A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-01 / 35. szám
27. Hogy emlékezhetnék? Hiszen az nem én voltam! — tolul fel benne a kiáltás, de keményen összeharapja fogát. Világosan látja: Karai nem hallgatna. Karai megbosszulná magát. — De tudom — suttogja lehorgasztott fejjel. Karai most még keserűbben nevet. — Akkor hát azt is tudja, hogy hamisan esküdött. Martina későn vette észre, hogy kelepcébe került. Remeg, de már nem a hidegtől, a félelem borzongatja. Ennek az embernek ijesztő hatalma van fölötte. Mintha négy keze volna. Kettő nyugodtan, szelíden fekszik az asztalon, két láthatatlan kéz pedig a teste köré fonódik és húzza magához. Honnan ered ez az erő? Karai körülbelül egyidős vele, szinte az öccse lehetne. Martina most újra maga előtt látja a reggeli nap selymes fényében fürdő rózsákat, és a hűvös, harmatos virágok ölelésében újra átéli a különös, delejes kábulatot. Karai hatalmában van valami kísérteties, természetellenes és . .. meg ragadó. A sűrűsödő félhomály mintha csak vörösbor nehéz illatát árasz taná. Martinának forog a feje, hi szén ugyanakkor a fehér észak félő is kiáltás hangzik ... gyönge, de nem szűnő, távoli, de sürgető kiáltás. Martina olyan mint egy mágnestű, akit két pólus közé feszítettek. Furcsamód eltűnik önmaga elől, mintha köddé foszlana. Két lénnyé bomlik, és újra eggyé válik, nem eléggé Sylva, hogy folytathassa az örökölt szerelmet, de nem is eléggé Martina, hogy sokáig ellenálljon a férfinak, aki vonzza, és akire váratlanul bukkant rá, miközben nyomról-nyomra követte visszafelé testvére életútját. — Minden nap eltemetünk legalább egy illúziót, barátom, ilyen az emberi sors. — Látja, már nem is szólít Ottónak. Pedig ezelőtt így nevezett! — vág a szavába Karai. Mit válaszolhat erre? összeszedi minden bátorságát és kezét a férfi kezére fekteti... és mindkettőjük számára egyformán veszedelmes. Karai megremeg. Mint egy villámsújtotta fiatal fa koronája. Csak ennyi történt. Semmi több. Martina látja: lassan úrrá lesz a helyzeten. — Nincs más választásom, Ottó — mondja nyomatékosan. — Kell, hogy odamenjek, kell, hogy segítséget szerezzek, amíg még van remény a megmentésére. Gondolja el: vár a segítségre, csak a segítségre vár, és biztosan szentül hiszi, hogy én itt eget-földet megmozgatok. Hiszen a férjem! Nem is beszélve arról, hogy nincs egyedül. Rajta kívül még tizenhármán vannak, és tizenhárom társának is van felesége, anyja, apja, menyasszonya, kedvese, családja. Azok semmiben sem lehetnek a hajótöröttek segítségére. Csak nekem van rá módom, hogy megmenthessem tizennégy ember életét, vagy legalábbis megkíséreljem a megmentésüket. Én így gondolom, Ottó. De amint látom, magának ilyesmi eszébe sem jut. El tudná képzelni, hogy boldog lehessek magával, tudva, hogy nem segítettem, pedig hatalmamban állt? Életem végéig furdalna a lelkiismeret, hogy az én hibámból pusztulnak el1 Maga nagyon, nagyon önző, Ottó. A férfi lehorgasztott fejjel, komoran ül vele szemben. Martina világosan látja: megalázottnak érzi magát és az igazságérzet sértett hiúsággal harcol benne. — önző! — horkan fel. — Igen, mert szeretem ... a bolondulásig szeretem. Ha úgy szeretne engem, mint én magát, maga is önző volna. Martina hallgatott. — Tehát ez az utolsó szava, Sylva? Sylva! Ha most azt mondaná: Martina! Milyen szépen csengene neve a sértett, csalódott