A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-01 / 35. szám
mák megragadására és művészi kifejezésére, emberi sorsok, arcok megrajzolására, a megélt élmény, a tanulságos, megszívlelendő történetek másokkal való megosztására. Igen, a megélt élmény alapvetően fontos. Sokszor idéztem nj^r, lassan közhely lesz belőle, hogy az író abból él, amit első húsz évében, tehát gyermek és ifjú korában átélt, átszenvedett. Hogy milyen volt szűkebb családi körére, szülőfalujára és a világra tekintő első két évtizede, kihat egész életére, írói munkásságára. Nos, aki Lovicsek Béla írásait ismeri, reális képet tud magának alkotni az író életéről, falujáról, szülőföldjéről, életének, sorsának alakulásáról. Valahol, valamilyen formában, lehet, csak félmondatokban vagy kisebb-nagyobb epizódokban, megtalálható a könyveiben. Vannak írók, akiknek az életművéből áll össze az életrajz, ismét vannak olyanok, mint Veres Péter is, akik életrajzi regénnyel kezdik. De ne kanyarodjunk el, folytassuk az első húsz évvel, mert ha ilymódon kényszerítjük vallomásra az írót, mindjárt magyarázatot találunk arra, miért egyértelműen szocialista író Lovicsek Béla, miért dobog szíve azoknak az oldalán, akik a tegnap sötétségéből léptek fényre? — ötven évem fele a szülőfaluévek mé, Nagypeszeké — kezdi vallomását dolgozószobája csöndjében, s szinte tőmondatokban vázolja fel faluja képét, amely lélekszámát tekintve inkább kicsi, mint nagy, s fele jómódú gazda, fele zsellér, napszámos. Édesapja mezőgazdasági munkás, majd a szülőktől hat holdat örököl. A falu határának egyik fele sík, másik fele lankás, dimbes-dombos. A keleti oldal szőlő. Lábánál fekszik Nagypeszek. Hozzá és a vidékhez kapcsolódik a sok gyermekkori élmény. Itt jár elemibe. Tanítója szigorú és a számonkérésben következetes. Nem.fél tőle. Szorgalmas tanuló. Pekarik Vilmos, második tanítója maradt meg az emlékezetében, akire ma is szeretettel gondol. Olyan mint a falat kenyér. Rengeteget mesél gyermek- és ifjú koráról, első világháborús hadifogoly élményéről, ö vezeti rá a könyv szeretetére, ő válogatja ki az olvasnivalóit az iskolai könyvtárból, ö ébreszti fel benne a tanítói hivatás szeretetét. Az elemi iskolát Léván fejezi be 1933-ban. Szülei szűkös körülmények között élnek. Képtelenek a komáromi vagy Író-olvasó találkozón az Ipolysági gimnáziumba beíratni. Mint papnövendék ingyen tanulhatna Komáromban, de ahhoz nincs kedve. Így a szülői támogatásból csupán négy polgárira futja. Ennek sincs sok értelme. Nem tud hivatalban elhelyezkedni. Apja hat holdján dolgozik és még napszámba is jár. A küzdelmes, ínséges esztendők és faluja vagyoni megosztottsága vezetik rá, hogy lehetne mindenki számára másképp, jobban? — Apám, anyám a kommunista párt tagjai voltak — magyarázza úgy, mintha nem mondana újat, s szívja a cigarettát, egyiket a másik után, emlékezik. Családi házuk egyik helyiségében volt a helyi pártszervezet otthona. Hozzájuk kopogtattak be a járás, a kerület küldöttei, Major Sándor, Furinda Rezső és mások. A pártszervezet eredményes sztrájkokat szervezett a nagypeszeki szőlő és nagybirtok grófja ellen. A pártszervezet munkája elismerésképpen Prágából gyönyörű vörös zászlót is kapott. Soha nem felejti el. Édesanyja a spanyol polgárháború idején otthon és a környéken pénzt gyűjtött a hazafiaknak. Letartóztatták, meghurcolták, bebörtönözték. A börtönben megfázott, súlyos tébécét szerzett, amely ötvenhat éves korában elvitte. Harmincnyolc után Horthy kakastollasai látogatták sűrűn őket. Nem folytatnak-e illegális pártmunkát? Mindezt azért említi, hogy bizonyítsa: egészen fiatal korától kommunista eszméken nevelkedett. Az a bizonyos, sokat emlegetett munkásosztály-öntudat korán lett sajátjává. S ott izzik minden sorában, írásában. Tömören úgy is megfogalmazhatnánk írói crédóját: hűség a néphez, a tegnapi szegények fényre lépő világához! Mennyit tudna még beszélni gyermekkoráról csöndes dolgozószobájában. Ahogy mint apró emberke a felnőttek világát nézte. Ahogy az igazságtalanságokat elszenvedte ... A gyermekből azonban pelyhes állú ifjú lesz, s ismét peregnek az emlékezés tőmondatai. Leventéskedés, sorozás, bevonulás, keleti front 1944- ben, romániai területen, aztán egészen Budapestig visszavonulás. Negyvennégy végén, amikor megtudja, hogy szülőfaluja felszabadult, az