A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-02-09 / 6. szám

A Janasz úr! Én kereszteltem el így, az 6 tarlóin legeltető kamaszok közhasználatára. Egy János nevű libapásztort hirtelen dühében Janasznak szólított. El akarta kergetni a földjéről, mert a gyerek libái a keresztek aljában szemezgettek. És lett belőle Janasz úr. Janasz úr! Janasz úr! Janasz úr! Kiáltoztunk utána biztonságos távolból, s ha dühösen megfordult, hirtelen elszeleltünk. Végül apám is csak Janasz úrnak mondta, s olyankor tehetetlen gunyoros mosoly jelent meg a bajsza alatt.

— Na, a Janasz úr földje.

Apám hangjában most is ott éreztem a tehetetlen gúnyt, de mintha aggodalom és leplezett alázat is bujkált volna benne. Igen. Ez volt Janasz úr földje. Itt a Vág töltése, a Vecse felé futó országút, és a Sellye felé kanyarodó vasúti töltés között. Ez mind az ő földje volt. Aratás után, kora hajnalban és este, ide, a Janasz úr szemes tarlójára szoktam kihajtani a libáinkat. Itt hemperegtünk a szétszórt kévéken, a keresztek tövében: én meg Keszely Gyula, aki ott lakik abban a vadonatúj házban, a Hulák Julis is, aki a felesége lett, a Kuszi gyerek, meg a Kruzslik gyerek is. Itt hemperegtünk, és most mindannyian itt laknak az új utcasoron.

Valami mélységes öröm fog el. Elégedett, csendes öröm, és azt mondom az őszi szélnek: — Nem a Janasz úr földje már. A mienk. Az övék.

— Ááállami gazdaság! Ááállami gazdaság! — dúdol az őszi szél, és eltáncol a Vág partján a fűzfabokrok között, ide-oda hajlítva pirosló, vékony vesszeiket. Azon tűnődöm magamban, apám hangja-e ez még, vagy csak az őszi szél.

— Az őszi szél — mondom magamban, mert apám nem szokott dúdolni séta közben, se a fűzfabokrok közt rohangálni. Apám megfáradt, csendes öregember volt már. Megfontoltan lépkedett és halkan beszélt hozzám, mintha simogatna. Ha apám itt lenne, elmondaná, mi lett a Janasz úrral. S most mintha valóban apám hangját hallanám:

— Na, mi lett vele, fiam? Mit gondolsz ? Megszökött.

Megszökött. Elűzte a falu. Elűzte azt a köpcös termetű, kis maradékbirtokost, aki légionárius is volt, és magyar vitéz is.

Hahaha. Légionárius és magyar vitéz. A szél a fülembe kacag, s én komoran bámulom a Vág töltésétől a vasúti hídig terjedő hatalmas táblát. Igazságos, kemény föld ez, mondom magamban.

Így történt: Janasz úr a köztársaság idején maradékbirtokhoz jutott, mert légionárius volt. Mikor a magyarok bejöttek, vitézi címért folyamodott. Nemcsak a köztársaságért harcolt — valahol a szibériai vasútvonalon, harcolt a monarchiáért is. És harmincnyolc után ez lett a fontos. Ez. Éppen ez. Előkotorta a gondosan titkolt vitézi aranyérmet, a hozzá tartozó okmányt is. Horthyék eleget is tettek volna kérelmének, ha valaki egy féltéglával le nem üti a Kutyaszorítóban. Ez volt a falu legszűkebb, legsötétebb utcája. Egy késő őszi napon, jóval napnyugta után történt a támadás. Csak másnap reggel találtak rá. Janasz úr ott hevert az iskolaudvar és a szomszédos kert közében. Ez volt a Kutyaszorító. Az agyrázkódás mély öntudatlanságában, bezúzott koponyával hevert ott az őszi sárban. Még aznap reggel kórházba szállították. Felépült, de aztán nyomtalanul eltűnt a faluból. A háború után se tért vissza.

A háború után se ...

Ugyan ki akarta azt a háborút? Ki akarta?

— Én, fiam, nem akartam — hallom apám tehetetlen, gyönge hangját az őszi táj felett elsuhanó szélben. A topolyafák tar, makacs ágai integetnek és tiltakoznak:

— Nem akartuk! Nem akartuk!

A meggyötört őszi füvek is ágaskodnak: — Nem akartuk! Nem akartuk!

Janasz úr egykori földjén az őszi szántás után ágaskodó rögök is azt kiáltják: — Nem akartuk!

