A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-21 / 29. szám
Milliók . legjobbjai HALTURIN, Sztyepan Nyikolajevics (szül. 1857. I. 2.) — orosz munkásforradalmár. 1875-ben bekapcsolódott egy pétervárl munkáskörbe. 1878-ban V. P. Obnorszkljjal együtt megalapította az Orosz munkások Északi Szövetségét, amely a politikai jogok kivívását hirdette az orosz munkások számára, és végső célul az akkori politikai és gazdasági rend megdöntését tűzte ki. Az egyesület feloszlatása és tagjai egy részének bebörtönzése után Halturin csatlakozott a narodnylkokhoz, és részt vett terrorcselekményeikben. 1880 februárjában sikertelen bombamerényletet követett el a Téli Palotában (ahol mint asztalos dolgozott) II. Sándor cár ellen. Az ogyesszai katonai ügyész elleni merénylet előkészítésében való részvételért halálra Ítélték és 1882. március 22-én kivégezték. JAROSZLAVSZKIj, jemeljan Mihajlovics, tkp. Gubelman (szül. 1878. II. 19.) — orosz forradalmár, történész. A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának tagja. 1893 ban az OSZDMP tagja lett és bekapcsolódott az oroszországi forradalmi mozgalomba. A bolsevik pártban kifejtett tevékenységéért több ízben bebörtönözték. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után a kommunista párt vezető szerveinek tagja volt. Mint történész elsősorban a párt és az oroszországi munkásmozgalom történetével foglalkozott; igen népszerű volt mint publicista és propagandista. Több nagy jelentőségű vallásellenes mű szerzője. Meghalt 1943. március 4-én. Szabad népek szabad hazája -Lettország Az SZSZK alapításának ideje: 1940. július 21; 1940. augusztus 5 óta a Szovjetunió tagállama Területe: 63 700 km2 Lakosság: 2 365 000 (1970) Népsűrűség: 37,1 lakos/km2 Főváros: Riga, 733 000 lakos (1970) A Lett SZSZK Legfelsőbb Tanácsának összetétele: összesen 310 képviselő; ebből nő 101 (32,58 %), az SZKP tagja 198 (63,78 %), munkás és kolhozparaszt 147 (47,42 »/»). Ä Lett Szovjet Szocialista Köztársaság a Balti-tenger, a Rigai-öböl, Észtország (északon), az OSZSZSZK (keleten), valamint Belorusszia és Litvánia között terül el. A lakosság nemzetiségi összetétele: 62 % lett, 2,9 % belorusz, 1,8 °/o zsidó (jiddis), 1,4 % ukrán, 26,6 °/b orosz, 2,9 % lengyel, 1,5 % litván, 0,9 °/o egyéb nemzetiségű. Lettország már a cári Oroszországnak is egyik legiparosodottabb vidéke volt — „a Baltikum műhelye“. Lettország már a kőkorszakban emberlakta terület volt; a régészeti ásatások az i. e. 4—2. évezredből származó települések maradványait tárták fel. Időszámításunk előtt kb. négyezer évvel valószínűleg finnugor halász-vadász törzsek éltek területén. Az i. e. 2. évezredben állattenyésztő és földművelő balti törzsek vándoroltak be. A nemzetségi társadalom felbomlása nyomán megindult a feudalizmus fejlődése; megjelentek az első lett fejedelemségek, amelyek teljes kifejlődését azonban a 12. század második felében megakadályozták a Német Lovagrend és a dánok hódításai. A katolikus térítés ürügyén, a Balti-tenger kereskedelmileg értékes partvidékének megszerzésére pápai támogatással indított keresztes hadjáratok az 1330-as években a Német Lovagrend javára dőltek el. A meghódított lett és észt földeket egységesen Livóniának nevezték. A lettekre kétszeres — feudális és nemzeti —elnyomás nehezült. A föld és a kereskedelem a németek kezére jutott; a helyi lakosság csak korlátozott mértékben foglalkozhatott kézműiparral, a parasztság pedig a 15. században már a német földesurak földhöz kötött jobbágya volt. A 16. században nagymértékben fellendült Livónia gazdasági élete; ezt főként a Nyugat-Európába irányuló gabonakivitel növekedése és az átmenő kereskedelem további fejlődése idézte elő. Szerephez jutnak a kikötők, fejlődik a kézművesség. Riga virágzó Hanza-város lett, amire földrajzi fekvése különösen alkalmassá tette. Livónia a 16. század második felétől az Oroszország, Lengyelország és Svédország között a Balti-tenger keleti partvidékének megszerzéséért folyó küzdelem tárgya lett. Az 1558— 83. évi livóniai háború idején a svédek és lengyelek osztják fel Livóniát. 