A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-14 / 28. szám
A DOLGOZÓK FILMFESZTIVÁLJÁNAK SIKERE MÄR TÖBB MINT HÜSZ ÉVE, hagyó mányosan, minden nyáron megrendezik a Dolgozók Filmfesztiválját. Az idén tizenegy szlovákiai városban, nagy érdeklődés mellett mutatták be a legújabb filmalkotásokat. Az idei ünnepélyes megnyitó ismét Nyitrán, az ottani szabadtéri moziban volt, ahol a „Felszabadulás“ című szovjet filmsorozat befejező, kétrészes filmjének volt a kitűnően sikerült premierje. Pontos statisztikai adatok még nincsenek, de egy már most is biztos: az idei fesztiválfilmeket százezrek látták, és valószínűre vehető, hogy megdőlt a fesztiválok eddigi nézőszámrekordja. jozef Lubina, a Szlovákiai Filmkölcsönző Vállalat vezérigazgatója, a fesztivál szervezője és rendezője elégedett az eredményekkel. — Tizenhét új filmet mutattak be a fesztiválon, köztük csehszlovák, szovjet, lengyel, román, NDK, magyar, jugoszláv, olasz, japán és északamerikai filmeket. A nyári seregszemle nagy sikert aratott. Az első helyen a Felszabadulás című szovjet filmsorozat befejező, negyedik és ötödik részének az átütő sikerét kell megemlitenem. A nyltrai premier, amelyen szovjet fiimdelegáclú is részt vett, a csehszlovák-szovjet barátság manifesztációja volt. jurij Ozerov rendező alkotása lenyűgöző. Vlagyimir Rogovoj szovjet rendező filmje, a Tisztek ugyancsak nagy sikert aratott mindenütt. Ez a film is, mint a Felszabadulás, a honvédő háborúból merítette témáját. — A hazai filmek közül melyiknek volt a legnagyobb közönségsikere? — Vitathatatlanul Jaroslav Mach rendező Aranylakodalom című filmjének, melyben Jiflna Sejbalová és Bohuš Záhorský kacagtatják meg a nézőket. A filmvígjátékban mindketten felejthetetlenül kedves és lenyűgöző alakítást nyújtanak. És ha már a sikerről van szó — folytatta a filmkölcsönző Igazgatója — minden várakozást felülmúlt a magyarnyugatnémet koprodukcióban készült Csárdáskirálynő című film. Meggyőződhettünk, hogy Kálmán Imre fülbemászó muzsikája még ma, a beat korszakában is elbűvöli az embereket. — És a további filmek közül, melyeknek volt a legnagyobb látogatottsága? — A pontos statisztika most készül. Nagyon sokan látták az amerikai Willy Boy, az NDK-beii Becsületes Osceol című kaland-filmeket, de véleményem szerint, a legnagyobb közönségsikere az olasz-szovjet Napraforgónak volt, melynek főszereplői: Sophia Loren, Marcello Mastroianni és Ludmila Szaveljeva szovjet filmművésznő. Vittorio de Sica, a világhírű olasz filmrendező ezúttal is bizonyított, mesterien oldotta meg a film problémáit. Körültekintően válogattuk ki és készítettük elő az idei fesztlválfilmeket és minden téren az volt a célunk, hogy a közönségnek a legszebbet, legjobbat nyújtsuk. És ez, azt hiszem, teljes mértékben sikerült — mondotta Jozef Lubina. — Jól emlékszem, pontosan két évtizeddel ezelőtt, amikor hazánkban is gombamódra kezdett szaporodni a tévénézők száma, egyesek azt jósolgatták, hogy a tévé rövid néhány év alatt kiszorítja a filmszínházakat. Ez azonban nem következett be. Hogy miért? Azért, mert, mind a színháznak, mind pedig a filmszínháznak megvan a maga varázsa. A tévé nem tudja azt nyújtani a nézőnek, mint a szélesvásznú vagy a panoramatikus filml Ezt az állításomat a statisztikai adatok is bizonyítják. 1948 óla évente átlagosan 104 új mozit nyitottunk, a szélesvásznú filmek látogatottsága kétszáz a panoramatikus filmeké pedig ötszáz százalékkal nőtt. És ez — fejezte be nyilatkozatát Jozef Lubina — további jó munkára serkent és kötelez minket. m ^ Folytatásos képes filmregény ANTONIO MELLETT A HAVON FEKÜDTEM. A fergeteges viharnak olyan ereje volt, hogy már kúszni sem tudtunk. „Átkozott háború! Kinek kell ez?! Még a kutyámat sem engedném ki az ilyen istenítéletben — átkozódott mellettem Antonio. — Azt kellene ide kiküldeni, aki ezt a háborút kitalálta! Egy perc is elég volna arra, hogy abbahagyja!“ „A kezem és a lábam már megfagyott“ — panaszkodott Antonio. Hóval alaposan megdörzsöltem mindkét kezét. Vérvörösre dörzsölt kezeiben újból megindult a vérkeringés. „Gyerünk tovább!“ — javasolta. „Hová?“ „Nem látod? A pokolba! Hiszen már ott is vagyunk! De innét, ha négykézláb is, de ki kell kerülnünk!“ Délutánra egy fakunyhóhoz érkeztünk. Tele volt katonákkal Ügy álltak egymás mellett, mint a dobozban a szardíniák. Testükkel szárítgatták, melegítették egymást. A kunyhóban olyan pára és szag volt, melytől az ember el is ájulhat. Mi azonban az ilyesmire már nem voltunk kényesek. Az volt a fontos, hogy ott nem dúlt a vihar, meleg volt. Hajnalra elült a vihar, mély csend vett körül minket. Csak egy-egy akna vagy gránát becsapódása törte meg a síri csendet. „Indulás!“ — kaptuk reggel a parancsot. „Hová?“ — kérdeztük. „Oda, ahová a többiek mentek!“ „A legokosabb volna bevárni az oroszokat és megadni magunkat. Ezzel legalább az életünket mentjük meg“ — mondotta induláskor Antonio. A legszívesebben mind maradtunk volna, de a parancscsal nem ellenkezhettünk. A mély hóban bandukoltunk tovább. A végeláthatatlan fehér hótakaró kristályszemei vakítóan csillogtak a reggeli napfényben. Antonio jó ideig mellettünk ment. Időközökben lemaradozott. Többször bevártuk, segítettük is őt. „Már nem bírom... ! Ügy látszik lefagyott a lábam“ — mondogatta, őszintén megmondom: az volt az érzésem, hogy Antonio eldöntötte magában: számára befejeződött a háború, a küszködés, a nélkülözés, inkább a hadifogságot választja. „Gyerünk, gyerünk! — kiabált rá az egyik tiszt. — Ha itt maradsz, megfagysz és fölfalnak az éhes farkasok!“ Antonio egyszerre csak eltűnt. Sehol sem volt... Este létszám olvasáskor jelentették be hivatalosan az eltűnését. — A hómezőn hagyták teljesen kimerült bajtársukat? — kérdezte sírva Jana. — ö maradt le, mit tehettünk mást? Mindenkinek megvolt a saját baja. — Nem volt senki, aki segítette volna? Biztosan lefagyott a lába, szegény nem tudott tovább menni. — Lehet, hogy az utánunk jövők segítettek neki, de az is lehet, hogy fogságba került, mert még aznap minket is bekerítettek és fogságba ejtettek. Mindketten sokáig csendben ültek egymás mellett. A katona törte meg a csendet' — Így volt... többet nem tudok mondani... Antoniót azóta nem láttam ... JANA ELBÚCSÚZOTT FÉRJE VOLT BAJTÁRSÁTÖL és hazafelé indult. Idegileg teljesen kimerültén érkezett haza. Leült és gondolkozott. Antonio él... egész biztosan él! Amikor elbúcsúzott, azt mondotta, hogy egész biztosan visszajön... Erős, edzett ember volt; ha túlélte a hatalmas vihart, másnap már biztosan nem fagyott meg... A többitől lemaradt, hogy hamarabb kerüljön fogságba... De miért nem ír, miért nem jött még haza... ? Talán beteg, kórházban fekszik és nem tud írni... ? Akkor mással íratott volna... És talán írt is, de levelei elkallódtak ... Tűnődéséből Antonio édesanyja ébresztette. — Most már tudom, érzem, hogy Antonio nem halt meg... él! — Ha él, akkor miért nem ír, miért nem jött vissza a többiekkel? — kérdezte a reszkető öregasszony. — Elmegyek és megkeresem. Még akkor is megtalálom, ha valahol a világ végén van... ! Az újságok azt írják, hogy a Szovjetunióban sok minden megváltozott, mint turista odautazok. Végigjárok minden helyet, ahol Antonio volt, biztosan a nyomára bukkanok. — Hány év telt el azóta, hogy Antonio elment? — kérdezte Antonio édesanya. — Van még remény rá, hogy a fiam hazajöjjön és a karjaimba öleljem ... ? Megérem még azt, hogy láthassam, megcsókolhassam? — Hogy mikor ment el, mióta van oda, az engem nem érdekel. Tudom, érzem, hogy él. És hazahozom... ! Jana másnap kiváltotta az útlevelét, beszerezte a szovjet vízumot és elindult férje, Antonio megkeresésére. (Folytatjuk)
