A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-08 / 36. szám
Az ötvenes évek első felében jártam Csitáron. Azóta tizenhét esztendő telt el. Most újra itt járok a Zobor alján, a Harancsa hegy alatt szépen elfekvő faluban, ahol valamikor híres fazekasok éltek és talán már akkor tudták, dúdolták, dalolták: „Kicsi csupor, nagy a füle, nem fér a zsebembe bele.“ Azok a régi, nagyon régi fazekasok azért telepedtek meg a Harancsa tövében, mert a Gábor kút kitűnő forrásvizet adott a korongot forgató mestereknek, családjaiknak. A forrás ma is megvan, csak a fazekasok tűntek el nyomtalanul. Ma is ontja a vizet. Másfél kilométerrel lejjebb, Csitár legrégibb településének közepén van egy másik forrás, amelyből szintén emberemlékezet óta bugyog fel a víz, emberek, állatok abból isznak, az asszonyok abból mosnak. Valamikor a kísérletező kedvű emberek megpróbálkoztak az eltömésével. Mázsás köveket dobáltak bele. De nem tudták eltömni a forrást meg nem is akarták. Émber és víz összebékült időtlen időkre. A falunak ezen a részén máig sincs kút. Ez az egy gazdag forrás látja el az ősi falurészt. Egy ember megpróbálkozott kút ásásával, de póruljárt. A mély gödörből olyan erővel tört fel a víz, hogy veszélyeztette a szomszédokat. Nagykabátokat Ment Mártonék közelében csépelnek. Ment Márton felesége a kévevágó Ment Márton beszorult a mezőről a faluba. Egészen az udvarába... Csitári különlegesség. Az útszélen felejtett szekér, rajta a búza dobáltak bele, hogy eltömjék a forrást, megállítsák a víz útját. Geológusokkal egyetértésben azt állítják a csitáriak, hogy nagy tavak vannak a Zsibrica alatt. Háborgatni a nyugalmukat, egyenlő a legnagyobb veszedelemmel. De nem azért kerestem fel újra Csitárt, a szépséges Zobor alját, hogy a forrásait dicsérjem. Gyötört a kíváncsiság, majd húsz esztendő után mi történt a faluban. A szövetkezetalakítás harmadik évében jártam itt, és őszintén be kell vallanom, nem tudtam mit írni a faluról és lakóiról. Számokkal teletűzdelt mondatokat nem akartam, érdekességet hajhásztam, s eredménytelenül. Mikor már a Nyitrára vivő autóbuszra várakoztam, ’•.hogy elbúcsúzom a községtől, egy jól öltözött, aktatáskás fiatalember azt mondja: — Érdekességet keresett és nem talált? frja csak meg a Ment Márton esetét! Az ötvenes évek legelején kínoskeservesen lépett be a szövetkezetbe S annyira szégyellte elhamarkodott lépését a még kívül maradt gazda társai előtt, hogy ha társaival szekéren a mezőbe indult, belefeküdt a szekérderékba, hogy ne lássák. Ugyanígy járt el, ha jöttek be a faluba estefelé. Én ezt akkor meg is írtam. Ment Márton esetével bizonyítottam, milyen bizonytalanul, bátortalanul indulnak el az egyéni gazdák az ismeretlen úton. S milyen jóleső érzéssel veszik tudomásul, hogy a szövetkezet a paraszti felemelkedés egyetlen járható útja. Régen volt, igaz sem volt, de hogy az én akkori csitári utamban volt valami, azt a még élő, hatvanötödik évébe lépő Ment Márton bizonyítja, aki becsületes közösségi munka után rokkantsági állományba vonult. A szívével és a légzőszervével van baj. Hamar elfárad, nem bírja a munkát. Dél körül toppantunk be az udvarába. Éppen a nyári konyha előtt betonoz. Egyedül, kőműves segítség nélkül. Dacol az idővel, az időjárás szeszélyeivel. Néhány napnak előtte még századmagával sütött a nap, kánikula kerítette hatalmába a Zobor vidékét, kínossá tette a nappalokat, nyugtalanná az éjszakákat, aztán hirtelen hűvösre fordult az idő, s legutóbb, vasárnap, olyan vihar tombolt, hogy a szél fákat csavart ki tövestől, tönkre tette a termést. A hegyről lezúduló víz a földet is besüppesztette a nyári konyhája előtt, be kell tömni, le kell betonozni. Tizenhét esztendeje a fiatal szövetkezet egyik becsületes dolgozójaként az Árvából idetévedt juhászokhoz kísért ki a legelőre, s nem fogyott ki a szóból, az új hely dicséréséből, most meg vakolókanállal a kezében találunk rá. Mi lenne az első kérdés konyhába invitálásunk után, ha nem az, mi történt a faluval, vele tizenhét esztendő alatt? — Gyermekkorom, de azt is mondhatnám, meglett emberkorom óta százkilencvenkettőre növekedett a házszám — mondja, aztán hosszan tűnődik, gondolkodik, magában