A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-08-25 / 34. szám

Martina ebben a- percben elhatá­rozza šiagát: nem szabad hallgatnia! Mialatt a közelmúltban szerzett ta­pasztalatait ecseteli, a professzor kő- Bnereven ül vele szemben, mint egy ’'szobor. De csak rövid ideig. Aztán felugrik, indulatosan jár i'el-alá a szobában, egészséges kezével felhá­borodottan hadonászik. Igen, ez Bécsi Pontosan ráismer! Tehát elutasítják a segítséget? Tehát azt állítják, hogy fölöslegesen kidobott pénz lenne? Ki­fogás! Üres kifogás! Martina szó nélkül hagyja, hogy a profeszor kitombolja magát. Sejti a továbbiakat: ha dühe leapad, és fel­ismeri a megdönthetetlen tény követ­kezményeit, felháborodását felváltja a reménytelenség. Nem tévedett. Mikor a professzor ráeszmélt, hogy ezzel kimondták az ítéletet tizennégy ember fölött, akik talán még életben vannak és kétség­­beesetten várnak segítségre, teljesen összeroppant. Arcát kezébe temetve, úgy ült, mint akiből elszállt az élet. A csöndet Martina hangja törte meg. Halkan, de szilárdan mondta: — Professzor úr, nekem vagyonúm van, amihez egyáltalában nem ra­gaszkodom. Az expedíciót én magam finanszírozom. Írjon számomra aján­lóleveleket, haladéktalanul elutazom Norvégiába, Svédországba, vagy aho­vá küld, és felveszem a tárgyaláso­kat. Martina legszívesebben elkerülné Prágát., de ez keresztülvihetetlen. Ha nem akarja fölöslegesen vesztegetni az időt, személyesen kell tárgyalnia a prágai bankkal és a közjegyzővel, aki a vagyonát kezeli. Kora reggel érkezett Prágába és haladéktalanul megmozgatott minden követ. A kívánt összeget, amire Rauchberger költségvetése szerint egyelőre szüksége lesz, huszonnégy órán belül átutalták a kristiániai ál­lami bankba, és Martina maga is ké­szen állt, hogy folytassa útját észak felé. önhibájából ugyanis egyetlen na­pot sem késett, mégis egy teljes hó­nap múlt el, amióta megtudta a ka­tasztrófát. Egy teljes hónap! Most, mikor végre megtett minden szüksé­ges intézkedést, kétszeresen tüzelte a türelmetlenség. Néha egyetlen napon, egyetlen órán múlik ... hajtotta a professzor figyelmeztetése. Egy teljes hónap! Ki tudja, hány hetet kell még ezen kívül hozzászámítaniuk! Mi minden történt és történik azalatt a magas északon. Életben van még To­man? Vagy végez vele a kimerültség, az éhség, a fagy? Reménykedik még, várja a menekülést? Vagy társaival együtt már régen a tenger fenekén pihen a jégpáncél alatt? Délután elcsigázottan jött haza az utazási irodából. A fogadószobában szertartásos léptekkel Toman apja jött elébe, kezében fekete flórral be­vont cilinder. Toman apja! Martina értetlenül meredt rá, mint valami látomásra egy más világból. Hogy kerül ide? Toman apja! Ez az ember, az a két öreg még létezik? Hogyan feledkez­hetett meg róluk annyira, mintha már régen meghaltak volna, mintha a ka­tasztrófa híre el sem érhetné őket. Az öreg Toman elhalmozta szem­rehányásokkal. Egész kis vagyont költött sürgönyökre, mindenfelé távi­ratozott, csakhogy megtudja, hol van, de menyét mintha elnyelte volna a föld. Talán még azt sem tudja, hogy a felesége meghalt! Bánatában. Szív­bénulás ölte meg. Aznap, amikor a borzalmas hír érkezett. Az újságból értesültek róla. Az újságból! Persze, azonnal ide szaladt, Rauchberger tá­virata itt volt, de neki csak hűlt he­lyét találta. Mit beszél? Elutazott? Négy hónapig életjelt sem adott ma­gáról? Még egy képeslapra sem ér­demesítette őket? Nem, dehogyis, nem panaszkodik, csak a tényeket állapít­ja meg, bár talán ezzel is süket fülekre talál, ahogy fél évvel ezelőtt 26. a figyelmeztetésükre sem hallgatott, de most már talán elismeri, hogy igazuk volt, jóslatuk beteljesedett, Vladimír részvétele a Rauchberger expedícióban... " Közben beesett mellét vei;te rozs­dafoltos, inas öklével, olyan szánal­mas látványt nyújtott, hogy Martiná­nak biztosan megesett volna rajta a szíve, ha az öreg arcára nem ül ki valami ellenszenves, fennhéjázó ki­fejezés, mint aki azt mondja: Mit szémítsz te! Az én fiamról, az én véremről van szó! Arckifejezése fel­ingerelte és dacra tüzelte Martinát. Fellobbanó indulatából bizonyára átömlött valami a pillantásába is, mert az öreg egyszerre ijedten el­hallgatott. Barázdált arcát még sű­rűbb ráncokba vonta a