A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-23 / 8. szám
\ IX. A Vág túlsó partján játszadozó kis tehénpásztorok dermedtsége csak akkor múlt el, mikor újra rázendítettünk a „Séllei salanyok“-ra, s akkor nagyon érthető és tehetetlen düh tört ki rajtuk, mely néma fenyegetőzésekben, hangos és haragos kiáltásokban nyilvánult meg, mert még rigmusuk sem volt, hogy. visszafelelhettek volna. Azért kővel és kavicscsal akartak meghajigálni bennünket, de a Vág túlságosan széles volt ahhoz, s a kő és a kavics ártalmatlanul a part közelében a vízbe csobbant. Végül odaát a füves parton követ és kavicsot se találtak már, mert a Vág vize azt is inkább a tornóci part felé sodorta, de megkímélte a Homokot, s lerakta a partmenti sekélyes víz alján. A sellyeiek a kövek fogytán dühükben a felhalmozott zöld almát hajigálták felénk. Az is csak a vízbe hullott, a mi örömünkre, mert így sértetlenül kihalászhattuk. Ez volt a mi diadalunk a kis tehénpásztorok fölött, mert így egy egész sapkára való almát szedtünk össze. Mind összegyűjtöttük, amit felénk dobáltak, az ő szemük láttán testvériesen megosztoztunk rajta ott a Homokon, s míg ők az öklüket rázták felénk, még egyszer rázendítettünk: „Séllei salanyok ...“ Hová is lettek azok a kis tehénpásztorok? És hová lett a Homok? Elnyelte őket az élet rengetege, a homokot a Vág szertelen áradásai elsodorták, i helyét süllyeteg, mély iszappal hordták be, mint ártatlan gyermekkorunkat az évek hordaléka. Mondom, bejártam a várost. Mert Sellyéből már valóban csaknem város lett. Gyalog érkeztem meg Tornócból a kora délelőtti órákban. A Vág töltésén tettem meg az utat; oly csodálatos, könnyű út volt, mert jobb felől végigkísért a DUSLO fényekkel kápráztató, biztató látványa. Csak ott hagyott magamra, ahol a töltés és a Vágvecse felől érkező országút keresztezik, mert eltakarják az alacsony, de mégis ágaskodó házak. Elnéztem ezeket a házakat. Legtöbbje vadonatúj, vagy szépen tatarozott családi ház, mégis egy kicsit szánakozó pillantással simogattam falaikat, a napfényben pirosló cseréptetőket is, és azt mondtam nekik: — Már nem Vágvecse vagytok, hanem Vágsellye. A házak ablakszemei egy ideig szomorú pillantással bámultak vissza rám. Olyan kifejezés ült bennük, mint az olyan ember szemében, aki elvesztette önmagát, mert lemondott: önmagáról. Mintha kesernyés, zúgolódó hangot is hallottam volna: — A DUSLO miatt. A DUSLO miatt. Néztem, csak néztem a megszomorodott házakat, s mikor a nap hirtelen előbújt egy vándor felhő mögül, a piros cseréptetők felfénylettek, a házak ablakai is megragyogtak, felujjongtak a visszarobbanó sugarak is: — A DUSLO miatt! A DUSLO miatt! Üjra feltámadt bennem a DUSLO látványa. Most már nem Vágvecse határában láttam, hanem a homlokom mögött tündökölt piros és fehér foltjaival, a gyárkémények égnek ágaskodó, karcsú oszlopaival, a gyárcsarnokokat borító fényes alumínium tetőkkel. A szememben, a homlokom mögött, a szívemben is ezzel a káprázattal tértem rá a s.ellyei hídra, diadalmas ívei alatt vonultam el a Vág felett, gyermekkorom örömeinek folyója felett. A Vág Szered felől kanyarodik ide az ujjongó, ágaskodó híd alá, ahol ugyanolyan méltóságteljesen folyik el egy hasonlóan ágaskodó híd alatt. S mikor ez jutott eszembe, egy pillanatra megálltam, és észak felé bámultam. Északra, Szered felé. Bár nem láttam mást, csak a szelíden aláhajló őszi eget, a DUSLO látványa megsokasodott bennem a szeredi Nikkelkohó látványával, mert azt is magamban hordozom, megalapozása óta, akárcsak a DUSLO-t. Most már kétszeres örömmel és kétszeres káprázattal eltelve ballagtam a fokozatosan emelkedő híd közepe felé. Mielőtt elértem volna, a túlsó oldalról súlyos betonoszlopokkal megrakott teherkocsi robbant elő. A híd talapzata, karcsú ívei, vaskorlátja, egész szerkezete megremegett. Éreztem