férfiszájból. Minden erejét megfeszíti, hogy képes legyen némán igent bólintani. Karai feláll, Martina követi. Ezzel vége? Szemben állnak egymással, pillantásuk összekapcsolódik, csak az asztal választja el őket, mégis nagy köztük a távolság. Karai tekintete szomorú és szemrehányó, a Martináé szomjas, mintha utoljára látnák egymást. Ha Karai most nem bánná az asztalt, nem bánná elutasító szavait, és semmivel sem törődve ... Az ajtó becsapódott, Martina magára maradt szíve, vére, egész valója viharával. Karai könnyen engedelmeskedett! Nagyon is könnyen! Csalódottnak érzi magát. Tulajdonképpen kívánta, hogy ne menjen el. Hogy maradjon. Legyen újra a régi Karai, aki áttör minden akadályon, Karai, akinek az ölelése erős és ellenállhatatlan. Az ablakhoz ugrik, felrántja, mohón kihajol, mintha egy alak mozogna a fák között, egész lénye hangosan kiáltja: „Ottó, Ottó!“... de keményen összepréselt szája nem engedi ki a kiáltást. Vagy csak gonosz káprázat ez? Elment. Szó nélkül, búcsú nélkül! Martina már nem gondolkozik, úgy ahogy van, kisurran a szobájából és leszalad a leert hátsó kijáratához. Az ismert út húzza magával. A csillagtalan éjszaka sötét, a hold sem világít. Egy faág az arcába csapódik. A fal! Vadul, dobogó szívvel járkál a fal mentén, fel és alá, fel és alá, újra meg újra, lába alatt csikorog a homok, a fal túloldalán biztosan hallani a lépteit. Mégsem jön onnan senki. Senki. Martina torka kiszárad, szeme ég. Az utóbbi hónapok nehezen kiharcolt és rendíthetetlennek vélt nyugalma egy csapásra semmivé foszlott. Mi vonzza ehhez az emberhez, aki egy tévedés kétes jogán hatolt az életébe?... Az ő életébe? Hiszen már több mint egy éve nincs saját élete! Ha Karai megtudná, amit a maga jószántából soha sem árul el neki, ugyanolyan jogon tehetné fel neki a kérdést: miért furakodott be az életébe, miért változtatta boldogságát igazságtalan szenvedéssé! Sylvával, az igazi Sylvával boldog volt, ez kétségtelen! Legalább emlékeiben még ma is boldog volna a változás nélkül, amiről sejtelme sincs! A felkiáltójelek hegye fájdalmasan fúródik Martina szívébe, de ugyanakkor egy belső hang figyelmeztetően súgja: Menj innen, tartsd magad távol tőle, menekülj, amíg nem késő! A fal mögött a szomszéd kertben semmi sem mozdul, csak a fák susognak hidegen, közönyösen. Megeredt az eső. Senki. Most tehát csakugyan vége. Martina csak jóval éjfél után lépett át az álom küszöbén, azokba a régiókba, amelyek — ki tudja — talán a halált jelképezik. Az álom karjai közt néhány órára megszűnt létezni. Nem volt sem Sylva, sem Martina. Alvó teste elvesztette nevét és sorsát. Martina összekulcsolt kézzel ül a távirat előtt. Az aláírás csak két kezdőbetű: -A. A. A sürgöny rövid, mindössze egy mondat: Utolsó üdvözlet a szárazföldnek és önnek. A viszontlátásig A. A. A derék Alvin Andersen! Derék és lovagias. A maga számára csak akkor fogad el fizetséget, ha az expedíció eredménytelenül tér vissza. „Ha szerencsénk lesz, tizennégy megmentett emberélet lesz a jutalmam“ — mondta, és Martina folytonosan maga előtt látja kemény, de mégis kedves tekintetű szemét. A világoskék szempár annál feltűnőbb csodálattal tapadt rá, minél jobban próbálta titkolni. A sürgönyt Verdőben adta fel június 15-én. A. A. tehát példás pontossággal megtartotta a határidőt. A „Martina“ most már az újföld felé tör magának utat a Barents-tenger úszó jégtáblái között. „Martina!