találgatja, hogyan is vegye számba a változást. \ A falu lakóinak csak a harminc százaléka választotta a közös utat. Főként idősebbek gazdálkodtak a százhúsz hektárnyi földön. S utánpótlásra hiába vártak. A fiatalok továbbtanultak, szakmát választottak, nem igyekeztek a szövetkezetbe. Végül is az állandó országos állami mezőgazdasági kiállítás vette birtokába a szövetkezet földjét. Történt más említésre méltó dolog is. Ment Márton nénje, Matyus Verőn a férje után, hat éve meghalt. Korábban valamivel, mint Kodály Zoltán. De a csitári temetőben emlékét őrző fejfán nincs más, csak a szokásos született ekkor, meghalt ekkor, nyugodjon békében. Többet érdemelt volna. Mikor Kodály a Zobor vidéki ősi magyar népdalokat gjÉljtötte össze, Ment Verőn néni énekelte el szomorkás, fájdalmas hangon a mesternek, hogy „A csitári hegyek alatt régen leesett a hó“. Azóta az egész magyar Az asszonyok ma is a forrás vizében mosnak A csitári nyelvterületen százezrek és milliók ismerik ezt a szép Zobor aljai dalt Ment Verőn és Kodály jóvoltából. Még az erdélyi Sütő András is említi Anyám könnyű álmot ígér című regényében. Mégpedig úgy, hogy elemi iskolás korában a tanítója sokszor énekeltette vele ezt a dalt, s neki halvány fogalma sem volt, hol lehet az a Csitár? Hát arról hogyan lett volna tudomása, hogy a legelső dalközvetítő a Ment Márton nénje, Verőn, az egyszerű, dolgos asszony, aki immár hat esztendeje a temetőben pihen. Többen hallgatnak a faluban Ment névre. Kezdetben csak egy udvar volt az övék, aztán elszaporodtak, ősi családnevek még itt a Balkó, a Maga és a Hőrik. Valamikor, ha megkérdezték, hányán mentek csitáriak valahová, a tréfás kedvűbbek úgy feleltek: — Hőrik Maga Ment! Vagyis Hőrik egyedül ment, de mehettek volna hárman is. Jókedvű emberek élnek Csitáron. Bizonyos hónapokban, főként eperszedés idején százhúsz-százötven ezer koronát hagynak a kocsmában. Pálinkát, bort, sört isznak. Nem válogatósak. A híres-nevezetes csitári forrásvizet már megunták. Nem is csoda. Emberemlékezet óta azt fogyasztják. Igyák most már a vendégek. Pedig maguk is tudják, hogy a forrás vizénél nincs jobb. Az eper azonban hozza a pénzt. Jövedelméből egy egész új falurész épült fel az utóbbi másfél évtizedben. Idén, a gyengébb termés idején is ötszáz-hatszázezer korona a bevétel. Minden egyes családnak van eprese. A haszon abból ered. A Jednota, a cukorgyár és a fagyasztó üzem felvásárolja a termést. Körülbelül tizenkét hektár az eper termőterülete, s egy hektárról közel nyolcvan ezer koronát termelnek ki. Van munka is vele. A háromszori kapálás, az indaszaggatás és a gyom lálás egész családokat foglalkoztat. De megéri a fáradságot. Akik erővel és tehetséggel bírják, sorközöket is ásnak, ne legyen gazos a föld. Hathét családnak már kis kézi motorja van, azzal dolgozzák meg a sorközöket. Persze sokan el is járnak a faluból munka után. Baggerosok, villanyszerelők és vasutasok. Régebben vasárnap délután felkerekedtek a férfiak és mentek Csehországba. Alig maradtak néhányan itthon. Most fordított a kép. Alig mennek ki néhányan a faluból. Nemcsak a község változott a majdnem két évtized alatt új házaival, szép nagy középületével, de Ment Márton és családja élete is. A konyhában, a lefüggönyözött ablakon belül leeresztett karral emlékezik régi ismerősünk, vendéglátónk: Ment Márton. A hatvanas évek közepén hat hétig a nyitrai kórházban kezelik, aztán végérvényesen rokkantsági állományba küldik. Az öszszeszántott földekről beszorul a faluba, onnan is a saját udvarába. Csak ment Márton bácsi, de már nem megy. Csupán a ház körül tesz-vesz, hat árnyi szőlőjét gondozza meg, a szárnyasokkal törődik, meg ha nagyon unja magát, tévézik, rádiózik vagy a szomszédaival vált szót. Kettecskén éltek a feleségével, tavalytól azonban huszonhét éves János fiuk is velük él egy fedél alatt. Szakolcára nősült, de nem sikerült a házassága. Visszajött a szülői házba. Nyitrán dolgozik a villanytelepen. Idősebb fia, Vincze, Menyhére nősült. Vasúti munkás. Piroska lánya meg Tardoskedden van férjnél. Vasesztergályosnak tanult ki Považská Bystricán. Ott ismerkedett meg az emberével. Szórád Mihály, hnb titkár
