A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-17 / 46. szám
Milliók legjobbjai TUHACSEVSZKIJ, Mihail Nyikolajevics (szül lí!93. II. 16). — a Szovjetunió marsallja. Az első világháború idején mint gárdatiszt csatlakozott a bolsevikokhoz; 1918-ban tagja lett az SZKP-nak, s jelentős szerepe volt a Vörös Hadsereg megszervezésében. A polgárháború és intervenció idején frontparancsnok volt. 1921-től a Vörös Hadsereg katonai akadémiájának parancsnoka, 1924-től a vezérkari főnök helyettese volt, 1925-ben vezérkari főnök lett. 1928-ban a leningrádi katonai körzet parancsnokává, 1931-ben a hadügyi népbiztos helyettesévé nevezték ki, 1934-ben az SZKP Központi Bizottságának póttagjává választották. A személyi kultusz légkörében elkövetett törvénytelenségek során kémkedés és hazaárulás hamis vádjával katonai bíróság elé állították és 1937. június 11-én kivégezték. URICKIJ, Mojszej Szolomonovics (szül 1873. I. 14.) — az oroszországi munkásmozgalom neves harcosa. 1890-től vett részt a forradalmi mozgalomban. 1897-ben a jakutszki kor- ' mányzóságba száműzték. 1903-ban a ; mensevikekhez csatlakozott. 1905-ben ' Pétervárott vezette a forradalmi ; mozgalmat. 1914-ben külföldre emigrált, 1917-ben hazatért és az ún. kerületköziekkel együtt belépett a bolsevik pártba, és bekapcsolódott a Nagy Októberi Szocialista Forradalomba. A VI. kongresszuson a Központi Bizottság tagjává választották. 1918-ban a pétervári Cseka vezetője lett; esszer ellenforradalmái gyilkolta meg 1913. augusztus 30-án. Három hónap óta nincs nyugalom Chilében. Sztrájkok, tüntetések, felvonulások és összeütközések rázkódtatják meg az országot. A 26 tartomány közül huszonnégyben kihirdették a rendkívüli állapotot. A külső és belső reakció összpontosított támadásba kezdett Allende elnök népi egység kormánya ellen, eltávolítására törekszik, hogy megsemmisítse mindazokat a reformokat — földosztás, külföldi ipari érdekeltségek és nagybankok államosítása —, amelyeket az 1970. szeptember 4-en hatalomra került baloldali koalíció, az Unidad Popular e két év alatt megvalósított. Salvador Allende alkotmányos úton került hatalomra két évvel ezelőtt. Az Unidad Popular jelöltjeként megszerezte a szavazatok többségét. A népi egység széles politikai és társadalmi erőket tömörített. A Chilei Kommunista Párt, a Szocialista Párt, a Radikális Párt, a Kereszténydemokrata Pártból kivált MAPU (Movimiento de Accion Popular Unitaria — Népi Egység Akciómozgalma) és még két kisebb politikai csoport alkotta a szövetséget. Igaz, a baloldali győzelem csak viszonylagos volt: Allende mindössze 39 000 szavazattal kapott többet, mint Alessandri, a konzervatív kereszténydemokraták jelöltje. Viszont nem kétséges, hogy jogot szerzett a kormányzásra. A nehézségeket így elsősorban az okozza, hogy az elnökválasztás nem változtatott a parlamenti erőviszonyokon: a Congreso Nationalban továbbra is a konzervatív kereszténydemokraták és a jobboldali nemzeti pártiak vannak többségben. így tehát a parlamenti ellenzék bármikor elérhet egy, a kormányra nézve kedvezőtlen szavazást. .. (Chile alkotmányos előírásai úgynevezett elnöki rendszert honosítottak meg: külön választják az állam- s egyben kormányelnököt, akinek kezében rendkívül széles jogkör összpontosul, s külön — legközelebb 1973 márciusában — a kétkamarás parlamentet, a kongresszust.) Allende kormányának tehát a parlamenti többség ellenében kellett kormányoznia a két esztendő alatt. A nehézségek másik oka: az import és általában az ország kereskeA NAGY KÍSÉRLET FORDULATAI delmi mérlegének alakulása a legfontosabb exportcikk, a réz árának alakulásától függ, s részben az amerikaiak világpiaci intervenciója, részben a rézbányák államosításának belső problémái miatt romló helyzettel kellett számolni. 