1629-ben a lengyel—svéd háború után Livland Svédországhoz kerül, a 18. század végéig (részint már az 1700—21. évi északi háború során) pedig egész területét az oroszok hódítják meg. A 18. század második felében megindult a jobbágyrendszer felbomlásának és a kapitalista viszonyok kialakulásának folyamata. Az 1817—19. évi cári rendeletek — jóval Oroszország előtt — megszüntették a jobbágyságot. A 19. század második felében, vasútjaival és kikötőivel Lettország az egész orosz birodalom fontos ipari és kereskedelmi centrumává növi ki magát, ahol azonban még a „történelmi osztály“, a német nemesség és burzsoázia foglalja el a gazdasági és politikai élet kulcspozícióit. Az időközben megerősödött fiatal lett burzsoázia megpróbál szembeszegülni: így alakul ki az „ifjú lettek“ polgári nacionalista mozgalma. A munkásmozgalom ekkor még csupán egyre gyakoribb sztrájkokkal próbálgatja erejét, de a század utolsó éve: 1899 meghozza a „rigai lázadást“ — a munkások néhány napra birtokukba veszik a várost, korukat és az 1905. évi polgári demokratikus forradalmat megelőzve. Az 1905— 1907. esztendő eseményeit már felkészülten fogadják: 1904-ben megalakul a Lett Szociáldemokrata Munkáspárt, amely 1906-ban csatlakozik az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárthoz. Az első világháborúban, 1915-ben Lettország területének nagy részét német csapatok szállták meg, s 1917 szeptemberében Kornyilov tábornok, a pétervári ideiglenes kormány haderőinek főparancsnoka Rigát is átadja a németeknek. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után Lettországnak a németek által meg nem szállt északi részében kikiáltják a szovjethatalmat, amelynek az észt határ közelében fekvő Valka lesz a központja. De 1918 februárjában a németek ezt az országrészt is elfoglalják, s még az év novemberében Ulmanis vezetésével megalakul a lett polgári ideiglenes kormány. Decemberben angol hadihajók futnak be a lett kikötőkbe. 1918 végén és 1919 elején, az időközben megalakított kommunista Figa — Daugava-parti részlet párt vezetésével rövid időre sikerült visszaállítani a szovjethatalmat, de 1919 május és 1920 január között a lett és lengyel fehérgárdisták angol-amerikai támogatással elfoglalták Lettországot és visszaállították a burzsoázia uralmát. 1920. augusztus 1-én Lettország Rigában békeszerződést irt alá Szovjet-Oroszországgal. A polgári Lett Köztársaság a nyugat-európai hatalmak függvényévé lett, nagymértékben visszaesett az ország gazdasági fejlődése. Az Ulmanis-rendszer, amelyet 1930-tól egyre több tömegtüntetés és sztrájk rázkódtatott meg, 1934-ben nyílt fasiszta diktatúrát vezetett be. 1939 októberében a Szovjetunió, határainak biztosítása céljából, kölcsönös segélynyújtási egyezményt kötött Lettországgal. 1940. június 17-én a Szovjetunió — a megkötött egyezmény értelmében — újabb csapatokat küldött Lettországba. Három nappal később a lett dolgozók, húszéves küzdelem után, a kommunista párt vezetésével megdöntötték a fasiszta diktatúrát, és július 21-én kikiáltották a szocialista szovjetköztársaságot. Augusztus 5-én Lettország a Szovjetunió tagállama lett. 1941-ben Lettország átmenetileg a hitlerista hadigépezet megszállása alá került, amely alól 1945-ben szabadult fel. A fasiszta megszállás hatalmas (20 milliárd régi rubelre rúgó) károkat okozott a népgazdaságban. Mint a többi balti szovjetköztársaságban, itt is a felszabadulással kezdődött a szocialista átalakulás
