektől átitatott szomorúságomnak. Valahol a folyosó közepe táján megállított egy ajtó. A műanyagból készített névtábla szótlanságával szólt hozzám, és azt mondta: Jan Hump — igazgató. Abban a pillanatban visszavedlettem azzá, ami vagyok: a napi sajtóanyag után loholó újságíróvá. Emlékezetemben hirtelen kialudtak a kora tavaszi — késő őszi égbolt fényei, a Vág partjának színei, az arany és fehér szőrű kis tehenek a kis pásztorgyerekekkel együtt elvesztek valami hivatalos szürkeség ködeiben. Bekopogtam és átléptem annak az igazgatói irodának a küszöbét, és a szokásos udvarias köszönés után bemutatkoztam: XY újságíró vagyok. (Folytatjuk)