ezredorvos tudtával és beleegyezésével (írnok volt mellette) hivatalos nyílt paranccsal hazaindul. De csak a Garamig jut el. Megállt a front. Három hónapig a nagyanyjánál rejtőzik Zselizen. Közben a németek háromszor, a nyilasok kétszer elfogják. Sikerül megszöknie. Negyvenöt márciusában megindul a szovjet csapatok nagy tavaszi offenzívája, s ő nyomban haza akar kerülni. Erre fizet rá. Mint katonaszökevényt fogságba viszik. Moszkvában dolgozik mint hadifogoly, ahonnan negyvenhat tavaszán kerül haza. Öröm, munka, újrakezdés, fészekrakás. Keresi a helyét, s nem tud szabadulni régi vágyától, a tanítói hivatáshoz való ragaszkodástól. Mikor megnyílnak a magyar iskolák kapui, a párt felhívására jelentkezik tanítónak. Nyíren tanít, esti iskolában tanul, Bratislavában érettségizik 1952-ben. Aztán következnek a további állomások: Zsemlér, Ipolyszakállas, Zalaba, Csata. — ötven évemből tizenkilenc az iskoláé — jegyzi meg nem kis büszkeséggel, s mindjárt hozzá is teszi, soha nem tekintette kenyérkereseti lehetőségnek a hivatását. Nemcsak az iskolai munkát igyekezett lelkiismeretesen végezni, de a falu felemelkedéséért is küzdött. Törődött a fiatalokkal. Nyáron futballozott velük, télen színdarabot játszott, könyvtárat vezetett, előadást tartott. Soha nem sajnálta a fáradságot, ha népnevelő munkáról volt szó. Ügy érezte, hogy az elvégzett munkáért tisztelik, becsülik, felnéznek rá. A pedagógus munkája nehéz és az eredmény sem mérhető máról holnapra. Évek múltával azonban öröm látni az életben szépen helytálló egykori növendékeket. Több helyen tanított, de talán Zalaba nőtt legjobban a szívéhez. Kis falu, és mintha a legkisebbtől a legöregebbig mindenki rokona lett volna. Nem tartja véletlennek, hogy Zalabához kapcsolódnak legtermőbb esztendei. — Ezek után érdemes még feltennem a kérdést, mi késztetett írásra? — Gyorsan összefoglalom — mondja derűsen. — Változatos ifjúságom, otthoni szegénységünk, falum megosztottsága, mozgalmi múlt, front és hadifogság. Sok emberrel megismerkedtem, és a legkülönfélébb helyzetekben. Az emberismeret és a felszabadulás utáni új viszonyok ösztönöztek arra, hogy élményeimet megosszam másokkal. — Legkedvesebb íróid? — Móra, Móricz, Maupassant, Hemingway, Csehov, Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Radnóti. — Terveid? — Forgószélben című regényemet készítem kiadásra, de az elmúlt években megírt novelláim javát is szeretném kötetben megjelentetni. Ezenkívül több regény és színdarab téma izgat. A közeljövőben a MATESZ Tháliának is szeretnék új darabot küldeni. S itt, ötven év ide, ötven év oda, pontot tesz a beszélgetés végére. Kezébe fogja a táskarádiót és zenét keres az éter hullámain. Talán újabb téma megírásához teremt hangulatot. Aztán a hegedűjéért nyúl, mert szabad óráiban szívesen játszik. Azt is hamar félreteszi és az ablakba áll, nézi a közeli erdőt vagy elképzeli a Garamot, a csendes, tűnődtető, írásra ihlető horgászások színhelyét. Lopva figyelem a mozdulatait, és várom, hogy az írásaiba gyakran tragikus színeket keverő Lovicsek Béla mikor vált át másik énjére, a humorra, derűre, jókedvre. Ügy ismerjük, mint aki két nap két éjszaka tud egyfolytában jóízű vicceket, történeteket mesélni. Am hem az következik, amire várok. Együtt indultunk, rengeteg a közös élmény. — Emlékszel, amikor Prágában összefutottunk — kezd egy régen volt történetbe, s kortyoljuk a kávét. — Emlékszel, amikor Dénes Gyurka ... Emlékszel, amikor Gyurcsó Pista ... Emlékszel, amikor Csontos Vilmos ... No meg Ozsvald Árpi! ötvenegyben együtt tanítottunk Nyíren. Egyszer, ül a tornácfalon, kezében ceruza, jegyzetfüzet, nézi a vonuló felhőket — jegyez, persze tanítási idő alatt — s fél szemét a gyerekeken tartja, akik karba tett kézzel, néma csendben ülnek — Mit csinálsz? — kérdezem. S erre ő: — Gyakoroltatom az öntudatos fegyelmet! ötven év az emlékezésé, ötven év a szlovákiai magyar irodalomé, amelynek Lovicsek Béla egyik művelője. S az ötven esztendőből két évtized a teremtő munkáé. Az ötvenes évek legelején, szinte a magyar lapokkal együtt induló írók, költők egyre többen érnek ötvenedik születésnapjukhoz. Mint barátunk, írótársunk, Lovicsek Béla is. S mit kívánhat ilyenkor a sorstárs a maga és az olvasók nevében? Terveit valamennyiünk örömére és hasznára váltsa valóra! MACS JÓZSEF b+á&t-- 11
