A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-09-22 / 38. szám

30. A ..Martina“ későn érkezett. Meg­történt. aminek meg kellett történ­nie. „Ha meg van írva az élet köny­vében ..." —t mondják a mohame­dánok. és Martina most csodálja böl­csességüket. Ha élete könyvében meg van írva, hogy ikertestvére ár­nyékában kell élnie, és csak szeren­csétlenség árán léphet ki az árnyék­ból, hogy is remélhette Toman meg­mentését! Sylvának ez biztosan si­került volna. De neki? A nap már leáldozott, az alkony vérző öle fájdalmas éjszakát szül, az égen hidegen ragyognak fel a csil­lagok, a város ereiben villanyfüzérek fénye világít, keleten a hold narancs­­színű ábrázata bukkan fel kísértetie­sen a láthatár fölött, az órák lassan lépkedő temetési menete nesztelenül elhalad kivilágitott ablaka előtt. Há­ta mögött a nagy állóóra ingájából ritmikus koppanással hullnak a má­sodpercek, és Martina olvas, olvas, ujjai közt szárazon zizzennek a pa­pírlapok. Tehát így történt! Ha Alvin An­dersennek nem jutott volna eszébe, hogy átlépje az újföld északi csücs­két, nyugatról keletnek, a Naszavsz­­kij foktól a Middendorf fok felé, a Vindobona hajótöröttéinek sorsa örökre rejtve marad. Martina nehéz perceiben néha rossznéven veszi tő­le okos előrelátását. Ügy érzi: a bi­zonytalanság szebb volt, mint a meg­másíthatatlan valóság. Utolsó tábor­helyüket mindössze tíz kilométer vá­lasztotta el az északkeleti parttól. Pedig ott... ki tudja? ... talán me­nekvést találtak volna a vándor prémvadászoknál. Megmásíthatatlan valóság? Hiszen Toman testét nem találták meg. Vagyis pontosabban: öt megtalált holttest maradványaiból csak kettő kilétét tudták pontosan megállapíta­ni. Biztos-e, hogy Toman azok kö­zött volt, akiket a felismerhetetlen­­ségig szétmarcangoltak és lerágtak tizennégy holttest helyett mindössze ötöt? „A tény, hogy tizennégy tetem helyett csak ötre bukkantunk, há­romféleképpen is könnyen magya­rázható“ — írja tört németséggel szálkás, nagy betűivel A. A. „Lehet, hogy csak öten bírták elviselni a ha­tártalanul nehéz, kimerítő menete­lést az Alexandra Földtől az Űjföl­­dig, légvonalban több mint hatszáz kilométernyi útvonalon, vagy a hiányzó tetemeket részint széthord­ták a vadállatok, részint a jég repe­désein át elnyelte őket a tenger, vé­gül az is lehetséges, hogy a hajótö­röttek valamilyen okból kisebb cso­portokra oszlottak, és mindegyik kü­lönítmény önállóan próbált délre jutni. Táboruk állapotából következ­tetve lehetetlennek tartom, hogy a Vindobona személyzetéből valaki még életben legyen, mert ismeretlen okokból, amelyekre már sohasem de­ríthetünk fényt, oly gyatrán voltak felszerelve, hogy pusztulásuk csupán idő kérdése volt. Egyébként ki tudja: a talált jegyzetfüzet talán sok min­denre megadja a magyarázatot.“ Halál! Ez a szó megöl minden re­ményt » * * Az éjszaka már régen túllépett a zeniten és új napba hajlik, a hold egy fáradt őr fakó arcával néz le az alvó városra, de Martina még mindig elmerülten olvas. Sejtette-e Toman valaha, hogy ezek lesznek az utolsó levelei? Gon­dolta-e Sylva, hogy a faládikóban őrzött szerelmes levelek mellé egy nap hozzárakja Toman útinaplójá­nak rongyos, szakadozott lapjait? Ezek a feljegyzések talán sohasem kerülnek Sylva kezébe, ha ő van a helyemben — tűnődik Martina, és a könnyek elmossák szeme előtt a drága írást. A kéz, amely papírra vetette, már egv éve fekszik a Je­ges-tenger fenekén, az irgalmatlan poláris nap alatt. Augusztus 31. — A vezetőnk Bent­­sen... jó választás volt. Bentsen olyan, mint a vas: még most is vi­dáman