A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-07-14 / 28. szám

Martina érinti apja

villámgyors pillantással láthatatlan szemét, és

kissé kapkodva mondja:

— Inkább fájdalmasak voltak, mint súlyosak. Jobb kezemen csuklóficam, a testem csupa seb, kötés és tapasz. De nem az volt a legroszszabb.

— A legrosszabb itt belül volt, ugye? — szakítja félbe Olič.

Talán csak képzelődik? Mintha apja hangjába most új, idegen szín vegyülne. Martina görcsösen megremeg, szívére szalad a vér. A szoba elmosódik előtte, megfordul vele, de nyomban rá újra megáll és kitisztul. A hamutartóban már kialudt a szivar.

— Igen — bólint rá vakon. — összeroppantam.

— Azt elhiszem.

— Menekülni kellett.

— Ô, talán csak nem. Menekülni?

— Igen, menekülni, a szó legszorosabb értelmében. A magányban kerestem gyógyulást.

— A magány néha jót tesz a tönkrement idegeknek. Néha.

— Ahogy mondod. Rövid ideig egy kis penzióban laktam Paramo közelében, a Mont Sain Michelre nyíló kilátással. Magányos hegy a tenger közepén... ez a látvány megnyugtatólag hatott rám.

Jól mondta? Martina kétségek közt hányódik, mint csónak a háborgó vízen.

Olič ezúttal csakugyan a szivarja után nyúlt, sőt meg is gyújtotta.

— Az ember egyedül van, mindenfelől veszélyes elemmel körülvéve mégis szilárdan áll a lábán, igaz?

— Csakugyan, jól fejezted ki magad, olyan ... olyan ...

— Pontosan, ugye? Ismerem ezt az érzést. Én is így voltam vele. Elmondta Fanny néni, hogy beteg voltam? Nem említette? Akkor hát mégis betartotta az utasításomat. Ezt ritkán teszi. De csakugyan rosszul voltam, drágám ott belül bennem is kificamodott valami.

Nem, mégis rosszul hallotta, apja hangja most megint hétköznapi, ismerős. össze kell szednem magam, gondolja Martina, és jobban, biztosabban helyezkedik el a székén.

Olič tovább beszél, lassan, megfontoltan, mintha minden szót külön mérlegelne.

— Tudod-e, hogy csak halála után ismertem fel igazán ... Igen, tulajdonképpen nagyon, nagyon szerettem Martinát. Szegény, szerencsétlen Martina.

Nehéz sóhajtás szakad fel belőle.

— Látod. Martina pedig mindig azt hitte, hogy engem jobban szeretsz, hogy engem mindenki jobban szeret.

Az elnök egy darabig némán bólogatott. Majd újra kezdte:

— Szegény, szerencsétlen Martina... Épp ez fáj ma nekem legjobban. Nem kellett volna akkor megmondanom neki...

Martina tudja, nagyon is jól tudja, mire céloz, de villámgyors sugallatra az is világossá válik előtte, hogyan kell most viselkednie.

— Mit? robban ki izgatottan.

Olič élénk mozdulatot tesz, szemén

megvillan a fekete üveg.

— Ennek ma már úgy sincs jelentősége — legyint erélyesen. Martina látja; fölösleges továbbra is érdeklődést színlelnie.

Belül gyötrelmesen szégyelli ezt a játékot. De egyben csodálja lélekjelenlétét. Lám annyira beleélte magát a szerepébe, hogy még ilyen nehéz helyzetben sem szólta el magát! Milyen szépen beszél róla az apja. Megindultan hallgatja bensőséges szavait, de tudatának egy része mintegy vívói készenlétben tőle különválva őrködik.

— Azt hiszem, szenvedett emiatt — mondja gyors elhatározással.

Olič elnök ijesztő hevességgel fordul oda hozzá.

— Honnan tudod?

..«i'll i

BENEŠ

— Inkább csak sejtem, mint tudom — válaszolta Martina, és izzadt kezével görcsösen markolja az asztal szélét. — Nyíltan sohasem beszélt róla.

— A jelekre is figyelmeztetned kellett volna engem.

