A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-22 / 51. szám
rnaváról származom, katolikus hivatal-Tnok családból. Szüleim gyermekkoromban nagy súlyt helyeztek arra, hogy nemzeti és vallásos nevelést kapjak, anyám óhaja az volt, hogy pap legyen belőlem. A harminc évvel ezelőtti események, valamint az akkori szlovákiai Katolikus Akció hatása alatt 1948 után bizonyos államellenes tevékenységet folytattam, amiért 18 évi börtönbüntetésre ítéltek. A büntetés egy részének letöltése után, amikor amnesztia következtében szabadlábra helyeztek, fizikai munkásként dolgoztam. Kiszabadulásom után gondolkodásomban erős nacionalista tendenciák maradtak, főleg a volt szlovák állam néhány vezetője tevékenységének a hatására. Velük a börtönben kerültem kapcsolatba. Ezek az említett nacionalista tendenciák még inkább megerősödtek azzal a fokozatos, noha nem objektív felismeréssel, hogy Szlovákia helyzete nem felel meg az én elképzeléseimnek, s ezért nemzeti meggyőződésemhez híven lehetőséget és alkalmat kerestem arra, hogy külföldre mehessek. 1966 nyarán akadt is ilyen lehetőségem és illegálisan a Német Szövetségi Köztársaságba távoztam. A formalitások és különféle procedúrák elintézése után politikai menedékjogot kaptam az NSZK-ban és alkalmazásba léptem. A létfenntartásomhoz szükséges feltételek megteremtése után kapcsolatba kerültem a Nyugat-Németországban élő szlovák emigránsok vezetőivel, közülünk elsőként dr. Ferdinand Ďurčanský professzorral, a szlovák állam egykori külügyminiszterével. Ďurčanský segítségével ismerkedtem meg a szlovák politikai emigráció további vezető személyiségeivel, névszerint dr. Vojtech 'Buckóval, a németországi Szlovák Katolikus Misszió igazgatójával és Krištof Greinerrel, a kölni Matúš Cérnák Intézet igazgatójával, a „Cernákov odkaz“ című újság tulajdonosával és igazgatójával, aki egyébként a Deutsche Welle német rádióállomás csehszlovák adásának az alkalmazottja. Az emjített személyek segítségével kibővült Ismeretségi köröm a szlovák emigránsok között s ugyancsak az ő segítségükre támaszkodva kapcsolódtam be a szlovák emigránsok politikai tevékenységébe. Ezzel a tevékenységemmel akartam megvalósítani azokat az elképzeléseimet, amelyekért Csehszlovákiából külföldre mentem. Ezért olyan szervezetekkel kerestem a kapcsolatot, amelyek a legoptimálisabb lehetőségeket nyújtották az említett elképzelések megvalósításához. De fokozatosan felismertem, hogy az NSZK- ban jónéhány szlovák emigráns szervezet van ugyan, ezek többsége azonban csak papíron létezik, tagság nélkül. Csak néhány működik, úgyahogy. Például a kölni Matúš Cérnák Intézet, a Szlovákok Szociális Képviselete, München székhellyel, és a Szlovák Európa Mozgalom. A magam számára legalkalmasabbnak épp ezt az utóbbit találtam, s tevékenységébe be is kapcsolódtam. Noha nem voltak túl nagy illúzióim a különböző emigráns csoportok együttműködését illetően, habár csak részben voltam tájékozódva az ellentétekről, viszálykodásokról, veszekedésekről, a kölcsönös gyanúsítgatásokról és rágalmazásokról, sejtelmem sem volt az egyes személyek és csoportok között fennálló ellentétek méreteiről, az egymás iránti gyűlölködés mélységéről. Egyszerűen belécsöppentem ebbe a forrongásba, s mielőtt még igazán tájékozódhattam volna, a saját bőrömön is tapasztalhattam támadásokat, gyanúsítgatást, sokszor csak azért, mert valamelyik csoportból ennek vagy annak az embernek köszöntem, vagy megittam vele egy csésze kávét, vagy segítettem valakinek, esetleg újságcikket írtam egy másvalaki felkérésére. Az említett inkvizítorok élén a Greiner-féle csoport faltörőkosa, Ján Móric, alias Bukovina, a volt gárdista és a „Cernákov odkaz“, továbbá az A közelmúltban hatéves nyugati emigrációja után visszatért hazájába Miroslav Taéovský, aki jelentős szerepet játszott a nyugatra emigrált szlovákok szeparatista csoportjában. Hogy a szlovák emigránsok tevékenységéről a nagyközönség is némi képet kapjon, a Szlovákiai Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal hazai és Csehszlovákiában akkreditált újságírók számára sajtóértekezletet rendezett Miroslav Tačovskýval. Alább közöljük a volt emigráns (némileg rövidített) nyilatkoza tát. A történelem kerekei alatt amerikai és a kanadai Slovák című újságok legotrombább támadó cikkeinek szerzője állt velem szemben. Azonban visszatérnék arra, mi töltötte ki tevékenységemet a hat évig tartó emigrációban. Mint már említettem, elhatároztam, hogy teljes erőmből bekapcsolódom a Szlovák Európa Mozgalom tevékenységébe. Ennek élén akkor Ján Gécl állt. Amikor személyesen beszéltem vele, megdöbbenten vettem tudomásul, hogy az általa bemutatott Szlovák Európa Mozgalom tulajdonképpen ő maga és 17 passzív társa, valamint a hattagú vezetőség, amely megválasztása óta egyszer sem ült össze és semmiféle aktív munkát nem végzett. Mekkora csalódás ért azonban, amikor Ján Géci elárulta, hogy ugyanez vagy még rosszabb a helyzet valamennyi szlovák emigráns szervezetben, kezdve Ďurčanský Szlovák Felszabadító Tanácsával egészen Greiner müncheni Szlovák Szociális Bizottságáig. Sőt Géci arról is biztosított, hogy a többi szervezet még 17 taggal sem rendelkezik, arról nem is beszélve, hogy nincs semmiféle programjuk és koncepciójuk. Később valóban meggyőződtem róla, hogy az emigráns szervezetek fő tevékenységét a szlovák emigránsok nacionalista érzelmeinek szítása és elmélyítése teszi ki és ellenséges magatartásra hangolásuk Csehszlovákia egysége és szocialista államrendszere ellen. A Csehszlovákiával ellenséges magatartást tanúsító külföldi csoportokkal együttműködve, ezek ösztönzésére, sőt egyenesen az érdekükben különböző alkalmakkor tiltakozó akciókat szerveznek, s ezekről a Csehszlovák Szocialista Köztársaság, társadalmi rendszere és léte ellen irányuló rezolúciókat küldözgetnek nyugat-európai személyiségeknek és különféle nemzetközi szervezeteknek. Ezeket a rezolúciókat úgy fogalmazzák meg, mint a külföldön élő szlovákok állásfoglalását, anélkül persze, hogy erre tőlük megbízást kaptak volna. E határozatokat mindössze néhány egyén vagy csoport gyártja. A politikailag exponált emigránsok legfőbb törekvése, hogy a külföldön élő szlovákok nemzeti érzelmeivel visszaélve, ezt saját politikai ambícióik és egyéni törekvéseik érdekében használják fel. Tevékenységük lényegében nemzetellenes és kozmopolita, a nyereségvágy és egyes emigránsok politikai ambíciójának bélyegét viseli magán. Az emigránsok politikai tevékenységének hátterében nyugati kapitalista országok kémszolgálatai és egyéb állami szervei állnak, amelyeknek érdekük a kommunistaellenes emigráns csoportok létrehozása. Ezért az emigráns szervezeteket anyagilag is támogatják, azok segítségével, akik az ilyen alamizsnából a legtöbb hasznot húzzák, igyekeznek elérni saját és külpolitikai célkitűzéseiket.' Az anyagi támogatás javarészét a prominens emigránsok vágják zsebre, használják fel saját meggazdagodásukra. Közülük is kitűnik a már említett Krištof Greiner és dr. Bucko, a németországi Szlovák Katolikus Misszió igazgatója, aki a püspöki hivatalok által nyújtott anyagi támogatást és a nyugatnémet hívők adományait is mindenekelőtt saját meggazdagodására használja fel. Ez a törekvés tehát, hogy a közös anyagiakat egyéni célra használják fel, teljesen szembeállítja egymással az említett két csoportot, kölcsönösen igyekeznek bemocskolni egymást a német hivatalok előtt és kíméletlen harcot vívnak egymással. Tehát nem a külföldön élő szlovákok szociális és kulturális szükségleteinek a kielégítését nézik, hanem saját egyéni érdekeiket hajszolják. Ez az anyagiakért folyó béka-egér harc a Szlovákok Világszövetségének megalakulásával túllépte az NSZK határait. így világviszonylatban megkezdődött a harc a tisztségek, funkciók megszerzéséért a Világszövetségben. A szlovák emigráns csoportok egyesítésére való törekvés sem új dolog. A Iudák (szlovák néppárti) emigránsok már 10 évvel ezelőtt megpróbálták az 1945-ös emigránsokat egyesíteni az ún. Szlovák Felszabadító Tanács létrehozásával. Ez a törekvésük dr. Ďurčanský, dr. Kirschbaum és dr. Paučo személyes versengése miatt vallott kudarcot. Tíz évvel később ugyanezek, de most már S. B. Roman és Grutko püspök vezetésével törekszenek az említett Szlovákok Világszövetségének cégére alatt egyesíteni a versengő emigráns csoportokat. A régi ellentétek újra felmerültek, s csak Roman személyes tekintélyének, amit nagy vagyonával szerzett, köszönhető, hogy a Szlovákok Világszövetsége úgy-ahogy működik. Csakhogy a valóságban a Szlovákok Világszövetségének vezetését igen gyorsan politikailag kompromittált személyek ragadták a kezükbe, mégpedig az ún. szlovák állam és a levitézlett demokrata párt képviselői. A Szlovákok Világszövetségének célja és programja lényegében politikai, elsősorban a szlovák szocialista államrend likvidálására, önálló szlovák állam megteremtésére törekszenek, amit természetesen a nyugat-európai rendszerbe kapcsolnának. Minden eszközt megragadnak szándékuk megvalósítása érdekében. Igyekeztem aktívan tevékenykedni, sokszor anyagi áldozatokat is hoztam hatéves emigrációm alatt abban a hitben, hogy ezzel segítem szlovák nemzetemet. Rá kellett azonban jönnöm, hogy minden fáradság, idő és anyagi áldozat teljesen hiábavaló, fölösleges. Felismertem, hogy a külföldi szlovákok maréknyi ambiciózus csoportja nem fordíthatja vissza a történelem kerekét és a fejlődés irányát. Ezért határoztam el, hogy hazatérek. Hat év után, mélyen csalódva és elkedvetlenedve térek haza, abban a reményben, hogy csak itthon, e társadalmi rendszer lehetőségei között, szülőföldemen, hozzátartozóim körében válhatok hasznos tagjává népemnek, hogy csak így nyernek tartalmat azok az eszméim, amelyekért élek. Fél évszázada kezdték Vannak évfordulók, amelyeken érdemes elgondolkozni, amelyek az utókornak tanulságul szolgálnak. ötven évvel ezelótt Zlaté Klasy (Nagymagyar) községben megalakult a Műkedvelő Kör. Nagy esemény volt ez abban az időben, amikor az állami költségvetésből alig jutott valami a kultúrára. A nagymagyariak minden anyagi támogatás nélkül kezdtek községük kulturális életének fellendítéséhez. Pőcz Gyula, Slll Sándor és Erdődiné azonban nem vesztették el reményüket, munkához láttak és így nevük bevésődött a község lakóinak emlékébe. öröm hallgatni özvegy Pőcz Gyuláné szavait, aki jelen volt a Műkedvelő Kör bölcsőjénél és huszonöt éven át lelkes tagja, irányítója és rendezője volt a színjátszó csoportnak. — Nemegyszer előfordult — mondja —, hogy a helyiség befűtéséhez a fát a szereplőknek kellett összehordaniok. 1922-ben alapszabályzatot hagytunk jóvá és ennek alapján hivatalosan is megalakult a Nagymagyari Műkedvelők Köre, amelynek tagjai közt ott találtuk a község minden szociális rétegét. önkéntesen vállaltuk a fegyelmet és ez volt a sikerünk titka. Évente öthat előadást tartottunk, minden ünnepélyen felléptünk. Előadásainkon mindig megtelt a kultúrház. Kezdetben népszínműveket játszottunk és így előadtunk a Sárga csikó, Amit az erdő mesél stb. darabokat. 1935-ben nagy sikerrel mutattuk be a János vitézt, amellyel a környéket is meglátogattuk. A darab rendezésében és a kórus vezénylésében sokat segített Erdődl Gábor zenepedagógus, a budapesti Mátyás templom későbbi karnagya, aki szivén viselte egyesületünk sorsát. — A díszleteket — folytatja özvegy Pőcz Gyuláné — és a, jelmezeket a saját pénzünkből fedeztük. Mindenkit meglepett, amikor operetteket tűztünk műsorra. Leglelkesebb szereplőink Pőcz Gyula, Papp István, Podradecky Ferenc, Werner Kató, Ágh Cecília, Farkas Margit, Kerekes Jenő és Mészáros József voltak. A felszabadulás után falunkban is a CSEMADOK vette át a kulturális munka irányítását. Vezetésével aktív kultúrmunkát fejtettünk ki. Főként a színjátszásban értünk el sikereket. A hatvanas évektől azonban a kulturális életben pangás tapasztalható. Az ötvenedik évforduló Jó alkalom lehet arra, hogy ismét a tettek mezejére lépjünk. Reméljük, hogy az idős színjátszókat az évforduló ünnepségein lelkes fiatal színjátszók köszöntik majd. SVINGER ISTVÁN