nevet, pedig mi többiek már összeroskadunk a kimerültségtől. Ma havas eső esett. A nehéz szánok be­süppednek a jeges mocsárba. Gyak­ran csak a legnagyobb erőfeszítéssel jutunk néhány méterrel tovább dél­keletnek. Ma mindössze öt kilomé­tert tettünk meg! Ha legalább beáll­­na már a fagy! A jégúton könnyeb­ben jutnánk előre a szárazföld felé. Naponta legalább tíz kilométert kell megtennünk, hogy még a sarki tél beállta előtt elérjük az Üjföldet... különben elvesztünk. Gyakran ásó­val és lapáttal egyengetjük a szánok előtt az utat. Éjszakán át a szánok befagynak a megkeményedett jeges sárba (borzalmas munka, amíg ki­emeljük őket), délben pedig térdig gázolunk a jégkásában. A kutyák nagyon szenvednek, de mi még job­ban. Szeptember 1. — A hosszú jégsza­kadékok iszonyúan hátráltatnak minket... egvik sem fut abba az irányba, amerre mi megyünk! Kény­telenek vagyunk megkerülni őket, vagy alkalmas átkelőhelyet kere­sünk, a jég állandó mozgásban van, szigonyok, rudak segítségével ma­gunkhoz húzzuk az úszó jégtáblákat, ingatag pontont tákolunk össze be­lőlük és életünk, készleteink, szán­jaink kockáztatásával azon kelünk át a vízen. Három emberünk meg­betegedett: Görtz, Juell és Krenich. Ma megint hó és eső. Nincs min megszórítani átnedvesedett ruhán­kat, éjszaka irgalmatlanul szenve­dünk a hidegtől. Takarékoskodnunk kell a tüzelővel. Szeptember 2. — Méréseket végez­tem és döbbenten állapítottam meg, hogy délkelet helyett keletnek me­gyünk. Tehát csak negyven kilomé­terrel jutottunk közelebb az újföld­höz hetven helyett! A jégzajlás ugyanis jóval sebesebben hajtja a tengeráramlást északkeletnek, mint ahogy mi haladunk délkelet felé. Emberfeletti erőlködésünk fele te­hát hiábavaló volt! Bentsennel el­határoztuk, hogy ezt a hírt eltitkol­juk a többiek előtt. Elcsüggesztené őket, ez pedig valamennyiünk ha­lálát jelentené. Most egyenesen dél­nek tartunk, hogy paralizáljuk a jég­zajlást. Szeptember 8. — Két napig iszo­nyatos hóvihar tombolt. Már azt hit­tem, elvesztünk. Mindannyian elké­szültünk a legrosszabbra. A megha­sadt jég mozgásba jött, minden dör­­gött, csattogott, recsegett-ropogott körülöttünk, s a kísérteties hangok fülrepesztő robajjá folytak össze. A jégtorlaszok héf méter magasságig emelkedtek, és újra összeomlottak. Százszor is fenyegetett a veszély, hogy az ágaskodó jéghegyek elte­metnek, pozdorjává zúznak minket. Megmenekülésünk a csodával hatá­ros. De elvesztettük szánjaink, ku­tyáink és élelmiszerkészletünk felét. A napi adag 50 százalékkal csök­kent. Görtzöt és Kranichot 7-ről 8- ra virradó éjjel elnyelte a tenger. Erőnk fogytán, teljesen kimerültünk és két napot vesztettünk. Elérjük-e még egyáltalán az Üjföldet? ... Augusztus vége és szeptember ele­je? — pergeti Martina vissza az időt. Akkor már Sylva helyére lépett. Már a bubeneéi villában élt két véglet közt hányódva: ámulatba ejtette ön­nön sikere és elborzadt Sylva arcu­latán. Akkor már belopakodott az életébe Karai... Toman pedig az­alatt puszta életéért harcolt a zúgó, bömbölő, halált hozó jégvilág kellős közepén! Az események időben ösz­­szevágnak, az egyezésben van va­lami kísérteties. Martina remeg, erein hol forróság, hol jeges borzon­gás ömlik át, mialatt a tér mélyéből, a ködből és hófergetegből lassan ki­bontakozik a születő tragédia képe, egyre határozottabb körvonalakat nyer, mint a messzelátó pontos be­állításával a távoli táj. Martina ha­lálra vált arccal, de lázasan égő szemmel olvas, olvas, igyekszik meg­fejteni a sós nedvesség marta olda­lak tartalmát is, előveszi a nagyítót, legalább