A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-22 / 38. szám
30. A ..Martina“ későn érkezett. Megtörtént. aminek meg kellett történnie. „Ha meg van írva az élet könyvében ..." —t mondják a mohamedánok. és Martina most csodálja bölcsességüket. Ha élete könyvében meg van írva, hogy ikertestvére árnyékában kell élnie, és csak szerencsétlenség árán léphet ki az árnyékból, hogy is remélhette Toman megmentését! Sylvának ez biztosan sikerült volna. De neki? A nap már leáldozott, az alkony vérző öle fájdalmas éjszakát szül, az égen hidegen ragyognak fel a csillagok, a város ereiben villanyfüzérek fénye világít, keleten a hold narancsszínű ábrázata bukkan fel kísértetiesen a láthatár fölött, az órák lassan lépkedő temetési menete nesztelenül elhalad kivilágitott ablaka előtt. Háta mögött a nagy állóóra ingájából ritmikus koppanással hullnak a másodpercek, és Martina olvas, olvas, ujjai közt szárazon zizzennek a papírlapok. Tehát így történt! Ha Alvin Andersennek nem jutott volna eszébe, hogy átlépje az újföld északi csücskét, nyugatról keletnek, a Naszavszkij foktól a Middendorf fok felé, a Vindobona hajótöröttéinek sorsa örökre rejtve marad. Martina nehéz perceiben néha rossznéven veszi tőle okos előrelátását. Ügy érzi: a bizonytalanság szebb volt, mint a megmásíthatatlan valóság. Utolsó táborhelyüket mindössze tíz kilométer választotta el az északkeleti parttól. Pedig ott... ki tudja? ... talán menekvést találtak volna a vándor prémvadászoknál. Megmásíthatatlan valóság? Hiszen Toman testét nem találták meg. Vagyis pontosabban: öt megtalált holttest maradványaiból csak kettő kilétét tudták pontosan megállapítani. Biztos-e, hogy Toman azok között volt, akiket a felismerhetetlenségig szétmarcangoltak és lerágtak tizennégy holttest helyett mindössze ötöt? „A tény, hogy tizennégy tetem helyett csak ötre bukkantunk, háromféleképpen is könnyen magyarázható“ — írja tört németséggel szálkás, nagy betűivel A. A. „Lehet, hogy csak öten bírták elviselni a határtalanul nehéz, kimerítő menetelést az Alexandra Földtől az Űjföldig, légvonalban több mint hatszáz kilométernyi útvonalon, vagy a hiányzó tetemeket részint széthordták a vadállatok, részint a jég repedésein át elnyelte őket a tenger, végül az is lehetséges, hogy a hajótöröttek valamilyen okból kisebb csoportokra oszlottak, és mindegyik különítmény önállóan próbált délre jutni. Táboruk állapotából következtetve lehetetlennek tartom, hogy a Vindobona személyzetéből valaki még életben legyen, mert ismeretlen okokból, amelyekre már sohasem deríthetünk fényt, oly gyatrán voltak felszerelve, hogy pusztulásuk csupán idő kérdése volt. Egyébként ki tudja: a talált jegyzetfüzet talán sok mindenre megadja a magyarázatot.“ Halál! Ez a szó megöl minden reményt » * * Az éjszaka már régen túllépett a zeniten és új napba hajlik, a hold egy fáradt őr fakó arcával néz le az alvó városra, de Martina még mindig elmerülten olvas. Sejtette-e Toman valaha, hogy ezek lesznek az utolsó levelei? Gondolta-e Sylva, hogy a faládikóban őrzött szerelmes levelek mellé egy nap hozzárakja Toman útinaplójának rongyos, szakadozott lapjait? Ezek a feljegyzések talán sohasem kerülnek Sylva kezébe, ha ő van a helyemben — tűnődik Martina, és a könnyek elmossák szeme előtt a drága írást. A kéz, amely papírra vetette, már egv éve fekszik a Jeges-tenger fenekén, az irgalmatlan poláris nap alatt. Augusztus 31. — A vezetőnk Bentsen... jó választás volt. Bentsen olyan, mint a vas: még most is