ezt a remegést a talpamban, aztán a lábszáramban, a combjaimban, egész testemben, s mikor megérintettem a híd korlátját, ugyanazt éreztem az ujjam hegyében, majd a karomban, a vállamban és a törzsemben is. Az első autó mögött egy másik teherkocsi robbant elő, aztán egy harmadik, egy negyedik, majd egy emberekkel zsúfolt autóbusz, s megint teherkocsik, s a híd egyre remegett alattam, és a testem átvette a híd remegését, fülem a folyton erősödő motorzúgást, mely egyre ütemesebben csapkodta dobhártyámat. S mikor a híd közepére értem, hirtelen feltűnt előttem a város, ágaskodó toronyépületeivel, zömök és tömör háztömbjeivel, egészen új munkástelepekkel tárulkozott felém. Elnéztem a közeli és a távoli kerteket, a kipusztult virágágyakat, ahol az ismerős föld mutogatta megsárgult, megszürkült meztelenségét az égnek és az emberi szemnek. Első pillantásra az ősz szomorúsága áradt felém belőlük, de aztán a sose látott családi házak derűs ablakai, világos falai, a napfénytől elárasztott tetői mosolyogtak rám, s akkor az én szemem, az én ajkam, az én szívem is visszamosolygott erre az őszi szomorúságra és őszi derűre, mert mindezt még így a maga teljességében sose láttam. Mosolygott a szemem, az ajkam, a szívem is, és hirtelen azt üzentem Sellyének: — Most már mindörökre magamba zárlak, és mindörökre magammal viszlek. Erre megkétszereződött ez az új káprázat. Az egyik ott volt előttem, a maga eleven valóságában, mélyen a híd alatt, a másik az én homlokom mögött és táguló szememben a híd diadalívei alatt. A híd közepe felé fokozatosan emelkedő országúton súlyosan rakott új teherkocsik bukkantak fel, mögöttük megint egy emberekkel zsúfolt autóbusz és aztán újra teherkocsik. Motorzúgás töltötte be köröttem a levegőt. A híd teste újra és újra megremegett, és ez a remegés átáramlott az én testembe. Nagyon ütemes remegés, nagyon ütemes motorzúgás volt, és nemcsak engem hatott át, hanem alattam, a síkon tárulkozó látványt is, mintha annak mélyéből és leikéből tört volna fel, hogy annak létét indokolja ujjongó ritmikus zakatolásával. Tovább indultam, le a híd közepéről, a síkságon elterülő város felé. Mikor a főutcára kanyarodó útszakaszra értem, csak akkor vettem észre, hogy a régi Sellye is itt van. Megvan! Felemás módon összefonódik az új Sellyével, a régi utcák az új utcákkal. Áll még a régi templom és áll Vak Bottyán ősi kastélya, csak valahogy szerényebb és alacsonyabb lett mindkettő, mert egészen új városnegyed épült a közelükben. És megvolt az egész főutca is. Az egykori moziépület sarkától egészen a vasúti állomásig kanyarodó út sarkáig. Az elején jobb oldalt ott állt, mint egykor, a Járásbíróság épülete. A Járásbiróság! Született egy köztársaság, megélt húsz évet és aztán széthullott. És teljes húsz év alatt nem szült semmi egyebet ennek a városnak, csak ezt a Járásbíróságot. Elnéztem az épület emeleti ablakait. Tágas, világos ablakok. Elnéztem a földszint ablakait. Azok is tágas, világos ablakok, az őszi napot visszatükröző, olajos fényű üvegtáblákkal. Hivatali helyiségek lapulnak mögöttük, ennek ellenére volt bennük mégis valami ismerős meghittség. Csak a szuterén ablakai keltettek bennem ágaskodó, védekező visszatetszést. Kifelé gömbölyödő vastag rácsok védték őket. Több mint húsz évvel ezelőtt is ilyen kifelé gömbölyödő vastag rácsok védték ezeket az ablakokat. Elnéztem az utcáról a földszinti folyosóra nyíló kaput. Ugyanaz a kapu, mint húsz egynéhány évvel ezelőtt. Az ágaskodó lépcsősor is ugyanaz. Húsz egynéhány esztendővel ezelőtt egy rigorózus csendőr kísért föl ezen a lépcsőn, ugyanezen a kapun át, föl az emeletre. A rendőrbíró elé. Túlságosan sokan álltunk ott a folyosón az ajtaja előtt. Nem sok ideje jutott rám, mikor a csendőr végre betuszkolt szigorú, szögletes asztala elé. Meghallgatta a tiltott