“ Martina most örül, hogy a hajó nevét illetőleg ellenállt A. A. lovagiasságának. Andersen ugyanis váltig erősítgette, hogy a „Sylva“ név gyönyörű szép jelkép volna és kedvezően befolyásolná az expedíció kimenetelét, mert erkölcsi szempontból nagy hatást gyakorolna a legénységre ... hajójuk orrán az aszszony neve, aki minden áldozatra kész, hogy férjét megmentse! Martina azonban más véleményen volt. Az is eszébe jutott, hogy a Szophoklész-idézet: „Az ember mindennél hatalmasabb.“ amit Rauchberger professzor a kapitányi hídra szereltetett, nem mentette meg a Vindobonát a pusztulástól. Csakhogy Alvin Andersennek nem mondhatta: „Nem, uram, ez rosszabb lenne, mintha a hajója hamis zászló alatt úszna.“ Nagy fáradságába került, amíg keresztülvitte az akaratát, de végül mégis győzött: a hajót „Martina“ névre keresztelték Sylva elpusztult ikertestvére tiszteletére, aki életében annyira szerette a szerencsétlenül járt embert. Azt persze eltitkolta Andersen előtt, milyen megelégedéssel tölti el a gondolat, hogy legalább a mentőhajó nem viseli orrán a hamis nevet. A hajó már úszik, és Martina számára nem marad más hátra, mint tehetetlenül várni, várni, amíg Alvin Andersen tél elején vagy talán csak a jövő nyáron visszatér Tromsőbe. Az négy hónap — sőt esetleg tizenegy. — A nyomasztó kilátással Martina önként megbarátkozott, mert okosabb, ha az ember megbékül az elkerülhetetlennel, ami elől menekülni úgy sem lehet. Elhatározta, hogy a nyarat a Sumavában tölti. De mihez fogjon ott? Rettegett a gyötrő magánytól, amelyben gondolatai mind egyre a néma és titokzatos észak felé nyúlnak. Elmehetne Fanny nénihez, vagy rövid időre meghívhatná az apósát, aki a szemrehányás élő szobrából legalázatosabb imádójává változott. Nem, mégsem hívja meg, érzelmi pálfordulása után, amit megvásároltnak tekintett, még kevésbé szívlelte az öreget, mint azelőtt. Utazhatna is, mint tavaly, vagy ... Toman talán szívesen venné, ha egy kissé megismerkedne a szakmájával. Beiratkozhatna az egyetemre, mint externista. De nevetségesnek találta, hogy beüljön az egyetemi előadóterembe, és követni próbálja az előadást, amiből alig ért valamit. Terveiből nem valósított meg semmit, a nyár mégis gyorsan, szinte észrevétlenül elszaladt. Ezt egy kitűnő ötletnek köszönhette: elhatározta, hogy meghívja intézeti barátnőit, akikkel valaha Sylvával együtt négy évet töltött. Levelezni kezdett az intézet igazgatóságával, egy detektív furfangjával nyomozta ki a félig elfelejtett neveket, ismeretlen címeket, és már ez is elszórakoztatta. öt lányt halászott ki az ismeretlenség homályából. Mind az ötöt meglepte Martina váratlanul feléledt érdeklődése, de meghívását, bár valamennyien férjnél voltak, már kír váncsiságból sem utasították vissza. A máskor mély csöndbe merült, nagy šurpavai kert egyszerre új, szokatlan hangokkal telt meg: Mintha egy vitrindíszül szolgáló, használatlan antik kehelyben hosszú évek után frissen töltött bor pezsegne. A fiataloktól hangos a ház, fecsegés, sürgés-forgás, kirándulások, állandó mozgalom, pihenésre, magányra nem jut idő ... kellemes, gyógyító állapot! Védőfal, amely elválasztja az emlékezéstől. Egy évvel ezelőtt Karlovy Varyban volt Sylvával, és nemsokára egy éve lesz, hogy elutaztak Franciaországba ... —Folytatjuk— 11