vidáman nevet, pedig mi többiek már összeroskadunk a kimerültségtől. Ma havas eső esett. A nehéz szánok besüppednek a jeges mocsárba. Gyakran csak a legnagyobb erőfeszítéssel jutunk néhány méterrel tovább délkeletnek. Ma mindössze öt kilométert tettünk meg! Ha legalább beállna már a fagy! A jégúton könnyebben jutnánk előre a szárazföld felé. Naponta legalább tíz kilométert kell megtennünk, hogy még a sarki tél beállta előtt elérjük az Üjföldet... különben elvesztünk. Gyakran ásóval és lapáttal egyengetjük a szánok előtt az utat. Éjszakán át a szánok befagynak a megkeményedett jeges sárba (borzalmas munka, amíg kiemeljük őket), délben pedig térdig gázolunk a jégkásában. A kutyák nagyon szenvednek, de mi még jobban. Szeptember 1. — A hosszú jégszakadékok iszonyúan hátráltatnak minket... egvik sem fut abba az irányba, amerre mi megyünk! Kénytelenek vagyunk megkerülni őket, vagy alkalmas átkelőhelyet keresünk, a jég állandó mozgásban van, szigonyok, rudak segítségével magunkhoz húzzuk az úszó jégtáblákat, ingatag pontont tákolunk össze belőlük és életünk, készleteink, szánjaink kockáztatásával azon kelünk át a vízen. Három emberünk megbetegedett: Görtz, Juell és Krenich. Ma megint hó és eső. Nincs min megszórítani átnedvesedett ruhánkat, éjszaka irgalmatlanul szenvedünk a hidegtől. Takarékoskodnunk kell a tüzelővel. Szeptember 2. — Méréseket végeztem és döbbenten állapítottam meg, hogy délkelet helyett keletnek megyünk. Tehát csak negyven kilométerrel jutottunk közelebb az újföldhöz hetven helyett! A jégzajlás ugyanis jóval sebesebben hajtja a tengeráramlást északkeletnek, mint ahogy mi haladunk délkelet felé. Emberfeletti erőlködésünk fele tehát hiábavaló volt! Bentsennel elhatároztuk, hogy ezt a hírt eltitkoljuk a többiek előtt. Elcsüggesztené őket, ez pedig valamennyiünk halálát jelentené. Most egyenesen délnek tartunk, hogy paralizáljuk a jégzajlást. Szeptember 8. — Két napig iszonyatos hóvihar tombolt. Már azt hittem, elvesztünk. Mindannyian elkészültünk a legrosszabbra. A meghasadt jég mozgásba jött, minden dörgött, csattogott, recsegett-ropogott körülöttünk, s a kísérteties hangok fülrepesztő robajjá folytak össze. A jégtorlaszok héf méter magasságig emelkedtek, és újra összeomlottak. Százszor is fenyegetett a veszély, hogy az ágaskodó jéghegyek eltemetnek, pozdorjává zúznak minket. Megmenekülésünk a csodával határos. De elvesztettük szánjaink, kutyáink és élelmiszerkészletünk felét. A napi adag 50 százalékkal csökkent. Görtzöt és Kranichot 7-ről 8- ra virradó éjjel elnyelte a tenger. Erőnk fogytán, teljesen kimerültünk és két napot vesztettünk. Elérjük-e még egyáltalán az Üjföldet? ... Augusztus vége és szeptember eleje? — pergeti Martina vissza az időt. Akkor már Sylva helyére lépett. Már a bubeneéi villában élt két véglet közt hányódva: ámulatba ejtette önnön sikere és elborzadt Sylva arculatán. Akkor már belopakodott az életébe Karai... Toman pedig azalatt puszta életéért harcolt a zúgó, bömbölő, halált hozó jégvilág kellős közepén! Az események időben öszszevágnak, az egyezésben van valami kísérteties. Martina remeg, erein hol forróság, hol jeges borzongás ömlik át, mialatt a tér mélyéből, a ködből és hófergetegből lassan kibontakozik a születő tragédia képe, egyre határozottabb körvonalakat nyer, mint a messzelátó pontos beállításával a távoli táj. Martina halálra vált arccal, de lázasan égő szemmel olvas, olvas, igyekszik megfejteni a sós nedvesség marta oldalak tartalmát is, előveszi