egyes szavakat próbál ki­betűzni, a foszlányokból a küzdelem, a szenvedés újabb meg újabb képeit állítja össze, de helyenként több lap hiányzik. Szeptember 26. — A nap délután már csak 10 fokkal áll a láthatár fölött. A hőmérséklet 16 fokra süly­­lyed. Meghalt... A szánok ... Vajon ki halt meg? Szeptember 28. — Az út nagyobb felét már megtettük, hála a fagynak és a járható jégútnak behoztuk a késést. De élelmiszerkészletünk ijesz­tően fogy, és ami a legnagyobb baj: a lőszerünk is fogytán. Most Bent­sen hordja magánál az egész töltény­készletet, mindannyiunk közt ő a legjobb lövész. Már csak 200 tölté­nyünk maradt. Bentsen ma leterített egy fókát. Legalább a kutyák részé­re van élelmünk. Csak idő kérdése, és mi fogjuk megenni őket! Elvesztünk! Ez a szó mindig visz­­szatér, még akkor is, mikor a re­mény halvány sugara rövid időre bevilágítja a kétségbeejtő sötétséget. Ez a szó, minden alkalommal úgy éri Martinát, mint egy kalapácsütés. Olvas, és tenyere átnedvesedik. Ol­vas, és szívében egy parányi időre remény pislákol, hogy mindaz, amit A. A. jelentésében írt, végül is té­vesnek bizonyul, Toman naplója másképp végződik, az utolsó pilla­m natban szerencsésen megmenekül­nek. Október 7. — Hermannt eltemet­tük a hóban. A nap már jóformán a láthatár vonalán hömpölyög, mint egy óriási, vérpiros ködgolyó. A hő­mérséklet: — 18 fok. Még két szá­nunk, kilenc kutyánk, 120 töltényünk és egy hétre való élelmiszerünk van. Aztán a kutyák jönnek sorra. De mi lesz tovább? Október 8. — Még tizennégy napi út választ el a Mauritius foktól. A jégzajlás folytonosan keleti irányba sodor minket. A Naszavszkij foK már nem lehet utunk célja. Megbe­széltük Bentsennel, hogy a Mauri­tius fokon összetákolunk valamiféle téli tábort (vagy sírt?), és könnyű szánokon kettesben elindulunk dél­nek, hogy segítséget keressünk a szamojédoknál. Az Űjföld déli terü­letén állítólag két településük van. Kérdés, ott vannak-e még? És lesz-e még elég erőnk, hogy a sarki éjsza­kában további 600 kilométert te­gyünk meg? Örült vállalkozás, de nincs más választásunk. Itt is, ott is a halál leselkedik, ez lesz utolsó menekülési kísérletünk. Október 14. — Hiába kémlelünk vad után. Az óceánt összefüggő jég­takaró borítja, a nyílt tenger utolsó maradványa is eltűnt. Ezért már fó­kák sincsenek, a jéglékeléshez pedig se időnk, se erőnk. Reméljük, hogy felbukkannak a jegesmedvék, de egyben félünk is tőlük, mert takaré­koskodni kell a tölténnyel. Ma meg­ettük az első kutyát. — Október 20. — A tengert továbbra is jégpáncél fedi. Közel vagyunk a végkimerüléshez. Nagyon lassan ha­ladunk előre. Már csak egy szánunk és két pár sílécünk van. A kutyák fogynak. Az utolsó hármat meg kell tartanunk, törik-szakad, a szánról lemondani egyenlő az öngyilkosság­gal. Október 22. — Lázadás a megma­radt kutyák miatt. Leimer, vidám bécsi tréfacsinálónk Bentsen tilalma ellenére megpróbálta az egyiket ti­tokban agyonütni. Mikor Leimer nyíltan is ellenszegült, Bentsen ott a helyszínen egy pisztolylövéssel végzett vele. Elrettentőül a követ­kezmény: valamennyien fellázadtak és szigonnyal támadtak Bentsenre. Megvédtem ellenük. A zendülőket csak fenyegetéssel tudtuk jobb be­látásra bírni. Kijelentettük, hogy magukra hagyjuk őket, s a kutyá­kat, szánt és töltényeket elvisszük. A lázadást elfojtottuk, de egyikünk­nek most állandóan virrasztania és őrködnie kell, nehogy a legénység elkövessen valamit. A nyugodt felü­let alatt bosszúvágy parázslik. A sok szenvedéshez még ez is! —Folytatjuk— 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom