A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-02 / 9. szám
Longauer Ferenc főmérnök képzeli. A vállon kellett tartani a fúrógépet. Most a fúrást, a fejtést is csak irányítani kell. A rakodás is gépesített. Hogy milyen a bányában? Nekem már jobb lent, mint fent. Nyáron hűvös van, télen pedig meleg. Én meg vagyok elégedve mindennel, az iskolánkkal is. Ruházatunk lényegében ingyenes. Az első évfolyamban kétezer, a másodikban ezer, a harmadikban pedig ötszáz korona értékben vásárolhatunk ruhaneműt az egykori egyenruha helyett. Naponta ötször étkezünk. A koszt jó, kiadós. Nagy könyvtárunk van, tornatermünk és zenekarunk is. S ez jó, mert szeretek táncolni, olvasni. Egy ideig apám is dolgozott bányában. Hatan vagyunk otthon testvérek. Paluv Ferenc aprónövésű fiú, ő az, aki a társai szerint „igen kis helyet" foglal el a bányában. Annyit jegyez meg, hogy aki jól tanul, az 180 koronát is kaphat, a továbbiakban egyetért azzal, amit előtte Dadu Gyuri mondott. Dusza László pelsőci fiú (minden harmadik tanuló magyar nemzetiségű). Mivel idevaló a közeibe, hetente hazajár. — Én is jól érzem itt magam. Moziba meg egyéb rendezvényekre ingyen járunk. Szabad időmben korcsolyázni, síelni szoktam. — Milyen érzésed van, amikor lemégy a bányába? — Pontosan olyan, mintha egy borospincébe mennék, ahol azonban nincs bor. — Jó ideig vigadunk a hasonlaton. — Először létrán men-Frantiáek Vanéóval, a nemesoroszi és a kispeszeki egyesített szövetkezet elnökével az irodában beszélgetünk. Ezer hektár szántójuk van, és a szövetkezet évente több mint tízmillió korona forgalmat bonyolít le. 12 hektár szőlőt művelnek, és tervbe vették az öreghegy (hajdani pincesor) rekultivációját is. Négy lakásegységből álló szövetkezeti házat is építettek a falu végén. A fizetések itt sem alacsonyabbak, mint máshol, sőt az idős szövetkezeti tagok nyugdíja is biztosítva van. Persze, egy 850 lakosú községben mindig adódnak problémák is, de mégis büszke vagyok, hogy a valamikor szegénynek csúfolt falu milliomosi rangra emelkedett. Frantüek Vanöo, a szövetkezet elnöke Zempléni Jánossal, a hnb elnökével beszélget Ján Sedlák mérnök, a Bányaipari Szakmunkásképző Intézet igazgatója tünk le. Megmagyarázták, hová nem szabad lépni, mit nem szabad megfogni. Vigyáztak és vigyáznak ránk. — Dusza Lászlóról később tudom meg, amit el sem árult, hogy nemcsak humorérzéke van, de egyike a legjobb tanulóknak. A bánya igazgatóságán A szaktanintézetből nehezen jutunk el a bánya igazgatóságára. Nehezen, mert ott vannak a tárnák és hosszú ideig teherautók végnélküli sora torlaszolja el az utat. De azért kijutunk, és Longauer Ferenc főmérnöktől megtudjuk a következőket: — Mintegy 320 000 tonna az évi termelésünk. A vasércből aranyat és főleg ezüstöt si nyerünk. A bányának kb. 1700 dolgozója van. Az átlagkereset 2680 korona körül mozog. Az ércfejtőknél, a folyosók vájárainál pedig 3100 korona. A bányászok béreit most fogják rendezni. A béralap a múlt évhez viszonyítva máris emelkedett. Szerintem szükséges és időszerű az újabb bérrendezés és e téren nem lesz probléma. Mi mindannyian kipróbáltuk a bányamunkát, jómagam, mint munkás kezdtem ebben a bányában 1946-ban. Édesapám, nagyapám is bányász volt. S ezért tudom, hogy megérdemelt a jó fizetés. Igaz, a gépek ma rengeteget segítenek. Egy dolog azonban biztos, hogy például „más egy nagy tavon korcsolyázni, mint mondjuk egy lavórban“. — Hogy honnan és hová szállítunk? Három központból: A Sadlovsky, a Béke és a Mária tárnákból. Az ércet pörkölt és dúsított állapotban főleg a Kelet-szlovákiai Vasműnek szállítjuk. A rozsnyói bánya üzemi bizottságának Longauer Ferenc az elnöke, így azt is tőle tudjuk meg, hogy különböző kultúrpolitikai rendezvényeket szerveztek és szerveznek. Megemlékeztek például a Vörös Szakszervezetek fennállásának 50. és a Nagy Októberi Forradalom 55. évfordulójáról, valamint a februári eseményekről és más rangos politikai jubileumokról. — Elégedettek a szaktanintézet volt diákjaival? — Igen. Sokan közülük meglepően jó és komoly tapasztalattal, szaktudással rendelkeznek. Ilyen például Űjházi Sándor villanyszerelő, Letanovszky Milan, és rajtuk kívül nagyon sok kiváló vájár került ki az iskolából, mint például Slávik Emil és mások. A szaktanintézet természetesen nemcsak kimondottan vájárokat, de villanyszerelőket, lakatosokat, motortekercselőket (ezek főleg lányok) nevel a bányaipar számára. A tanulók az István tárnába járnak gyakorlatra. Gondoskodással veszik körül a tanulókat Mit lehet még mindehhez hozzátenni? Talán csak annyit, hogy az elképzelés rendszerint más, mint a valóság. Mi tagadás, valahogy úgy képzeltem, hogy a szaktanintézetben komoly, „vaskalapos“, keménykezű tanárokat, nevelőket találok, Igen, pontosan ilyen volt az elképzelésem azokról, akik a bányásztanulókat nevelik. Nagyot tévedtem, mert tanáraik, nevelőik, oktatóik féltő, szinte szülői gondoskodással veszik körül a tanulókat. Longauer Ferenc az egykori munkás, ma főmérnök szavaiból is a megbecsülés, az elismerés és — nyugodtan hozzátehetjük, mert nem túlzás — szeretet áradt. TK1 Valami megmagyarázhatatlan zsibongás, szorongató, de mégis jóleső érzés járja át a szívemet, ha nagy ritkán hazavetődöm a szülőfalumba. Minél gyorsabban közeledik autónk a falu határához, annál izgatottadban figyelem az ismerős és mégis megváltozott tájat. Tájékozódási pontokat keresek, de az egykor szinte mérhetetlennek tűnő távolságok, amelyek a gyermekkor térképén ezeket a pontokat összekötötték, most összezsugorodnak. A kispeszeki Szikince-hídtól a bekötő úton pár perc alatt elérhetjük a falut, Kukuéínovót (Nemesoroszit). Az út mellett valamikor rétek voltak, fűzfabokrokkal, tavaszi olvadáskor szinte tengerré változott a rét, felette bíbicek sikoltoztak, réti héják köröztek, most a tányérsima területet felszántották, fekete zsíros földje csillog a téli napfényben. A Szikince kanyargós partját szabályozták (hová a szivárvány járt vizet inni...), girbe-gurba derekát kiegyenesítették s az égerfákat kivágták. Ott volt a vadkörtefa. Itt meg a Konta-domb, mely most nem is domb már, ide jártunk a tarlóra libákat őrizni, ez volt egy tagban a I legnagyobb gazda-föld, most az egész, ameddig a falusi kertek érnek, mind végtelennek látszó szántó. Eltűnt a Milcsi-tó is, ahol ebihalakra, békákra és tavaszkor csukákra lestünk. A vadvizeket mind lecsapolták. Még jóformán végig sem gondolom a határbeli emlékeket, még keresem, hogy a barázdában félig megsütött kukorica és a tarlórépa íze milyen is lehetett, máris a községháza előtt áll meg az autónk. Zempléni János, a hnb fiatal, agilis elnöke régi ismerősként üdvözöl. Éppen indulóban van a szövetkezet telepére. — Valami ügyet kell elintéznem, aztán szívesen bemutatom a falut. Oly régen jártál erre, sok mindent meg sem ismersz — mondja mosolyogva. Kimegyek vele én is a falu szélén levő telepre, mely a volt major területén fekszik. De csak a terület azonos, az istállók, az épületek korszerűek, a mai világból valók. Ahhoz, hogy a régi cseléd-világot ecseteljem, Illyés Gyula Puszták népéből kellene idéznem, de hiszen mindenhol egyforma volt a cseléd sorsa. Tekintetem körbejárja a tájat. Valami hiányzik, valamit nem találok, mely a múltnak volt tanúja. — Hová tűntek a régi, zsúfolt, egybeépült, alacsony cselédházak? — Már a helyét is felszántottuk — mondja Szerencsés Lajos, a vincellér. Ujjával a búzavetések felé mutat: — Látod, ott, ahol kicsit barnás a föld, ott húzódtak! A közelben hidroglóbusz karcsú törzse nyúlik a magasba, csillogó gömbje büszke szimbólumként néz le a változó életre. A gémeskútnak csak a kávája maradt meg, a régi istállók töredezett betonvályúi félig kiásott római szarkofágokra emlékeztetnek.
