A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-21 / 29. szám
Aranymosók unokái Hogyan, hogyan nem, mégiscsak elértem idáig. Itt vagyok a Csallóközben, vagyis Kukkóniában. Mivelhogy a csallóközieket kukkoknak is szokták volt nevezni, s még könyv is íródott ilyen címen: Kukkónia lelke. A kukkó név a tatárjárás idejéből való. A mondát, ami ezzel a névvel kapcsolatos, már régen ismerem: a tatárok elől menekülő emberek az akkor még ősállapotban levő lápos, mocsaras helyeken kerestek menedéket, s ha nagyon közel volt a veszély, letörtek egy nádszálat, lemerültek a víz alá, s a nádszálon keresztül lélegeztek. Ha a nádszálba víz került, akkor a kilélegzéskor hang keletkezett, „kukkoló'1 hang. Innen a név: kukkók, Kukkónia ... De van a Csallóköznek még egy régebbi, ma már csak a népmesében élő neve is: Tündérsziget. Az aranyhajú Tündér Ilona járt itt, s nyomában aranypor maradt, amit a szegény emberek összegyűjtöttek ... Zlatná na Ostrove (Csallóközaranyos) azonban nem azzal keltette fel az érdeklődésemet, hogy a nevében megőrizte a mesebeli, elhullajtott aranyport, s még csak azért se, mert a mostani aranyosiak dédapjai valóban aranyat mostak a Dunán, hanem egyszerűen azzal, hogy a komárnói (komáromi) járás egyik legeredményesebben gazdálkodó egységes földművesszövetkezete működik itt. 1950-ben alakult meg, s jelenleg a 227 szövetkezeti tag 1295 hektár földet művel. Ha a gazdálkodás eredményességének bizonyítására ideírnám mindazokat az adatokat, amelyeket a szövetkezet közgazdásza, Illés József felsorolt, talán egy egész oldalt csak számokkal kellene teleírnom. Ehelyett csak a legfontosabbakat emelem ki. 1961-ben az egy hektárra eső termelés értéke 6833 korona volt, az idén több mint 14 ezer korona. A szövetkezet gépeinek az értéke ugyanebben az időszakban Illés József, a szövetkezet közgazdásza Nagy László agrármérnök, a szövetkezet elnöke megkétszereződött, vagyis jelenleg több mint négymilliót érő gép dolgozik a szövetkezetben. A növénytermesztés idei tervei pedig a következőek: búzából 36,5 mázsa, árpából 42,5 mázsa, kukoricából 51,6 mázsa s cukorrépából 358 mázsa hektáronként. S még néhány adat: az egy dolgozóra eső évi átlagos jövedelem 26 483 korona; a munkaegység értéke 30 korona. Egy tényezőről eddig még nem beszéltem e sorozatban, s ez nem más, mint a szövetkezetek könyvvitelében létrejött változás. Akik figyelemmel kísérték, kísérik a szövetkezetek fejlődését, nyilván emlékeznek az ún. kettős könyvvitelre, ami abból állt, hogy elkönyvelték a kiadásokat s a bevételeket, s a végén megvonták az egyenleget. Ezt a munkát annak idején egy-két ember játszva elvégezte. Mostanság azonban egy-egy szövetkezet könyvelésében valamivel többen dolgoznak, s a könyvelés is jóvan bonyolultabb. S ez nem véletlennül van így. A gazdálkodás színvonalának az emelkedése megkövetelte az elsődleges nyilvántartást, a pontosságot, a gyorsaságot s az önköltségek számítását. Erről beszélgettem Illés Józseffel. — Számomra — mondja — a legszebb munka az önköltségek kiszámítása. Ebben mutatkozik meg legelőször a gazdálkodás eredményessége. Pontos és kivetített képet kapni egy gazdaság helyzetéről pedig nagyon fontos, tanulni okulni lehet belőle. — Amolyan előrejelző szerepe is van. — Igen, csak egy kicsit pontosabb, mint a meteorológiai előrejelzés. Ugyanis a könyvelés, az önköltségek pontos kimutatása a következőkben felhasználható a szervezésben. Kimutatja a hiányok okát, de a pozitívumokat is, s pontosan feltárja a termelési költségek alakulását. A lényege valahol ott van, hogy mennél pontosabban szétírjuk a költségeket, annál pontosabb képet kapunk a gazdálkodásunkról. Ha a mai könyvvitelben valami hiányosságot keresnék, akkor csak egyet találnék: még nem értékeljük kellőképpen a saját munkát. — Mondana rá egy példát? — Szívesen. Például egy traktor szántási munkájánál egyelőre csak a költségeket értékeljük, de magának a munkának az értéke még nincs kimutatva. Nagy László agrármérnökről, a szövetkezet elnökéről röviden csak annyit szeretnék elmondani, hogy három éve áll a szövetkezet élén, s a három év alatt bebizonyította, hogy jó szakember. A főiskolát Nyitrán végezte, itt született Aranyoson, s nekem külön öröm, hogy találkozhattam vele, hiszen Komáromban négy évig egy osztályba jártunk. Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, s ilyenkor látom, hogy nemcsak a világ változott itt körülöttünk, de mi magunk is alaposan megváltozhattunk, habár erről nem szívesen veszünk tudomást. Ám a tények makacs dolgok, nem lehet róluk nem venni tudomást. Az egykori csendes diák most egy egész gazdaság gondját viseli a vállán. — Milyen érzés ez? — kérdezem tőle. — Kezdetben nehéz volt, most már valamivel könnyebb. Persze, alvásra nincs sok idő. — Véleményed szerint mi az, ami jelenleg a mezőgazdaság fejlődésére leginkább jellemző? — Elsősorban az, hogy már a részletkérdésekre is oda kell figyelni. Eljutottunk odáig, hogy ma már nem elég az, hogy műtrágyát használunk, de a talajelermés által megállapított szükségletek és a termesztett növény igényei szerin: adagoljuk azokat. S már nemcsak a fő műtrágyák adagolására figyelünk oda, de a nyomelemeket is a talaj és a növény igényei szerint a földbe kell juttatnunk. Vagy itt van egy másik példa. MegPéter és Pétiké. Vigh Péter a kisfiával Bodrogköztől Csallóközig állapították, s mi is tapasztaltuk bizonyos mértékben, hogy a szarvasmarháknál a túlzott lucernafogyasztás csökkenti a termékenységet. Ez jelentéktelen apróságnak tűnik, mégis kihat a gazdaságosságra. Ebben az esetben meg kell, meg kellett találni azt az arányt, amely mind a tejtermelés, mind a termékenység szempontjából a legmegfelelőbb. — Van még egy kérdésem, amire szeretném, ha válaszolnál. Mi a véleményed a szövetkezetek összevonásáról ? — Sokat gondolkodtam ezen, mert nagyon időszerű kérdés. A termelékenység, a korszerűbb technológia, a gépek jobb kihasználása szempontjából a szövetkezetek összevonása csak előnyös lehet. Ez vitathatatlan. Nagyobb egységekben gondolkodni és termelni kétségtelenül előnyös. De van a kérdésnek egy másik oldala is. S ez az emberek viszonyulása a dolgokhoz. A szövetkezetek összevonása a tulajdonviszonyok további eltolódását jelenti. Most még jobban magáénak érzi a tagság azt, ami a környezetéhez tartozik, ez az érzés a nagyobb komplexumok kialakulásával egyre halványul. Ma még másként néznek arra, aki például, valami kárt okoz, mert érzik, hogy mindannyiukat megkárosította. Vígh Péterékhez szombaton délután kopogtattam be. Csak a nagymamát s a három unokát találtam otthon, de nemsokára megérkezett Vígh Péter is. A konyhába ültünk le beszélgetni. Vígh Péter harmincéves, s már tizenkét éve dolgozik a szövetkezetben, nyolc évet ebből traktorosként. A felesége szintén a szövetkezetben dolgozik. Tanyán született, ott is nevelkedett, majd beköltözött a faluba. Hatan vannak testvérek, az egyik fiú katona, egy másik testvére még tanul, a többiek szintén itt dolgoznak a szövetkezetben. Szép új emeletes házban laknak, a ház előtt kert, tele nyíló rózsákkal. — Dolgozni mindig annyit dolgoztunk, amennyit kellett, s most is azt csináljuk. Vidáman, örömmel beszél. — Elégedett? — Ha egy ember elégedett, akkor már megette a fene. Tartani kell a tempót a szövetkezetben is, meg itthon is. De ha így megyünk előre, akkor nem lesz semmi baj. — Mennyi ideig tartott felépíteni ezt a szép házat? — Az árvízkor már megvoltak az alapok. Aztán lassan minden a helyére került. Amit itt lát, a csempéktől kezdve, mindent magam raktam a helyére. Rengeteg pénz, rengeteg munka kellett hozzá. Most már szinte hihetetlen, hogy is képes enynyi mindenre az ember. De azt gondolom, mindennek az a lényege, hogy nem hiába dolgozunk. Van értelme a munkánknak. — A munkán kívül van másra is ideje? — Jut idő másra is, leginkább vasárnaponként. Főleg a családdal vagyunk együtt, kocsmába nemigen járok. Néha elmegyünk kirándulni. S itt a rózsák meg a szőlő. A bort ugyan nem nagyon szeretem, legfeljebb egy-két pohárral, de azért nem árt, ha van itthon belőle. Tudni kell mértékét tartani. Mikor elbúcsúzunk, még azt mondja: — Csak annak van értelme, amit az ember a maga számára rak öszsze, de úgy, hogy abból a közösségnek is haszna legyen. Csallóköz, Kukkónia, Tündérsziget... Mindegy, minek nevezem az országnak ezt az asztalsík táját, amely a hatvanötös árvíz után mintha megújult volna, mintha újjászületett volna, s ha most nem is járnak erre tündérek, akiknek a hajából aranypor hull a földre, terem itt másféle arany, acélos búza, árpa, s ma ez emeli országos rangra a Csallóköz szorgalmas népét. GÁL SÁNDOR Növendékborjak a kifutóban