Visszapillantok az elhagyott falu felé. A legöregebb házak roskadó tetői felett az elaggott kémények, a harangláb és a templom szürkére mázolt fatornya, egy régi béresudvaron ittfelejtett kútgém is, minden azt kiáltja: Nem akartuk!

Hirtelen megdübörög a föld. Dél felől súlyos tehervonat kanyarodik rá a Vág felett ívelő karcsú vasúti hídra. Két régi mozdony vontatja a rakott szerelvényt. Tiltakozó fehér gőzfelhő és tiltakozó fekete füst csapkodja az aláhajló égboltozatot. A mozdonyok, a vasúti kocsik kerekeinek, a sínek és a híd vasszerkezetének ütemes dübörgése viharzik felém: — Nem-a-kar-tuk! Nem-a-kartuk!

Mély, vastag hangon felsikolt a régi mozdonyok két gőzsípja: — Nem akartuúúk! Nem akartuúúk!

A sikoltó hang a Vág tükrének csapódik, onnan fel a magas égboltnak, s most már az egész mátyusföldi ég, és az egész Mátyusföld, a Vág is, le egészen Komáromig, azt kiáltja: — Nem akartuúúk!

Elnézem a Bagazia-sor frissen épült új házait. Az őszi napfényben pirosán megcsillognak a háztetők cserepei, a tágas ablakok visszaverik a fényt, és visszaverik a világosra meszelt új falak is. Elnézem a kéthárom éve kiültetett fiatal topolyafák hajladozó törzsét, ágait. Az új háztetők és az új falak fiatalságában, a zsenge fák hajladozásában a gyermeklányok és a menyasszonyok tisztasága tükröződik. És ez a tehetetlen tisztaság hirtelen felém zokog: — Nem is akarhattuk. Nem is tudtunk róla.

— Gyerünk, fiam! — mondja apám. És nagyon távolról érkezik hozzám ez a hang: harminckét év távolságából, s én megragadom apám kezét, és ballagok egykori nyomainkon.

Megyek a Vág töltésén az új Bagazia-sortól a vasúti híd felé. Lebámulok a töltésről a Vág árterületére. Oda, ahol a sok fűzfabokor és zsenge topolyafa hajladozik, és azokon túlra, a felszántott legelőre.

Kivágták az egykori topolyafákat. A régi fűzfák elkorhadtak, gyökerük kifordult. A legelőt is felszántották. A kora őszi nap is megöregedett. Kihűlt. Én is öregszem. Érzem a késő ősz és a közelgő tél első leheletét. Siratom a kivágott régi topolyafákat, az elkorhadt fűzfákat, a kiszántott, elpusztult füveket. Eláraszt a szomorúság. A múlandóság fájdalma ront rám, de van ebben a fájdalomban valami vigasztaló is. Éppen úgy elmúlok, mint a régi topolyafák, mint az egykori fűzfák, mint a régi füvek. És éppen ez a vigasztaló, hogy olyan egy vagyok velük múlandóságukban. És nemcsak a fákkal, és a füvekkel, hanem az emberekkel is. Apámmal is. Mennyire egyek vagyunk.

Ballagok a Vág töltésén, mint harminckét évvel ezelőtt, és hirtelen apám kezét érzem a vállamon, és hallom a hangját is: — Nagyon kicsi vagy még, fiam.

Az érintésre kisüt bennem a nap. Nap, mely sose fog kihűlni. Fényes zöldre változik a kiszántott rét színe. Ágaskodnak bennem és integetnek a régi topolyafák. Azok a régi fűzfák is élnek bennem. És él bennem az a régi Tornóc, az a nagyon szegény, és mégis nagyon gazdag, napfényben fürdő falu. A Csallóköz, Mátyusföld, Gömör, Bodrogköz népe vonul át rajta, elözönli utcáit, a Vág partját, a legelőt, körülárasztja a szabadtéri színpadot, és énekel, énekel. Az Internacionálét énekli.

És aztán látom Toldi Miklóst. Ott ágaskodik a szabadtéri színpadon, és az elővágtató lovasoknak egy petrencerúddal mutatja az utat. És az az út: Háber Zoltán útja, Poszpls József útja, Steiner Gábor, Major István és Lőrincz Gyula útja.

Ballagok apámmal egykori nyomainkon. Apám megfáradt, idős ember és én tizenkét éves gyermek vagyok. Apám rámutat arra a szabadtéri színpadra, Toldi Miklósra és az összegyűlt sokezernyi tömegre, s azt mondja:

— Látod, fiam, azok a kommunisták magyarok.

Nagyon csendesen, és nagyon megfontontan mondja ezt. Intelemként. Erkölcsi parancsként.