határátlépésekről szóló jelentést és rám meresztette unatkozó szemét. — Merre csavargott, jómadár? — Nem csavarogtam, csak tanultam. — És miért szökdösött át a határon? — Nem elszöktem, csak hazaszöktem. — Hat nap! — kiáltotta a rendőrbíró. A háta mögött egy szegény és megviselt vénlány gyorsan az előregyártott nyomtatványra körmölte ítéletét. Hat nap. Hat nap. A csendőr elvezetett. Ugyanazon a lépcsőn mentünk le a földszintre. Aztán odatuszkolt a széles, rácsos ajtó elé, mely mögött egyenruhás, kulcsos börtönőr unatkozott. Láttunkra felriadt talpon álldogáló álmodozásából és szolgálati szeretettel tárta ki előttem a meredező rácsos ajtót. — Gyerünk, jómadár. Alig húsz perc alatt másodszor is jómadárrá varázsoltak, valami unatkozó hivatali buzgalomból kifolyólag. De hiába lettem jómadár. A húsz perc alatt nem nőhetett ki még a szárnyam, s így gyalog sétáltam le a szuterénbe. Hat teljes napon át alulról felfelé, és belülről kifelé bámultam azt a gömbölyödő rácsot a szuterén ablakán. Kívülről hasasan, kövéren gömbölyödő rács, belülről homorított, sovány és hajlott ember hasára emlékeztető rács. Hat nap! Hat nap! Nem az a hat nap fájt, hanem a hat nap rácsa mögött nyüszítő, három évi hontalanságom, lapulásom és ideoda-szökdösésem. Valaki a hat nap után azt mondta, ha a rendőrbíró tudja, hányszor szöktél át a határon, akkor nem a rendőrbíró ítél el, hanem a rendes bíróság elé utalják ügyedet. Mit gondolsz, hány hónapot sóztak volna rád? Nem tudtam volna megmondani, hány hónapot sóztak volna rám, és nem is érdekelt. És ott a szuterén rácsa mögött se érdekelt semmi. Semmi az égvilágon. Kibámultam a koszos, lefröcskölt ablakon a gyalogjáróra. Olykor férfiak vasalt nadrágszárát, máskor katonai csizmák szárát láttam az ablak üvege mögött. Olykor csinos női lábakat és egy-egy szoknya szegélyét. Ez sem érdekelt. A semmit bámultam. És a szuterén ablaka volt a semmi. Ha akartam volna, akár álmodozhatok is. Teljes hat napon át. Csinos női lábakról és szoknyaszegélyekről. Vagy az eljövendő boldogságról: akár egy sikeres pályafutásról is. Olykor megmozdult ugyan a képzeletem, de csak a múlt homályos képei villantak fel előttem. Olykor egy ismeretlen arc, máskor egy átlőtt és szíven szúrt partizán. Néha Budapest. Az agyonostromolt, lerombolt Budapest. Aztán egy kert, telistele virágzó almafákkal. A mi kertünk. S egy pillanatra egy ugyancsak tavaszi kép: a Homok. A Homok és a Vág túlsó partja a fürdőző sellyei pásztorgyerekekkel. Hirtelen rázendítettem : „Séllei salanyok. ürgelyukban laktok, tehénszarral taka ...“ Elfulladt bennem, torkomra rekedt a csúfondáros rigmus. Szinte káromkodni kezdtem, mert nem a séllei salanyok, hanem én kerültem ebbe az ürgelyukba, ahol még jószagú tehénszar sincs. — Még tehénszar se — mondtam a süket falnak és a koszos, keskeny priccsre meredt a szemem. Hat nap! 13at nap! Mégis kicsit soknak találtam azért a semmiért, hogy hazaszöktem. Mert semmi másért nem büntettek, csak azért, hogy hazaszöktem. — Sok ez — mondtam magamnak az első napon. Másnap meg ezt mondtam ugyancsak a süket falnak, és önmagámnak: — Sok ez a gimnázium hetedik és nyolcadik osztályának az elvégzéséért, egy nyomorult középiskolai érettségiért, és két szemeszter jogi tanulmányért. Aztán egy fura ellentmondással vigasztaltam magamat: — Hat nap ugyan nem sok, sőt nagyon kevés. Csak azért sok, mert értelmetlen. A harmadik napon megbocsátottam a rendőrbírónak. — Miért is haragudjak rá? — mentegettem magamban, ö se haragudott rám. Inkább unatkozott. És nem is ő ítélt el, hanem az érsekújvári tanárember, aki negyvenötben, mikor a gimnáziumba akartam iratkozni, kijelentette: — Sajnáljuk, nem vehetjük fel. Magyar a nemzetisége és nincs állampolgársága. A negyedik napon felmentettem az érsekújvári tanárembert is. (Folytatjuk) . Í-Ü** í«S*!
