A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-09 / 6. szám
TOROK ELEMÉR Vajúdik az erdő Jéggel ötvözött folyó partján dér-süveges füzek pengnek a szélben Nyargal a tél ezüstszekéren, viszi emléked a pipacsos nyárból liliomfehéren. Zúzmarás hajú jegenyék állnak a dermedt télben: a tél óriás hóvi rágai. 1 • • Fogom-e még lombsusogásukat hallani? Vajúdik az erdő most szüli a csendet. O boríts be mindent gyémánt hótakaró, e fehér csend szívemnek való. CSONTOS VILMOS Kívánság Ha már elveszni nem lehet, Idő, ne kímélj engemet. Biztass lépésre még, s karom Mozdítsd: a munkát akarom! Henyélni ne hagyj, — legyek én Magam útját kereste fény, Mely vezet, mutat, s éltet is, És tovább, s még előbbre visz. Ha már itt vagyok, itt, ahol A paraszt nyög, vagy épp dalol, Ahol évenkint megvetik A kenyér ágyát — s fektetik Szívükből belé a magot... Hihessem én is: mag vagyok. Csírát is úgy eresszek én: Kalásszá növesszen a fényi Ha már elveszni nem lehet, Idő, ne kímélj engemet. Verj verítékkel, — de ha már látod, a gyöngyök nyoma fáj, Küld azt a rég óhajtottat, A kívánt fényt — csóknak, nyomnak, Tovább, oda vezetőnek, Vége hol nincs az Időnek. Mit olvassunk Gorkij: MALVA Makszim Gorkij 1897-ben, az ifjúság és a felnőttkor határmezsgyéjén írta meg e költői szépségű, romantikus elbeszélését. A történetet a nagyszerű természet foglalja keretbe: a tiszta, csillogó tenger és a hatalmas, végtelen égbolt. Egy világtól távol eső kis halásztelepen bontakozik ki három ember összecsapása. Apa és fia támad egymásra Malváért, ezért az izgalmas szépségű asszonyért. De Malva leigázhatatlan. Malva nem tulajdon, nem árucikk: szabad és független a szerelemben — mindig maga dönt sorsáról. Gorkij az önmaga életét élő, s a szabadságot tudatosan vállaló Malva alakjában életművének egyik legvonzóbb, legérdekesebb nőalakját rajzolta meg. Samuel Beckett: MURPHY A Nobel-díjas szerző e korai műve még szabályos regény, fordulatos cselekménnyel, reálisan megformált alakokkal. Mégis megtaláljuk benne a mai Beckett minden jellegzetes tulajdonságát: azoknak a motívumoknak a csíráját, amelyek a későbbi műveket dekadenssé torzítják, és mindazt, amit Beckett erényeként tartunk számon: ragyogó iróniáját és az élettől elszakadt, magányos ember sorsának együttérző, poetikus ábrázolását. Balga, aki azt képzeli, hogy korlátlan joga és lehetősége van bármikor ezen az osztályon utazni! A szín Ceylon, Colombo, idő 1911 márciusa. Reggel van, még nyolc óra sincs. De a hőség már pokoli, sűrű és mozdulatlan, ilyen lehetett ama szörnyű vihar előtt, amelylyel az özönvíz bizonyára kezdődött. Talpig fehérben, fehér sisakban ülök az izzó, lakkozott, kis kétkerekű hintóbán, amelynek vékony rúdjai között ütemesen és erőteljesen, kissé előrehajolva vágtat egy magas és fekete, pompás, izmos meztelenségével csillogó tamil férfi. A pályaudvarra igyekszem, hogy elutazzam — például Anaradhapurába. Es már előttem a tér, üres, fehér vakító, mögötte pedig a pályaudvar még vakítóbb, fehér épülete: valósággal félelmetesnek látszik fehérségével a hőségtől halvány égbolton. E fehérség s a napfény közepette a tamil fekete teste és hosszú, fekete haja szinte égeti a szemet. A pályaudvar épületében kellemesebb a levegő, mindenütt meleg léghuzat árad. Leveszem sisakom, megtörlöm verejtékes, jeges homlokom — amelynek csontja szinte érezhető az izzadság miatt — és a peronra vezető ajtóhoz sietek. A magas és lomha, fehér tetős és fehér ablak-függönyös vonat már indulásra készen áll. A pénztárablakhoz szaladok, útközben éppen annyi pénzt veszek elő, amennyibe egy harmadosztályú jegy kerül! Anaradhapuráig, és odakoccantom a bódéból kinéző angol elé. — Third class, Anaradhapura! Harmadik osztály, Anaradhapura! — First class? Első osztály? — kérdezi az angol. — No, third class! — kiáltom. — Yes first class — kiáltja az angol és elém dob egy első osztályú jegyet. Dühbe gurulok és körülbelül így ordítok: — Ide hallgasson, torkig vagyok az egészszel! Én meg akarom ismerni az ország minden sajátosságát, az egész életét, valamehnyi lakóját, még azokat a „megvetetteket“ is, mint önök igen szívesen nevezik a színes embereket, akiknek természetesen nincs pénzük arra, hogy első osztályon utazzanak, meg nem is mernek. De valahányszor a harmadik osztályba akarok beülni, harcot kell vívnom a pénztárossal. Én határozottan és világosan harmadik osztályú jegyet kérek... A szavak hasonló hangzásával visszaélve azonban minden alkalommal letorkolnak, bolondítanak: „First class, azt akarja mondani?“ Nem, third class — ordítom. De mégis első osztályú jegyet dobnak elém. Visszalököm — és akkor a pénztáros, a méltatlankodástól és a csodálkozástól J. Geraszimov: ÖT NAP PIHENŐ A mai szovjet regényirodalom egyre finomodó eszközökkel, egyre személyesebb, emberre koncentráltabb figyelemmel, a létezés egyre mélyebb rétegeibe ereszkedve próbálja „kiírni“ a nép leikéből a háború, e kollektív tragédia emlékét. A kötetünkben szereplő két kisregény sem a háború látványos körülményeivel teszi érdekessé az ábrázolt sorsokat, hanem a bennük szereplő emberek teszik számunkra is eleven élménnyé a háborút. Ludvík SouÓek: A VAK MADARAK TITKA II A Rúna rider fantasztikus története a magyarul is már megjelent és nagy sikert aratott A vak madarak titka című munkához kapcsolódik, de önmagában is kerek egészet alkot; az előző mű főszereplőit: dr. Kameníket, a szellemesen vitatkozó prágai orvost, dr. Bjelkét, a szerény és rajongásig lelkes reykjaviki asztropszichológust, a víg kedélyű Kameníkné asszony és Leif Thorgunnt, a hallgatag hegymászót, már az első könyvoldalak után szívükbe zárják azok is, akik A vak madarak titkát nem olvasták. Doktor Bjelke ezúttal egy furcsa véletlen jóvoltából rádöbben, hogy a vikingek hajdanában a Rio Xingu mentén is jártak. Ám hogyan kerültek a végtelen tengerek gyermekei a brazíliai szárazföld belsejébe. A kérdés nem hagyja nyugton, elindul a földgömb másik felére, és megkezdődik az érdekfeszítő kalandsorozat, amelynek immár jórészt a dél-amerikai őserdők szolgáltatnak sejtelmes hátteret. magánkívül, hát lehet-e fehér embernek ilyen alantas, esztelen óhaja, hogy színesekkel együtt üljön — szintén kiabálni kezd, holmi bogarakkal rémít, amelyek átragadhatnak rám a színesekről, főként pedig kioktat: itt senki, egyetlenegy fehér ember sem utazik harmadik osztályon, ez nem szokás, nem illik, felháborító. Én pedig határozottan kijelentem: — Száz szónak is egy a vége: legyen szíves, azonnal adja ki a jegyet, amit kérek! Végül is a pénztáros beadja a derekát: dühkitörésemtől meghökkenve, egy pillanatra megdermed, aztán hirtelen mozdulattal elém dob egy harmadik osztályú jegyet. Diadalmasan helyezkedem el a kocsiban és várom útitársaimat, ezeket a „megvetett“ színeseket. De mi a fene: csak nem jönnek! Fülkém mellett, meztelen, futó lábak szüntelen tompa surranása hallatszik végig a peronon. Ivan Bunyin HARMADIK OSZTÁLY De folyton elsuhan mellettem, egyre csak el, tovább — miért? — Megvan: a sisakomtól ijednek meg, a fehér ember fehér sisakjától! Leveszem sisakom, a sarokba húzódom, és megint várok — de megint hiába. „Hát most miért nem jön senki? — tűnődöm. — Hiszen most már nem látnak?“ Felugróm s kihajolok az ablakon, hogy rájöjjek a dolog nyitjára — és nyomban megvan a magyarázat, méghozzá igen egyszerű: fülkémre krétával, nagy betűkkel ráírták, hogy foglalt! Alighogy beszálltam, máris ráírták: foglalt! Kiverekedtem a igazamat — mondom magamban — kicsikartam egy harmadik osztályú jegyet, hát nesze neked: ülj magadban, te hülye! És száguld, száguld a vonat a vakító hőség tengerében, amely e szemet gyönyörködtető paradicsomi földre árad az égből, s élesen verődik vissza a kerekek csattogása, a virágzó őserdők falán, amelyek vég nélkül suhannak hátrafelé, az ablakok mellett. — Kurumba-a! — kiáltják búsan, csengő hangon az állomásokon a kókuszdió-árusok, miközben tompán surrannak fülkém mellett a szaladó, meztelen lábak. És a következő megállóhelyek egyikén tolvajként osonok át a negyedik osztályú kocsiba: zsúfolásig tele van ülő és álló, fekete és csokoládébarna testekkel, és csak a csípőjükön fityeg egy izzadságtól nedves rongydarab. 13
