A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-12-22 / 51. szám

A bizonyítvány * A mai felnőttek olyan tanítók, tanárok keze alatt nőttek fel, akik a tanulókról szóló feljegyzéseiket gon­dosan eltitkolták, az osztályzatokat nem közölték sem velük, sem a szüleikkel — ilyen volt az iskolai rend. Valami rejtelem övezte az osztályzatokat... a hiá­nyosságok tulajdonképpen a negyed- és háromnegyed­­évi konferenciákon derültek ki, aztán már csak a bi­zonyítványban ... Ma már ez másképpen van. Karinthy ma nem írhat­ná meg a „Magyarázom a bizonyítványomat“ című humoreszkjét: mire ma valaki félévben vagy év végén megbukik, addigra olyan „jogilag“ tisztázott, bő anyag áll az ér­deklődő rendelkezésére, hogy találgatásra semmi ok se maradhat. Az utóbbi évtizedekben sok minden változott az ok­tatás rendszerében és főleg demokratizmusában. Mégis érezhető valami szemléletbeli hiba — éspedig éppen a szülőknél vagy főleg náluk. Gyakran joggal éreztük úgy, hogy gyermekünk egy­­egy évvégi osztályzata életkérdés, hiszen esetleg kö­zépiskolai vagy egyetemi felvételi vizsgája függ tőle, az pedig egész pályájára kihathat. Ez tény. Mi azon­ban nem csupán bizonyítványt, diplomát akarunk fiunk-leányunk kezébe adni, hanem emberré is sze­retnénk nevelni őket. Ezért csöppet sem közömbösek a jó bizonyítvány megszerzésének módszerei. A tanító óriási pedagógiai és — sajnos — admi­nisztrációs munkát végez, amíg kialakítja a végleges osztályzatokat. Csak főbb állomásait érintem. Először részosztályzatok kerülnek a tanári feljegyzések közé. Ezekből alakulnak ki a témazáró jegyek, egy-egy anyagrész befejezése után. Ezek találhatók meg az osz­tálynaplókban, illetve az ellenőrző könyvekben. A ta­nulók tudását, jártasságát, készségét sokoldalúan értékeli a tanító és a tanár, sokféle megfigyelésből alakítja ki véleményét. A té­mazáró jegyeket, illetve az egyéb tevékenység értéke­lését a konferencia vitatja meg félévenként. Ez az ér­demjegy kerül aztán a bizonyítvány-ba. Míg a tanár a sok időt, fáradságot, nagy pontosságot igénylő adminisztrációs tevékenységét végzi, természe­tesen és főképpen: tanít, magyarázza, szemlélteti, gya­koroltatja a tananyagot, biztatja vagy elmarasztalja a gyereket, korrepetálásra, tanulószobára hívja be, ta­nácskozik az osztályfőnökkel, kéri az úttörővezetők vagy a SZISZ-szervezet segítségét. Ugyanakkor a szülői házhoz is fordul. Beír az ellen­őrzőkönyvbe, fogadóórára, értekezletre hívja a szülőt, családot látogat. Gyengébb jegyek esetén az otthon ilyenkor megtelik szemrehányásokkal és idegeskedé­sekkel, a hangulat egyre feszültebb, később esetleg fá­­sultabb. A legtöbb rosszul vagy nem képességei sze­rint tanuló, esetleg túlzott igényeknek kitett gyerek családja végigjárja ezt a szülői kálváriát. És mit .tesz ezalatt a gyerek? Sokan megfogadják a jó szót, az időben elhangzott figyelmeztetéseket, igénybe veszik tanáraik, készséges osztálytársaik segítségét, több időt, energiát fektetnek a tanulásba. De nem mindenki. Vannak olyanok is, akik meghallgatják a szidást, de hiába várják őkej a korrepetáláson, és a külön tanár magya­rázatára se nagyon figyelnek oda. A mentségek soro­lásában, a vádaskodásban azonban verhetetlenek. Igen, van ilyen, hogy mindenki hibás, csak ő nem! Az iskolába nagy jártasán rendezetlen családi életére hivatkozik, könnyedén hullatja könnyeit, s közben, mintegy véletlenül, megvallja, hogy anyuka és apuka tegnap este is veszekedtek. Ettől és a még ennél is többet mondó „őszinte“ közléstől, várakozásának meg­felelően, netán meglágyulnak a pedagógusszívek. Aztán hazamegy, és ha sikerrel sajnáltatta meg magát az Iskolában. immár észérvekkel lép fel, nem amúgy gyermek mód­jára. Okosan, világosan beszél, példákat hoz arra, hogy milyen hozzá nem értő a tanár — ezt lehetőleg mások­kal kapcsolatban említi, nehogy elfogultnak lássék; bebizonyítja, mennyire rosszak a módszerei. Olyan szakértelemmel nyilatkozik, hogy szülő legyen a tal­pán, aki nem neki ad igazat. A könnyen beugratható apukát vagy anyukát aztán sikerül annyira felidegesíteni, hogy ismerősök után kezd kutatni, akik „majd eligazítják a dolgokat“. Ekkorra a szülő egyre jobban beleéli magát az „ezt pedig nem hagyom“, „addig nem nyugszom“ állapotba. Otthon szinte másról sincs szó, csak hogy hol, mit vég­zett, hogyan fogadták, kihez fordulhat még. Ilyenkor valahogy utoljára jut el a tudatig az, hogy meg kelle­ne a tanárt is kérdezni, hátha értékesebb felvilágosí­tást tud adni, mint az ügyet nem ismerő társadalmi vagy állami fórumok. Ezalatt pedig futnak az akták. A panasz nyomán meghallgatják a tanárt, ellenőrzik osztályozása mód­szereit, adminisztrációját, intézkedéseinek számát és hatékonyságát vizsgálják. Tud róla a testület néhány tagja, az igazgató. Azok foglalkoznak az üggyel, akik korábban hozzáértő, pontos információt tudtak volna adni. Foglalkoznak az üggyel, ahelyett, hogy végeznék saját felelősségteljes munkájukat. Ez az időszak, amíg a tanár végleg tisztázza magát, még jobban megviseli idegeit, rosszul alszik, fáradt, türelmetlen. A pedagógus munkaeszköze az idegrendszer. Olyan kincs ez, amelyet védetté kellene nyilvánítani. Szemünk fénye pedig ezalatt figyeli, hogy mit intézett az apukája. Ha néhányszor jelentkezik az órán, el-el­­kap valamit, osztályzatai javulnak — akkor megjegyzi magának, hogy ez kell: „összeugrasztani az öreget az iskolával és minden oké“. Ha az osztályzatok nem ja­vulnak a várakozásnak megfelelően, akkor újabb ada­tok, érvek, esetleg könnyek következnek, és a szülő ismét útrakél — panaszt tenni. És ez így folytatódhat — panasz az iskolában a szülői házra, kiborulás otthon a tanárra — évekig, anélkül, hogy apa, anya, nevelő, őszintén beszélve egymással, feltárva a hibákat, kölcsö­nösen elismernék mindkét részről azt, ami igaz és va­lódi. A szülőknek tudniok kell, hogy az iskolai munkát számosán ellenőrzik: ebben a legfőbb maga a tanár lelküsmerete és az ifjúsági kollektíva. Helyén van az osztályfőnök, folyamatosan végzi el­lenőrző munkáját az igazgató, a tanulmányi- és szak­­felügyelet. Lehet, hogy mindezek ellenére történik igazságtalanság. Az is feltételezhető azonban, hogy csak a jövő mutatja meg, kinek volt igaza. Ki kell várni. A szülők napi hat-nyolc órára rábízzák fiúkat, leá­nyukat az iskolára. Gyakran észlelhető azonban valami indokolatlan fenntartás, félelem is. Azt hisszük, ha a pedagógusok az eddiginél nagyobb bizalmat élveznének, ha még kevesebb rosszindulatú feltételezéssel kellene szembetalálniuk magukat, haté­konyabban, kiegyensúlyozottabban, körültekintőbben teljesítenék kötelességüket, szívesebb szóval, több de­rűvel, tehát eredményesebben végeznék munkájukat, amelynek nyertese egyedül — gyermekünk lehet. öreg ember nem vén ember Igen, így tartja a közmondás, és már többször meggyőződhettünk a régi bölcsesség helyességéről. A szovjet Abházia népművészeti együttesének zenekarában két test­vér is játszik. Az aki ül, 123 éves, a mellette álló „csupán“ 110 éves. Gyermeket vér Szenzációként röpítették világgá a hírt és a színésznőről készült leg­újabb felvételt. Sofia Loren gyer­meket vár. A hírügynökségek sze­rint rövidesen megszületik az utód. Ha kell, maga is fellép Eileen Ford a világ egyik legna­gyobb divatszalonjának tulajdono­sa. 150 manökent foglalkoztat. A ró­la készült fénykép arról tanúsko­dik, hogy ő is szívesen bemutat né­hány ruhadarabot. . mini-magazin

Next

/
Oldalképek
Tartalom