A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-22 / 38. szám
Farkas Kálmán Hajnali halászat A szerelvény elcsattogott. Hajnali négy. Bttlőút. Pár ház. Lengővilla-nyakú csibék. Párába mártott fűzfa — ecsetek. Töpreng a harmat, aztán lecsepeg. Folyó. Felszínén örvény — tányérok, partján néhány lapátnyom. Csobban az ólom. Pörög, csusszan s elül a magányom. óra lett volna. S most nem jön, talán soha többé... Tegnap aztán suttogva bár, de elhangzott nagynénje újabb jóslata: „Meglátjátok, nem jön az többé. Eleivel még jó volt, hogy van valaki, akire gondolhat a távolban, de most? Biztosan megismerkedett azóta mással ...“ Dühösen a sírással küszködve szólt rá az anyja: „Ne huhogj már annyit, még meghallja az a szerencsétlen lány!“ Akkor tudta meg, hogy az anyja sem bízik már különösebben, csak látszólag biztatja őt. ö pedig egyre legyőzhetetlenebb szomorúságot érez. Hiszen akit ő vár Kutucz Sándor felvétele senki sem pótolhatná. Általa változott meg minden. Tőle tanult meg kacagva, emelt fővel, semmivel sem törődve járni a lépcsőházban. Neki köszönheti, hogy egyszer csak lesni kezdték a házbeli fiúk is, mert már ő is szemtelenül rájuk mert nézni, hogy Szilveszterkor becsöngettek hozzájuk is boldog új évet kívánni és meghívták maguk közé. Szülei boldogan engedték volna, de ő nem ment, nélküle soha sehová nem ment. Várta, várta, várta, mint a tenger mélyén rekedt búvár a kiszabadítást, akinek ugyan maradt még némi oxigénje, de egyre kétségbeesettebben vágyik az igazi levegő után. Igen, csak ő kell neki, az igazi. Esteledik s ő már nem jön. Vége mindennek, úgy érzi, hogy légüres térben a semmiben bolyong ... Vállát rázza a sokáig visszafojtott zokogás. Forró fejét a hűs ablaküvegre szorítva csak sír, sír reménytvesztetten... A hosszú csöngetés sem rázza fel, élettelenül, lassan megy ajtót nyitni. Tudja, hogy anyja nem vitt kulcsot. A kémlelő nyíláson csak automatikus érdektelenséggel tekint ki. A magas fekete fiatalember az ajtó előtt, egy pillanatra éppen leteszi csomagjait és látható izgalommal igazít egyet a haján, nyakkendőjén, az egész szokatlan civilruhán ... A lánnyal forog a világ, csak anynyit érez, de ez is alig hatol fel a tudatáig, hogy meg kellene törülnie az arcát, de bénán, mozdulatlanul csak áll, áll... mígnem egyszerre halk sikollyal, sírva és nevetve felrántja az ajtót. T. KASZA IDA Áll az ablakban és szomorúan nézi a szürke világot, a lomhán vonuló felhőket. A fákról halk neszezéssel hullanak a sárga s rozsdabarna levelek. Amerre lát, mindenütt üresség. Az eső is csak fáradtan szemerkél. A házak ablakai szigorúan zárva vannak, hogy a fel-feléledő szél ne hordja be a hideget, az esőcseppeket a vasárnapi tiszta szobákba. Ne rázza az ablaktáblákat. Kopogtatása nélkül is tudják már — itt az ősz. Különösen a lány érzi ezt. Már második napja, hogy egyre szomorúbban csak áll az ablakban. Szemében állandóan ott fénylenek a kibuggyanásra kész könnyek, miközben félve morzsolgatja a szép és kegyetlen emlékeket hitetlenül, mint pogány a rózsafűzért. Már nem mer bízni és hiába várta hát hűségesen, nem lesz megváltás. Beválik a jóslat. „Nem kell ez a lány senkinek, pedig milyen szép!