1969 végétől 1971 végéig 80 dollár centről 47-re esett a réz világpiaci ára. Az amerikai társaságoktól átvett nagy rézbányákban ugyanakkor a termelés szervezésének és irányításának színvonala az amerikai szakemberek rohamos távozása nyomán csökkent — miközben ki kellett elégíteni a Chilében egyértelműen munkásarisztokráciának számító rézbányászok követeléseit. A termelési költségek ily módon tonnánként 32 centre emelkedtek — tehát veszélyesen megközelítették a réz világpiaci árát. Mindez azt jelentette, hogy a legfontosabb exportjövedelem forrása kezdett elapadni, s mivel az amerikaiak a nemzetközi hitelek területére is kiterjesztették a gazdasági háborút (Chile 1970-ben 228 millió dollár hitelt kapott, 1971-ben már csak 88 milliót, az idén pedig még kevesebbre van kilátása), az egyszer már lelassított infláció ismét felgyorsult. Végül: a 80 hektárnál nagyobb földbirtokok kézbevétele is erősen megterhelte már a gazdaságot, ultrabaloldali szervezetek mégis egyre jobban követelik a kisajátítandó., földbirtokok határának 80-ról 40 hektárra való leszállítását. Elsősorban a MIR (Baloldali Forradalmi Mozgalom) gerillái s más maoista-terrorista szervezetek kihasználták a déli mezőgazdasági vidékek legszegényebb rétegeinek földéhségét és ezeket a — jórészt mapuche indián — föld nélküli parasztokat sokszor a 20, 10, sőt 5 hektáros birtokok önkényes elfoglalására vezették! Ezek a földfoglalások tavaszra már jóformán polgárháborús helyzetet teremtettek az ország déli mezőgazdasági területein. Gazdaságilag az egész akciósorozat bénítóan hatott a mezőgazdasági termelésre. (Idén a várakozások szerint az eddigi 200 millió dollár helyett 300 millió dollárt kellene élelmiszerbehozatalra költeni, a várható teljes valutajövedelemnek csaknem 30 százalékát.) Bonyolítja a helyzetet, hogy az Allende elnök 1971. július 15-én aláírta a rézbányák államosításáról szóló törvényt. A törvényhozási aktus után beszédet mondott (kép) a Rancagua város főterén rendezett nagy népgyűlésen. Unidad Popular és egyben a kormány egyik vezető pártja, a sorsdöntőén fontos kormánypozíciókat mindmáig kézben tartó szocialista párt — amely egyben Allende pártja is — nem egységes. A pártnak van egy igen erős és befolyásos, az ultraballal rokonszenvező szárnya, az ehhez tartozó politikusok lassúnak tartják a változások ütemét, keveslik az államosítások eddigi eredményeit, nem forradalminak, hanem reformistának tartják Allende politikáját. A kormány és a parlament közötti „patthelyzet“ két esztendeje alatt a szélsőjobboldali erők és a szélsőséges baloldali irányzatok a maguk felelősségére, pontosabban felelőtlenségére kezdtek el cselekedni, ami fokozta a feszültséget, miközben az ellenzék egyre tervszerűbben készítette elő támadását Allende rendszere ellen. Mesterségesen ösztönözte a pénzügyi spekulációt; sztrájkokra szólította fel a kereskedőket és üzleteseket: intette őket, hogy tárolják készleteiket, fokozván ezzel az amúgy sem rózsás közellátás nehézségeit; az ellátási zavarokat kihasználva tüntetésekre ösztönözte a háziasszonyokat; mozgósította a jobboldali huligán csoportokat, amelyek tömegverekedéseket provokáltak; egyre gyakrabban ütköznek meg szélsőséges jobboldali és ultrabalos csoportok. Az állandó nyugtalanság, a sztrájkok, a szabotázsakciók és a tőkementés természetesen akadályozták az ország gazdasági fejlődését, sorozatos válságokat idéztek elő. Az árak állandóan emelkedtek, a mezőgazdasági termelés stagnált, az ellátás akadozott, Az Unidad Popular kormánya mindeddig a legalitás, a törvényesség fenntartására törekedett. A két hatalom politikai párbajának lényege éppen az, hogy melyik tudja lelökni a másikat a legalitás ösvényéről. Aki ezt az utat kénytelen elhagyni, alighanem veszít. A harc ugyanis nem légüres térben, hanem egy sajátos és Latin-Amerikában egyedülálló chilei atmoszférában folyik. (Chilének, ennek a különös országnak ugyanis igen régi parlamenti demokratikus hagyományai vannak. A chilei a világ harmadik legrégibb parlamentje.) Nem elég, hogy a burzsoáziát az elnökválasztáson „saját fegyvereivel“ verték meg. A népi egység kormányának a végrehajtó hatalom megőrzéséért vívott harcban is ezeket a fegyvereket kell alkalmaznia. Ha a szüntelen provokációk ellenére sikerül az elért eredményeket konszolidálni — aminek elkezdését a kommunista párt, az Unidad Popular legreálisabban látó politikai ereje az első pillanattól kezdve követelte —, akkor a márciusi parlamenti választásokon az Unidad Popular elnyerheti a szavazatok 40 százalékát. Ez pedig lehetővé teszi Allende és kormánya számára, hogy az elnöki megbízatási időszak lejártáig, 1976-ig olyan politikai és gazdasági eredményeket érjen el, amelyek négy esztendő múlva már visszafordíthatatlanná tehetik az egyedülálló chilei kísérlet vívmányait — és talán magát a kísérletet is.