— Az segített volna, gondolod? Tulajdonképpen jelekről sem beszélhetek. Magam sem tudom, honnan veszem most egyszerre a bizonyosságot. Talán csak megéreztem. Igen, megéreztem. Ez a meggyőződés kiirthatatlanul gyökeret vert benne. Engem is vádolt. Mindannyiunkat. Néha úgy tűnt fel nekem, mintha fölöslegesnek érezné magát nálunk.

Nem mondott túl sokat? Ö, most már egyre megy. Az indulat ragadja, akár a lezúduló lavina, a sebzés féktelen vágya úgy terjed benne, mint kigyulladt kazalban a láng. Hát tudja meg, ő is, most, amikor végre alkalma nyílik félelem nélkül beszélni, a biztos tudatban, hogy apja a halottal már nem tisztázhat semmit. Hadd szánja-bánja, hadd szenvedjen! Soha sem szenvedhet annyit, mint ő.

Olič már nem ül az íróasztal mögött. Nehéz léptekkel, görnyedten rója a szobát a vörös ajtófüggönytől az ablakig, és újra vissza, Martina csak most látja, mennyire összeesett.

Az elnök hirtelen megáll és Martina háta mögé mutat a falra:

— Ezt már láttad?

Martnia megfordult. Arcából leszáll a vér, minden idege riadót jelez: Vigyázat! A kép nem Sylvát ábrázolja, ezt az olajfestményt ő ajándékozta az apjának tavaly karácsonyra, a keret első részén kis réztábla a rávésett dedikációval: „Édesapának karácsonyra Martinától.“ Most egy gyászszalag is került a réztábla mellé a portré alsó sarkára feszítve. Sylva akkor haragudott rá az ötletért, ö nem akarta lefestetni magát, azt sem bírta elviselni, hogy fényképük egymás mellett függjön a lakásban. Igen, még azt is elviselhetetlennek találta ... Martina csodálkozik, hogy ez sose tűnt fel neki, mert most, most nagyon is megérti Sylva ellenérzését !

De nem habozhat. Homlokán különös nyomást érez, apja szemüvegének fekete korongja várakozón féhylik előtte, mióta belépett, most érzi először teljes bizonyossággal, hogy apja csakugyan ránéz, pillantása egyenesen az arcára tűz.

— Valaha féltékeny voltam Martinára emiatt a kép miatt.

— Megértem. Martina gyönyörű szép. Vagyis gyönyörű szép volt, és olyan kedves, gyöngéd. Mi ketten, ő meg én, most legalább folytonosan együtt vagyunk. Sajnos csak most. Ma mindenért kárpótolni tudnám. Mindekért... ha élne ...

Martina szobormereven ül a helyén, a nyíl szíven találta. Lám, mit meg nem ér Martina a halála után! És ő? Nos, ő tulajdonképpen nem

tartozik ebbe a házba. Már megint nem tartozik ide. Férjhez ment, Prágában van az otthona. Itt, ebben a dolgozóban, ez előtt a kép előtt megint csak fölösleges.

Gondolatban kést vesz a kezébe, hegyével levakarja nevét a réztábláról és kijavítja a dedikációt: „Édesapának karácsonyra Sylvától.“ Ha ezt a valóságban megtehetné! Szemét elönti a könny.

Elment, hogy szobájában rendbe hozza magát ebéd előtt. Olič magára maradva levette szemüvegét, Martina képe elé állt, és hátrafont kézzel, feszült figyelemmel nézte.

Majd megcsóválta fejét, mintha önmagával perlekedne, egyszer-kétszer újra átment a szobán, aztán felemelte a házi telefont. Jakub jelentkezett.

— Tulajdonképpen hol helyezte el a lányomat? Ügy ahogy parancsoltam — kérdezte.

— Nem elnök úr. A nagyságos aszszony kívánságára fent helyeztem el a vendégszobában.

— Ügy? Fent a vendégszobában? — ismételte Olič lassan, mintha ezt a mondatot betéve akarná megtanulni. — Rendben van.

Mikor fél óra múlva belépett az ebédlőbe, ahol Fanny néni Martinával már várt rá, szemét ismét eltakarta a fekete üveg. Zárt arca megfejthetetlen talány. Bólint köszönésül, és halvány mosollyal elfoglalja szokott helyéi az asztalfőn.

Martina épp követni akarta példáját, de Fanny néni csodálkozó kérdésére hirtelen felfigyelt.

— Mi történt, Anton, ma otthon is felvetted a szemüveget?

