A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-21 / 29. szám
PAGER ANTAL Magyar filmsztárok DARVAS IVÁN VENCZEL VERA (Hungarofilm felvételek) Folytatásos képes filmregény JANA ELUTAZOTT A SZOVJETUNIÓBA. Férje után kutatott. Bejárta azokat a falvakat, városokat, harcmezőket, amerre az olasz katonák jártak, harcoltak, de hiába. A szovjet hivatalok és intézmények minden téren segítették, de Antonio nevét sem a volt hadifoglyok, sem pedig az elesettek listáján nem találták. Végigjárta azokat a katonai temetőket is, ahol a második világégés olasz áldozatait temették el. Az egyik falusi szovjet elnöke kalauzolta. — Ebben a temetőben olasz katonák, hadifoglyok és orosz civilek pihenik örök álmukat — magyarázta. — A németek ideterelték őket, megásatták velük a sírokat, majd valamennyiüket megölték. És nemcsak itt, a temetőben, de a környező hatalmas búza- és virágzó napraforgó-táblák alatt is olasz és orosz katonák, civilek: öregek és gyermekek vannak eltemetve. Megálltak. Végtelennek tűnő másodperceken át némán állnak, majd Jana szólalt meg: — Az az érzésem, sőt a meggyőződésem, hogy férjem nincsen itt eltemetve. Él! Valahol itt él! Antonio nem halt meg! Lehet, hogy súlyosan sebesült, az is lehet, hogy még azt is elfelejtette, hogyan hívják, de biztosan él! Meg kell találnom! Jana bejárta a környező falvakat, öregeknek, fiataloknak Antonio képét mutogatta, de senki sem látta, senki sem ismerte azt az olasz katonát, akit keresett. Az egyik faluban végre azt hallotta, hogy a szomszédos településen egy volt olasz katona él. Azonnal gyalog ment oda. Nagyon izgatott volt, mert sejtette, hogy ott megtudja, mi történt férjével, Antonióval. Már délutánra járt, amikor a településre érkezett. Az úton játszó gyermekek mutatták meg neki azt a házat, melyben az olasz él. Bekopogott. Fiatal, szőke asszony nyitott ajtót. Jana izgatottságában nem tudott szóhoz jutni. — Kit keres? — kérdezte az asszony. — A férjemet! Antoniót! — Tessék, jöjjön beljebb — foglaljon helyet. Jana nagyon fáradt volt, lábai az izgalomtól reszkettek. Leült. A fiatalasszony előtte állt. Szemében könnycsepp csillogott. — Sejtettem, tudtam, hogy egyszer találkozunk. Éreztem, hogy eljön és megtalálja őt... Igen, itt él Antonio. Együtt élünk és kislányunk is van... Nagyon szeretem Antoniót... — De miért nem írt? Édesanyja és én hiába vártuk — szakította félbe elcsukló sírással Jana. — Engem Masának hívnak — folytatta a fiatalasszony. — Antoniót megfagyva, félholtan a hómezőn találtam. Nagy nehezen a havon húztam haza. Napokig eszméletlen volt, majd amikor magához tért, semmire sem emlékezett . .. Hosszú hónapokig még azt sem tudta, hogyan hívják. Majdnem egy évig ápoltam. Végre talpra állt. Megszerettük egymást és gyermekünk is van ... Jana szótlanul hallgatta Masát. Azonnal megértette, hogy Antonio már régen nem az övé, és azt, hogy annak az asszonynak, aki az életét mentette meg és akitől gyermeke van, nagyobb joga van hozzá, mint neki. Elhatározta, hogy volt férje életét, családi nyugalmát nem zavarja, azonnal visszautazik Olaszországba. Felállt. Kezet nyújtott Masának, homlokon csókolta a mellettük ácsorgó szöszi kislányt, Antonio gyermekét, és elbúcsúzott. Mása és a kislány kikísérték. Jana az állomásra ment Idegei teljesen kimerültek, mintha ólomlábakon járt volna, az egyik pádhoz vánszorgott s leült. Ott várta be a vonatot. Ismét régi emlékek ébredtek benne. Az első találkozásuk, az esküvő és a búcsú emlékei. Már alkonyodott, amikor megérkezett a vonat. Éppen fel akart szállni, amikor megpillantotta Antoniót. Lihegve, szemmel láthatóan lelkileg letörten állt meg előtte. Görcsösen megfogta Jana karját és csak egy szóra telt erejéből: — Jana ...! A fáradt, lelkileg szintén megtört asszony egy pillanatra megállt. Könnyes szemmel Antonióra nézett, karját kivonta a kezéből. — Így nem lehet...! Ezt sem az édesanyád, aki szintén nagyon szeret, és vár, sem én nem érdemeljük meg! Antonio ismét megfogta Jana kezét. — Kérlek, érts meg! ö mentette meg ... — Hagyjál! — vágott Antonio szavába Jana. — Látni sem akarlak! — Beszélnünk kell! — Nekünk már nincsen mit beszélnünk! — Jana, szeretlek! — Tudom... Elbujdostál előlem és anyád elől is! Végeztünk! Többé látni sem akarlak! — hebegte izgatottan Jana, s felugrott az induló vonatra. (Folytatjuk)