a nagyítót, legalább egyes szavakat próbál kibetűzni, a foszlányokból a küzdelem, a szenvedés újabb meg újabb képeit állítja össze, de helyenként több lap hiányzik. Szeptember 26. — A nap délután már csak 10 fokkal áll a láthatár fölött. A hőmérséklet 16 fokra sülylyed. Meghalt... A szánok ... Vajon ki halt meg? Szeptember 28. — Az út nagyobb felét már megtettük, hála a fagynak és a járható jégútnak behoztuk a késést. De élelmiszerkészletünk ijesztően fogy, és ami a legnagyobb baj: a lőszerünk is fogytán. Most Bentsen hordja magánál az egész tölténykészletet, mindannyiunk közt ő a legjobb lövész. Már csak 200 töltényünk maradt. Bentsen ma leterített egy fókát. Legalább a kutyák részére van élelmünk. Csak idő kérdése, és mi fogjuk megenni őket! Elvesztünk! Ez a szó mindig viszszatér, még akkor is, mikor a remény halvány sugara rövid időre bevilágítja a kétségbeejtő sötétséget. Ez a szó, minden alkalommal úgy éri Martinát, mint egy kalapácsütés. Olvas, és tenyere átnedvesedik. Olvas, és szívében egy parányi időre remény pislákol, hogy mindaz, amit A. A. jelentésében írt, végül is tévesnek bizonyul, Toman naplója másképp végződik, az utolsó pillam natban szerencsésen megmenekülnek. Október 7. — Hermannt eltemettük a hóban. A nap már jóformán a láthatár vonalán hömpölyög, mint egy óriási, vérpiros ködgolyó. A hőmérséklet: — 18 fok. Még két szánunk, kilenc kutyánk, 120 töltényünk és egy hétre való élelmiszerünk van. Aztán a kutyák jönnek sorra. De mi lesz tovább? Október 8. — Még tizennégy napi út választ el a Mauritius foktól. A jégzajlás folytonosan keleti irányba sodor minket. A Naszavszkij foK már nem lehet utunk célja. Megbeszéltük Bentsennel, hogy a Mauritius fokon összetákolunk valamiféle téli tábort (vagy sírt?), és könnyű szánokon kettesben elindulunk délnek, hogy segítséget keressünk a szamojédoknál. Az Űjföld déli területén állítólag két településük van. Kérdés, ott vannak-e még? És lesz-e még elég erőnk, hogy a sarki éjszakában további 600 kilométert tegyünk meg? Örült vállalkozás, de nincs más választásunk. Itt is, ott is a halál leselkedik, ez lesz utolsó menekülési kísérletünk. Október 14. — Hiába kémlelünk vad után. Az óceánt összefüggő jégtakaró borítja, a nyílt tenger utolsó maradványa is eltűnt. Ezért már fókák sincsenek, a jéglékeléshez pedig se időnk, se erőnk. Reméljük, hogy felbukkannak a jegesmedvék, de egyben félünk is tőlük, mert takarékoskodni kell a tölténnyel. Ma megettük az első kutyát. — Október 20. — A tengert továbbra is jégpáncél fedi. Közel vagyunk a végkimerüléshez. Nagyon lassan haladunk előre. Már csak egy szánunk és két pár sílécünk van. A kutyák fogynak. Az utolsó hármat meg kell tartanunk, törik-szakad, a szánról lemondani egyenlő az öngyilkossággal. Október 22. — Lázadás a megmaradt kutyák miatt. Leimer, vidám bécsi tréfacsinálónk Bentsen tilalma ellenére megpróbálta az egyiket titokban agyonütni. Mikor Leimer nyíltan is ellenszegült, Bentsen ott a helyszínen egy pisztolylövéssel végzett vele. Elrettentőül a következmény: valamennyien fellázadtak és szigonnyal támadtak Bentsenre. Megvédtem ellenük. A zendülőket csak fenyegetéssel tudtuk jobb belátásra bírni. Kijelentettük, hogy magukra hagyjuk őket, s a kutyákat, szánt és töltényeket elvisszük. A lázadást elfojtottuk, de egyikünknek most állandóan virrasztania és őrködnie kell, nehogy a legénység elkövessen valamit. A nyugodt felület alatt bosszúvágy parázslik. A sok szenvedéshez még ez is! —Folytatjuk— 12
