A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-14 / 28. szám
Es mégisfelkél a nap flÍÍÜ") L óska Lajos megbecsülést érdemlő szívós kitartással törekszik helyet kapni a szlovákiai magyar széppróza művelőinek sorában. Szűkebb pátriájához, Fülekhez kötődő irodalmi riportjai és helyzetjelentései, az Űj Szó és a Hét hasábjain megjelent novellái elérték ugyan az újságtárca színvonalát, ám sem mondanivalójukban, sem stílusukban nem hozták azt az árnyalatnyi újat és sajátosan egyénit, ami felfigyeltetett és a vérbeli elbeszélő tehetségére vallott volna. Emberábrázoló és meseszövő készsége alig haladta túl a műkedvelői szintet, környezetrajzában is ritkán találtunk olyan színt, amely azzal biztatott volna, hogy idővel besorolhatjuk jelentősebb prózaíróink közé. Fülek munkásmozgalmi múltját két alkalommal próbálta regényben felvázolni, ezek a kísérletek azonban nem vezettek sikerre, s ennek okát gyakorlatlanságában, az ötvenes évek sematizmusától megjelölt szólamszerűségében láttam. Szükségesnek tartottam mindezt így szűkszavúan előre bocsátani, mert a Madách Könyvkiadó gondozásában megjelent első könyve, És mégis felkél a nap című regénye szinte cáfolatot jelent az eddig reménytelennek tetsző kísérletek után. Üj arculatot mutat a könyv, és váratlan meglepetést kelt. Nem mintha Lóskának minden eddigi gyöngéit egyszerre levetkőzve sikerült úrrá lennie kezdetlegességein, de elbeszélő hangja, alaktermő készsége már íróra vall. Régi írásainak frázisosságát, gyakori érzelgősségét elkerüli, és tényközléseiben is megkapjuk az eddig nélkülözött művészit. A jelentős javulást elsősorban annak tulajdonítom, hogy önéletrajzi ihletésű regényében nagyon őszintén beszél hadifogoly sorsáról, nem szépítve a hibákat és gyengéket, amelyek a maga és társai eszmélése során megmutatkoztak, s őt, az otthon már szocialista eszméket magába fogadó jogi doktort, volt szolgabírót és tanítót társai előtt gyakran szégyenbe hozták. A nem nagy terjedelmű, ötven apró fejezetre osztott regényben Lóska Lajos élete két viszontagságos, keserves esztendejére pillant vissza. Az emberfelettien nehéz munka, fagy és éhezés mellett sok arculcsapást és megaláztatást kellett elszenvednie, de éppen ezek az arculcsapások és szenvedések vezették a gyakran megtévelyedő, kis kedvezményekért, egy falás étekért megingó hadifoglyot a jobb s igazabb emberség felé. K özei fél évszázada már, hogy a hadifogság keservei, a fogolytábor pokla egy mindeddig utolérhetetlen önéletrajzi könyv írására ösztönözte Kuncz Aladárt, a Fekete kolostor fiatalon elhunyt szerzőjét. Amit az első világháború kitörésekor Párizsban rekedt erdélyi tanár a periguexi karanténban, majd a noirmutieri táborban átélt és kétkötetes könyvében megörökített, örökbecsű remeke az egyetemes magyar irodalomnak. Markovics Rodion Szibériai garnizon című világhírre szert tett könyve is a húszas években látott napvilágot. Lóska természetesen sem Kuncz Aladárnak a francia internáltságról írott „feljegyzéseivel“, sem Markovics Rotíionnak lényegesen kisebb fajsúlyú vallomásaival nem tud versenyre kelni. Hiba volna az is, ha könyvét Lengyel József nyolc esztendei — újabb keletű — táborbeli életének torokszorító elbeszéléseivel vetném egybe, de Lóska érdemének tekintem, hogy hadifogoly-regénye nem utánérzés, nem másodkézből vett, hallott anyag feldolgozása, s nem csupán időrendben tényeket rögzítő, irodalmi színezetű helyzetjelentés, hanem ezen túlmenően olyan élménybeszámoló, amelyben tartalmatlanná vált mondások nélkül éreztetni tudja, milyen szörnyű embervásárba sodorták a magyar nép fiait akkori vezetői. Ahogy Lóskának