“ A nagynénje állította ezt, egy pillanatig sem törődve azzal, hogy ő is hallja. Sohasem vették tekintetbe az érzékenységét. Ridegnek tartották, fura hallgatag lénynek. Tapintatlanok voltak hozzá az emberek, mintha nemcsak hallgatag, hanem süket is lett volna. Pedig túlságosan is figyelt és érzékenyen reagált mindenre. Talán ezért is lett egyre zárkózottabb. Nagyon-nagyon vágyott a derűre, szeretetre, de aztán bele is fásult a hiábavaló vágyakozásba. Igen, minden akkor romlott el. A vele egyidős gyerekek, akik visongva nevettek a ház előtt, ha ő megjelent elhallgattak és összesúgtak. Tízéves volt már ekkor, de még ma is maga előtt látja anyja sápadt arcát meg a nagy fekete autót, amelybe betessékelték az apját. Futótűzként terjedt el, hogy az apja lopott. Aztán egy hónap vizsgálati fogság után haza engedték. A munkahelyén írást is adtak róla, hogy tévedés történt, s felemelték a fizetését. De hiába volt minden. Akkor gyorsan, nagyon gyorsan elterjedt, hogy becstelenek, aztán pedig hitetlenkedve fogadták az emberek a tényt, hogy tévedés történt. Dermedt csend vette őket körül. Tehetetlenek voltak és hiába magyarázta az anyja a kövér házmesternének, mutatva a levelet is, hogy lássa, tévedés történt, rendes emberek ők ... „Ügyesen el lehet ma simítani mindent!“ — vágott vissza élesen a terebélyes rosszindulatú asszony. Apja, anyja lehajtott fejjel jártak munkába, bevásárolni. Otthonukban a szótlanság lett úrrá, de az volt a legkegyetlenebb, ahogy vele szemben a gyerekek viselkedtek. Nemcsak elhúzódtak tőle, de egyszer az egyik fiú meg is mondta neki: „Hagyd azt a labdát, te is biztosan lopsz!“ Azután már egyre ritkábban ment le a ház elé. Ha mégis, csak messziről nézte a csoportokba verődő vidám gyerekhadat. Ha új lakók jöttek, akkor voltak egy ideig játszótársai, de bizonyos idő után mind elpártoltak tőle. Testvére sem volt. Élte hát a számkivetett és egyetlen gyerek szomorú életét. Csak azok voltak a szép napok, ha elutaztak a nagymamához, de aztán ő is meghalt, és maradtak a meséskönyvek, az ábrándozás. Szótlan volt, túl komoly, de jól tanult és ő lett a legszebb nagylány a házban. De a házbeli fiúk ennek ellenére sem közeledtek hozzá. Gőgösnek, rátartinak tartották, pedig ő csak védtelennek érezte magát, ezért kerülte őket. Félt, hogy talán csak szánalomból közelednének hozzá. S akinek először tárulkozni mert, bízott benne, akiben mindent megtalált, úgy érzi, most már biztos, hogy az is cserben hagyta. Hiszen ami a két év alatt egyszer sem fordult elő, most bekövetkezett. Három levelére egyetlen sor választ sem kapott. öt hete már, hogy semmi hír tőle. Pedig most már négy napja, hogy neki magának is itt kellene lennie. „Első utam ide vezet hozzád, hiszen senkim nincs. Tudom, te várni fogsz. Igazgyöngyöt találtam. Ne sírj hát. Olyan szép vagy, ha nevetsz ..így búcsúzott tőle. Tánc közben ismerkedtek meg, és egyetlen szó nélkül, szinte konok komolysággal táncolták át az éjszakát. „Mosolyogj, kislányom“ — súgta oda neki kétségbeesetten az anyja, s ő még komolyabb lett, mert arra gondolt, hogy úgy jár majd ezzel a fiúval is, mint gyermekkorában házuk új lakóinak gyermekeivel. Most még csak vele táncolt, fontos neki, de aztán elmegy tőle. Minduntalan sírhatnékja támadt, mert soha azelőtt nem vágyott oly kétségbeesetten azután, hogy együtt maradjon valakivel, mint akkor. Csak annyit tudott a fiúról, hogy utolsó éves főiskolás, hogy éppen abban az üzemben van nyári gyakorlaton, ahol az ő apja is dolgozik. A fiú azonban kitartónak bizonyult, egyre gyakrabban találkoztak. „Szeretlek“ — mondta neki egy hónappal később nagyon komolyan. Az az egy év volt az igazi életreébredés. Mindent megtudtak egymásról. A fiút nagyanyja nevelte, de már meghalt. Nincs senkije, albérletben lakik, sokat dolgozik. Aztán el kellett válniok, de a sűrűn érkező levelek biztonsággal töltötték el a lányt. Azóta kétszer találkoztak, s úgy elszaladt az az egy-egy nap, mintha csak fél Köt, 13
