A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-11-24 / 47. szám

már sötét van, kívülről nem tudjuk szemügyre venni a házat, belülről, villanyfénynél azonban annál jobban. Sárközi Sándort és feleségét a konyhában találjuk, beszélgetnek, az egyik fiú már lefeküdt, reggel korán megy iskolába, két gyermek a másik szobában tanul. Mintha a falu bármely más újabban épült házába nyitottunk volna be, olyan itt minden. A bútorok szépek, tiszták, negyvenhárom éves családfő tekintetéből sugárzik az értélén. Hét évig volt a hnb tanácsának tagja, a legutóbbi választásoktól pedig képviselőtestületi tag.

— Rendszeresen eljárok a gyűlésekre — mondja az ebédlőben, miközben leülünk az asztalhoz. — Míg tanácstag voltam, én tájékoztattam társaimat a péró helyzetéről. Voltak már eddig is szép akcióink (óvoda, napközi építése), s jövőre szeretnénk egy klubhelyiséget építeni a cigányszármazású fiataloknak. Ne kerülgessék a falut. A legfájóbb pont a péró. Ügy volt, hogy felszámoljuk. A mai napig nem történt meg. Igaz, többnyire rokkantak, özvegyek lakják, akik önerejükből építkezni már nem tudnak. Mégis, nemcsak a mi szégyenünk a péró, de a falué is. Mi, cigányszármazású képviselők arra törekszünk, hogy felszámoljuk a múltnak ezt a nagy szégyenfoltját. Sajnos, a cigány fiatalok között vannak rosszak, de az ujjunk sem egyforma. Lehet, a klubhelyiség majd segít.

— Magáról és a családjáról is mondjon valamit.

— Voltak igen nehéz esztendeink — sóhajt és a távolba réved a tekintete. — Anyámat nem ismertem, apámat hétéves koromban elveszítettem. A nagybátyám nevelt fel. Voltam tehénpásztor, szolgalegény, s mikor jött ez a rendszer, éltem a lehetőséggel. És most nagyon örülök mindennek, amit becsületes munkával megszereztem.

— A gyermekei?

— Egyik fiam Somorján érettségizett, majd elvégezte az egészségügyi szakközépiskolát. Most Zilinán dolgozik, mint röntgenlaboráns. A másik fiam a Slovnaftban dolgozik, mint munkás. Hárman vegyészeti szakközépiskolába járnak. A Slovnaft taníttatja őket.

— Esténként miben leli a kedvét?

— Annak örülök, ha jönnek-mennek a szomszédok. Tévénk van, esténként azt nézzük. Valamikor nagyon szerettem olvasni, de most már szemüveg nélkül nem megy. A Hetet és a sportújságot vásároljuk.

— Bízik a cigányok felemelkedésében?

— Határozottan bízom. És főként a fiatalokban hiszek. Mert az öregekkel nagyon nehéz, azoknak a péró a kedves.

Félre az előítéletekkel

A falu egyik hosszú utcájának a közepén építkeznek. Az alapokat már lerakták, de míg a ház nem készült el, egyetlen kis szobácskábán kell zsúfolódnia a családnak. Persze csak a fiatal házasoknak: Mezei Györgyéknek. Az öregek a régi házban laknak, elég zárkózottén, tartózkodóan, a szíven ejtett seb nehezen gyógyul. A fiatal férj a járási építőipari vállalat Samoríni (somorjai) részlegén dolgozik. Kőművesek mellett. Jelenleg Csenkén építenek művelődési házat. Fél hétkor megy. Délután fél négykor jön. Kerékpáron jár munkába. Ha meg messzebb szólítja el a kötelesség, autóbusszal. Otthon „fehér“ felesége és makkegészséges kisfia várja.

— Férjem cigány származású — világosít fel Mezei Györgyné kis szobácskájábán. — Hat elemi osztályt járt ki és tizenöt éves korától dolgozik. Autóbuszban ismerkedtünk össze. Megtetszettünk egymásnak. Aztán jött a tiltás a szüleim részéről. Elmentünk, ha úgy tetszik menekültünk Prágába, Galántára és 1988 utolsó napján megesküdtünk. Apósomnak szép nagy háza van, ott tartottuk az esküvőt. Ott is öltöztettek fel menyasszonyi ruhába. Rokonságomból csak apám, anyám jöttek el a lakodalomba, de ők is úgy, hogy sötétben jöttek, sötétben mentek, senki ne lássa őket. A férjem rokonai százan voltak, öt hónapig az apósom házában szorongtunk, aztán a szüleim haza hívtak bennünket.

— Az esküvő napján sokan voltak kíváncsiak magukra?

— Kint volt az utcán a falu apraja-nagyja. Hogyan fest a cigánylegény mellett egy parasztlány, ahogy nálunk mondják. Sokáig beszédtéma voltam, de igaz a mondás, hogy minden csoda csak három napig tart. Szeretem a férjem, rendes embernek tartom, szembenéztem az előítélettel És a szüleim dacolásával is.

— Nem bánta meg?

— Boldogok vagyunk!

MACS JÓZSEF

„ősz húrja zsong, jajong, búsong a tájon“ — mormolom a gyönyörű veriaini sort, s még hozzátehetem kevésbé költőien, hogy a „táj" Prága, hogy búsongásra azért nincs okunk, mert noha a szél valóban kezd „harapni“ és veri, szórja lábunk elé a fák — feltehetően platánok — sárga lombját, azért akad még egy kis szivmelengető napsugár, s a prágai délutáni megvilágítás semlegesíti a verlaini hangulatot.

Meg aztán panaszra amúgy sincs különösebb okunk; a színésznő, akire várunk, pontosan megérkezik (lámcsak, néha ők, a nők is pontosak), pontban fél háromkor feltűnik a pergő levelek között, gyönyörű szőke haja és mosolya világit. Csupa kedvesség, életerő, optimizmus.

Az első meglepetés, hogy üdvözlésünkre magyarul válaszol. Igaz, ezenkívül már csak néhány szót váll velünk magyarul, többet egyelőre nem tud, mondja, de majd igyekszik pótolni.

Beszelhetünk csehül is — mondom én.

Beszéljünk szlovákul, mondja 6.

S ez a második számú meglepetés: olyan szépen beszél szlovákul, mintha nem a Vinohrady Színház, hanem mondjuk a bratislavai Nemzeti Színház tagja lenne.

Készítünk róla néhány fényképfelvételt a színház előtt. Nem kell arra kérnünk, hogy mosolyogjon, hiszen a mosoly, a derű szinte egy pillanatra sem tűnik el az arcáról.

Magyar olvasóink, úgy vélem, elsősorban filmekből, tévéjátékokból ismerik Gabriela Vránoľát, a Vinohrady Színház kitűnő művésznőjét. Legutóbb a budapesti tévében bemutatott Érdekházasság című cseh filmsorozatban játszott.

Meghív bennünket a színház klubjába. Ott nyugodtabban beszélgethetünk, mondja, ott ilyenkor kevesen vannuk. Valóban kevesen — csak a büfé személyzete.

— Tehát akkor hogyan is lett színésznő? — teszem fel az első szokványkérdést. — Mindig erre a pályára készült?

— Dehogyis — válaszolja nevetve —, költő akartam lenni. írtam is verseket, mint a legtöbb kislány. De ezen túlmenően édesapám, aki kiadóit néhány nem is sikertelen verskötetet, nagyon érteit ahhoz, hogy egy életre megszerettesse velem a költészetet. Költő ugyan nem lettem, de a költészetet azóta is imádom, s ha csak egy mód vpn rá, verset mondok tévében, rádióban, pódiumon, ahol lehet, ahol csak igénylik.

Épp ezért most már magam is csodálkozom, hogy mi ütött belém, hogy nyolcadikos koromban egyszercsak kijelentettem: színésznő leszek. Brnóban laktunk, itt végeztem el a Janáček Aka-A Maryla című parasztdráma címszerepében

dimiá t. Vizsgajátékom Szophoklész Elektrája volt

Másfél évig az oslravai színház tagja voltam. Egyik itteni legkedvesebb szerepem Garcia-Lorca Bernarda házának Martiriója volt.

Másfél év után kerültem ide, a Vinohrady Színházba. Egyébként pontosan tizenkét év óta vagyok színésznő.

Legkedvesebb szerepeim? A már említetteken kívül a Makrancos hölgy, és Dürrenmatt János királyának egyik főszerepe, toudbbá Goethe Faustjának Margarétája. De legjobban a legújabb szerepemet, a Mritik-fivérek Maryia című parasztdrámájának címszerepét szeretem. Már hónapok óta játsszuk mindig telt ház előtt.

Filmszerepeim közül Krlko: Ahol a folyók napfénybe érnek, Apa kerestetik egy-egy alakját szerettem meg. Na és a Halál a függöny mögött főszerepét. Itt Horničekkel játszhattam együtt. Már maga ez is nagy élmény volt a számomra.

Azt kérdi, kik a példaképeim? Erre csak azt válaszolhatom, hogy minden igaz művész. Ha mégis név szerint akarnék felsorolni néhányat, hát akkor: Katherine és Audry Hepburn, Maria Schell, Simone Signoréit, a csehek közül mindenekelőtt Dana Medvická.

Tizenöt éves koromban, de ezt talán ne is Írja... szinte szerelmes voltam Darvas Ivánba. Csak mint színészbe természetesen.

Külföldi utak? Bejártam valamennyi szocialista országot, voltam Itáliában és Görögországban. Szeretnék még eljutni az északi országokba, leginkább Svédországba. Remélem, sikerül.

A színház társulatával együtt Lengyelországban, az NDK-ban és legutóbb Budapesten jártunk.

Budapesten a Marylát és Moliére Fösvényét mutattuk be, a Madách Színházban. Erről a vendégszereplésről elmondhatom, hogy nagy élmény volt mindnyájunk számára. A budapesti közönség és müvészkollégák igen meleg fogadtatásban részesítettek bennünket. Itthon már néhányszor elmondtam, legutóbb egy sajtóértekezleten: úgy éreztük magunkat, mintha Prágában játszottunk volna. Személy szerint nagy szeretettel gondolok vissza Sütő Irénre, és Sunyovszky Szilviára, akik mindenben a segítségünkre voltak.

Végül hadd válaszoljak még arra a kérdésre: honnan tudok ilyen jól szlovákul. Nos, édesanyám szlovák volt. Egyik nagyanyám pedig magyar. Valamit tehát még magyarul is tudok.

Szeretném, ha megírná: nagyon örülnék, ha a szlovák kollégák egyszer szerepet adnának valamelyik bratislavai színházban.

Különben úgy lehet, még az idén találkozhatom a bratislavai szlovák és magyar közönséggel is Ugyanis tervezünk egy vendégjátékot a szlovák fővárosban. ZS. NAGY LAJOS