Akkor még nem értettem, mit jelent magyarnak lenni. Csaknem teljes nyolc év múlt el, mire megértettem. És akkor fogtam fel teljes mélységében ennek a másik szónak a jelentését is.

Körülvett a késő ősz, de a szelíd napfény mégis arra biztat, hogy tovább ballagjak a Vág töltésén. Egyszer csak elérem azt a pontot, ahol végképpen megszakadtak apám nyomai. Itt az út közepén a vasúti híd és a Bagazia-sor között szakadtak meg. Apám közös sétáink idején ezen a helyen mindenkor megállt, körbemutatott és azt mondta:

— Látod, fiam, nincs szebb táj ennél sehol a világon.

Az idős emberek feledékenységével mondta ezt, és nem is gondolt az előző vasárnapra, mikor ugyanitt állt meg, és körbemutatva ugyanezeket a szavakat mondta. Jobb karja észak felé nyúlt, s az iskolapadban hallott

földrajzi fogalmak hangzottak el ajkáról:

— Azok ott a Fehér-Kárpátok.

Aztán erősen északkelet felé fordult:

— Látod, az ott a Zobor.

A Fehér-Kárpátok és a Zobor! És talpunk alatt a hegyekig futó síkság. Tavasszal csupa zöld vetést ringatott, nyáron aranyló kalászt, ősszel a szántás után ágaskodó rögök gyönyörködtették az ember szemét. Tőlünk jobbra, és velünk szemközt fehér országutak metszették, a falu felől á vashíd felé széles kanyarban a vasúti töltésre ágyazott sínek, a hídtól dél felé a Vág töltése. Az országutak, a vasúti sínek mentén, és a Vág töltésén is telefonpóznák, villanyoszlopok, és közöttük zengő huzalok. Mindenütt az emberi kéz munkájának nyoma.

Dél felé fordulva főleg a falut bámultam. Azt a falut, mely úgy hozzánőtt a szívemhez, s amelybe én is úgy belenőttem, hogy szépnek találtam még a roskadozó vályogházak szalmatetejét és a nádfedeleket is. Jobbra a Vág-parti erdőségek ágaskodtak, s eltakarták a föléjük boruló égbolt alját, de a kilátást is. Egy pillanatra megakadt az ember szeme a magasra ágaskodó vályogszirten. NI, az ott Amerika. A vályogszirt tövében kétfelé szakad a Vág. Egyik karja, az öregvág, közvetlenül a falu alatt folyik el. Bár télen, vagy nyári szárazság idején, nem is folyik, csak álldogáló mély pocsolyává apad. Jobb felé az Űjvág hömpölyög. A két kar között ágaskodó erdő pedig a mi szigetünk — Amerika. Annak végében, csaknem Sók alatt újra összetalálkozik a folyó két karja.

Apám szeme többnyire elsiklott a táj közeli jellegzetességei felett, és messze, a déli láthatáron ködlő hegyekre mutatott:

— Látod, az ott a Pilis.

A Pilis! Tudtam, miért oly kedves neki az a nagy messzeségből ideködlő hegyvonulat. Valahol, a szemünk elől rejtező völgyében ott nyüzsög, piheg egy falu, vagy egészen kicsi város, ott élt apám idősebb testvére, az én nagybátyám, Sándor bácsi.

Egyetlenegyszer járt nálunk Tornácon. Nagyon jól emlékszem' rá: éppen olyan termetes, erős ember volt, mint az apám. Minden arcvonása, a szeme is olyan meghitten ismerős, mint apám arca és szeme. Ültünk az asztalnál az ünnepi szobában, és anyám vacsorával vendégelte. Szótlanul evett. Én néztem a kezét, mert nagyon érdes, törődött volt. Észrevette, hogy a szemem a kezére meredt. Erre elmosolyodott és azt mondta:

— Látod, fiam, ilyen a bányász ember keze—= és érdes tenyerével elsimította homlokomba hulló hajamat.

Nem emlékszem már, miről beszélgettek a felnőttek, csak arra emlékszem, hogy Sándor bátyám panaszkodott, milyen nehezen kapott útlevelet.

— Hiába, Sándor, ez is a háború eredménye.

Nem értettem, hogy az útlevél miért a háború eredménye. Sándor bátyám elutazott, és nem láttuk többé. Csak halála után döbbentem rá, hogy a háború ágaskodott a két testvér közé, közém és a nagybátyám közé, s a távolságnál is tökéletesebben elválasztott bennünket.

Minden eszembe jutott, míg a déli látóhatárt bámultam, s közben azon tűnődtem, hogy ideje lesz visszafordulni.

(Folytatjuk)

12 hot