többé-kevésbé sikerült rokonszenvesen, különösebb irodalmi fogások nélkül, a fényekhez ragaszkodva önmagát és fogolytársait jellemeznie, a regény tucatnyi mellékalakjának is szavahihető a jellemrajza. Ezek a figurák hol vázlatosan, hol erőteljesebben hozzák előtérbe és élénkítik a tényekben gazdag regény hátterét, történelemmé váló eseményeit. Lóska mindvégig elfogulatlan, és itt javára szól, hogy maradi alakjai nem szajkóznak frázisokat, az emberileg elkötelezettek pedig nem hangoskodnak felesleges szavakkal. Zömükben jól megfigyelt vonásokkal egyénített élő emberek, akikkel hadifogoly-sorsa összehozta, s akiknek szenvedése, életben maradása vagy halála a fogolyvilág jól ismert képeibe azt a fentebb jelzett árnyalatnyi újat hozza, amely már egy elmélyültebb írói műhelymunka eredménye. A regény orosz alakjainak: parancsnokoknak és őröknek, lányoknak és asszonyoknak jellemzésébe sem csúszik hiba, Lóska tolla nem eszményít fellengzősen, és a másik végletbe sem esik. A mindmáig a tényirodalom művelésére szorítkozó szerző ezúttal megfelelt a tényirodalom eminens követelményeinek: könyve rövid fejezeteiben sikerült hírt adnia a hadifoglyok ínségéről, szenvedéseiről, olykori elbukásáról, de a gúzsba kötött ember felemelkedéséről is. Ha a regény befejező soraiban kissé frázisosan is hat, hogy a hazatérő fogoly kemény munkát, sok tennivalót emleget, a keleten felkelő napra tekint — itt mégis hajlandók vagyunk elnézni ezt a szólamot, mert igazságot fejez ki: a felszabadult ember eltökéltségét, hogy helyét megtalálva részt vehessen az alkotó munkában, az igazi otthon építésében. f ■ rásom bevezetőjében említettem Lóska sikertelen regénykísérleteit. Kívánatos volna, ha ismét megpróbálkoznék Fülek munkásmozgalmi múltjának felelevenítésével. A CSKP megalakulása 50. évfordulójának tiszteletére alapított, öt esztendőre szóló irodalmi pályázat is aktuálissá teszi, hogy megszülessen ez a hézagpótló mű. Most, hogy Lóska kezd tisztába jönni a tényirodalom követelményeivel, nagyobb a valószínűsége annak, hogy újabb próbálkozása sikerrel jár. EGRI VIKTOR Csepeli Szabó Béla Eső! Esik az eső, hát nem gyönyörű? kedvesem nézz rám: az arcom csupa víz. Csupa fű. S hogy lekaszáljam — semmi remény. Már nem is tudom mióta várlak e tájban, nagy nyári mezőm közepén. 0, eső. tiszta, zöldszemű asszony, életem, földem friss mosolya hét forró, meddő, hét szűk esztendő ásít mögöttem: hét csontbanya. Okét öleltem. Velük birkóztam éj s napon át. S ha egy-egy gyöngyszem fel is parázslott szívük kagylóján, szomjas szám mindig csupa láz volt. Csupa só. Mert jaj, jaj dal és zivatar, viharos szerelem nélkül nem élhet az ember, míg fiatal! De íme, megtört, megszakadt végre a csend: zeng bennem az ég. Megeredt bennem a szó, s le újra kopogó szavaid szerelem, te nagy-nagy lélek-eső, ki fényre dobolod bennem a Föld édes és mélyzőld tengereit és élő esőcsepp-arcú dalait, s megtöltve kiszáradt medreimet és kútjaimat nyelvem pusztáin új, zúgó erdőket és buja tájakat bontsz ki: 0, eső, ess hát! Ess, suhogón, zuhogón, sok-sok millió pici csepp, s oldd fel a Földet lázaiból, — s te, vágyam üdve, te tűzből és porból kimentő szép szeretőm, aki mezítláb jössz a mezőn — te se késs! Járd csak a táncot, sűrű, esőcsepp-táncaidat cserepes szivemen, sziiajon, s én az ég villámló élei közt feléd fordítom csupa viz, csupa fű arcom, s eldalolom életünk új dalait: Eső! Esik az eső, kedvesem, gyönyörűm! 0, hidd nekem el, hogy se a Földön. se szívünk szomjas mezőiben, nincs csodatévőbb szebb hatalom, nagyobb erő, mint egy aszályt elűző nagy nyári eső, s egy frissen zuhogó szép szerelem!