Martina pillantása az apjára villant. Olič asztalkendőjét kibontva nyugodtan válaszolta:

— Amint látod, Fanny. Ma bánt a fény, az üveg megnyugtatja a szemem. Kénytelen leszek megint felhívni Schrutz professzort.

Martinában újraéledt a nyugtalanság. Mit nem adna érte, ha most apja szemébe nézhetne! Furcsa, gondolja, ma először visel otthon is sötét szemüveget! Néhány percig szórakozottan ül kettőjük között, azt sem tudja mit eszik. Folytonosan apja szemüvege motoszkál a fejében, de csak addig, amíg rá nem ébred, hogy gondolatban kineveti magát. Az otthoni légkör úgy látszik nem tesz jót neki... indokolatlan és értelmetlen túlzásra ragadja.

Este lefekvés után újra átsuhant agyán a déli jelenet, és megint csak kinevette magát. Ez a ház tengernyi emlékével és veszélyével az idegeire megy... ez az, semmi más. Rövidre szabja itt-tartózkodását, amennyire csak lehet. Visszamegy Prágába, ahol talán Karai...

Ez az emlék most, a homályos szobában, az ágy melegében arcába hajtja a vért. Karai lélegzetelállító, szenvedélyes csókjai! Simára borotvált arcának illata. Sóvár keze. A kettős ruhaanyagon is áttüzelő teste. Érintésére benne is felforrósodott a vér, és zuhatagként ömlött szívéből az ereibe.

De arra most már nem képes, hogy haragudjon rá. Vagy hogy méghozzá gyűlölje?

Egyébként talán nincs is joga hozzá, hiszen még a létezéséről sem volt sejtelme, amikor már megengedte, hogy ölelje, csókolja, kívánja. De ez sem minden, nem, nem minden, bármennyire is védekezik ellene: a sötét szemű, sűrű szemöldökű férfi a konok, fekete üstökével rokonszenves neki. Van benne valami különös, vonzó, ami a távolból is hat rá.

Martina emlékeibe merülve érzi, hogy teste tüzel a puha takaró alatt. Kezét arcához szorítja, az is forró.

Alvásról szó sem lehet.

A távoli toronyóra elüti a hajnali négy órát, az utca egyre jobban elcsöndesül.

Martina nyugtalanul hánykolódik az ágyán, szíve olyan, mint egy feldúlt csatatér, Karai és Toman viaskodásának színhelye, arcuk hol összefolyik, hol újra különválik. Van még joga bármit is Sylva szemére vetni? Hiszen ő még önzőbb, még hűtlenebb! Tetőtől talpig bemocskolta a csalás, az árulás, és már nem is borzad tőle.

Egyszerre felfigyel. Nesztelenül felül az ágyon. Feszülten fülel... nem, tévedett. És mégis ... esküdni merne, hogy lépteket hallott a folyosón, mintha valaki az ajtaja körül settenkedne.

Nem! A mély csöndet nem zavarja semmi, a ház mozdulatlan. Martina egyszerre ijedten összerezzen. A szoba váratlanul elsötétül: kinn az utcán kialudt a házuk előtt álló ívlámpa.

Visszahanyatlik a párnára, de szíve továbbra is nyugtalanul kalapál, a sötétségbe borult szoba képe megváltozott, különös, fenyegető árnyakkal telt meg, valami lappang a levegőben, megbújik a gyanús zugokban, Martina bánja, hogy nem zárta kulcsra az ajtót, de most már nem mer kibújni az ágyból, a szoba veszedelmes, sötét tere ellenségesen vicsorítja rá fekete fogait.

Oldalt fekszik, szeme nyugtalanul tévelyeg a szobában. A lélegzet egyszerre bennreked a mellében, kiáltani szeretne, de elszorult torkán nem jön ki hang, az iszonyattól kitágult szeme rémülten mered a szürkéskék résre a falon, a rés lassan, végtelenül lassan szélesedik, amint valaki nesztelenül, centiméterről centiméterre nyitja a szoba ajtaját. A rés téglalappá nő, és még mindig szélesedik. Most meglátja egy alak bizonytalan körvonalait, fekete árnvék a szürkeségben, valaki áll a küszöbön, tőle alig tíz lépésnyire.

(Folytatjuk)

1? St