siralmas za­var. Martina megjátszott közönnyel mondta, csakhogy megsebezze az öre­get: — Igen, utaztam. Mi van abban? Holnap egyébként megint elutazom. Maga is kíváncsi volt szavai hatá­sára. Az öreg magas keménygallérjához nyúlt, mintha a nyakkendőjét akarná megigazítani, de lehet, hogy a torká­hoz akart kapni, apró feje megreme­gett, ráncos arcán egymást váltotta a harag, megvetés, bizalmatlanság, döbbenet. — Az lehetetlen! — fakadt ki vé­gül. Csak ennyit mondott, egy szóval se többet, és száját szorosan összepré­selte, mint aki eltökélte, hogy soha többet nem szólal meg menye jelen­létében, aki férje sírja fölött csak utazgatásra gondol. Akinek még az ő kétszeres bánatára sincs egy vi­gasztaló szava. Martinának ez elég. A jóllakott sárkány megszelídült, ellankadt. Hangját ezúttal átfűtötte az együtt­érzés : — Le sem ülsz nálam? A karosszékre mutatott. Az öreg­ember csodálkozó szemmel követte Martina kézmozdulatát, majd erélye­sen megrázta fejét. — Nem, köszönöm. Már megyek. Mikor utazol? — Holnap reggel. — Ügy. Holnap reggel. És szabad tudnom, hová? — Kristianiába és talán Tromsőbe. Még nem tudom. Először Bécsben próbáltam segítséget szerezni. Eluta­sítottak. Egytől egyig mindannyian. Most Skandináviában próbálok sze­rencsét. Kitűnő szakemberekhez van­nak ajánlóleveleim. Segítségükkel remélem megszervezem ott a mentő­expedíciót. Hiszem, hogy még nem késő. Ha nem Toman életéről volna szó, és ha Martina remegő izgalmában egyáltalában képes volna ilyesmire, biztosan hangos nevetésben törne ki, mert az öregember az ámulat oly tö­kéletes képét nyújtotta, amilyennel még soha életében nem találkozott. Hiszen meg volt győződve róla, hogy fia mór régen halott... Legalább is így értelmezte az újsághíreket! Csak most ült le, méghozzá szíves örömest. Le kellett ülnie, mert lába remegett a gyengeségtől. Ezt tehát elintéztem, gondolta va­csora után Martina. A karosszékben pihent a magas állólampa széles fénykörében, a szoba többi részét el­nyelte a lágy félhomály. Nyomban rá felötlött benne a gondolat: az utolsó fél évben hányszor húzott már be­fejező vonalat a napok oszlopsora alá? Először a Sumavában a kútpár­­kány mellett. Majd Sylva esküvőjén. Majd La Baule-ban. Majd Bécsben apja halála után. Majd Korfuban. Most pedig itt. Mindig újból. Sza­kaszonként. Minden szakaszon egy sír marádt hátra. Először a szíve halt meg. szerelme talán csak azért élte túl a szívét, mert elkülönült attól és most lángolva ég a mellében. Aztán Sylva halt meg. Sylva után a nevé­vel együtt ő maga is. Aztán az apja. Aztán a hűsége. Aztán az öreg To­­manné. És Toman? Ki tudja? Háta mögött megcsikordult az ajtó. Martina bosszús mozdulatot tett. — Maga az, Cilka. Hiszen meg­mondtam ... Egy ugrással talpra szökött. — Mit akar itt? Hogy merészelt idejönni? Karai válasz helyett átlépte a szo­ba küszöbét, és az ajtót nesztelenül becsukta maga mögött. Martina követte a tekintetével, sze­mét tágra nyitotta a rémület. * Igen, Karai becsukta az ajtót, és most, mintha otthon volna a házban, nyugodtan közeledik hozzá. Martiná­nak legalább is úgy rémlik, hogy egész nyugodtan közeledik, pedig egyetlen ugrással ott terem mellette. Csak most, a lámpa arany fényköré­ben látja meg az arcát: feldúlta a szenvedély, mintha vihar szántott volna végig rajta. Ez a látvány visszaadja önuralmát. Az asztal mögé ugrik, mint egy vé­dősánc mögé, de azt már nem tudja megakadályozni, hogy Karai szaka­dozott hangját ne hallja, ne lássa fe­lé nyújtott kezét, ne értse szenvedé­lyes szavait: Most, most végre mégis szabad lett, mert a sors, a gondvise­lés, a véletlen, vagy nevezze ahogy akarja, már nem tudta nézni ezt az igazságtalanságot. Most már semmi sem áll szerelmük, boldogságuk, gyö­nyörű szép közös jövőjük útjában, talán nem is szabadna ezt ilyen han­gosan kimondani, nehogy felkeltse az istenek irigységét, régi igazság, de ma is érvényes. Eljött hozzá, mert a fér­fi eljöhet a párjához, de ők ketten most már összetartoznak. Jól tudja, miért utazott el, nem is kellett volna megírnia, azt is tudja, miért nem vá­laszolt, igen, tudja, menekült előle, amíg kötve érezte magát, de most már nincs oka menekülésre. Karai beszél, beszél, egyre zavaro­sabban, rajongón, közben követi a hátráló Martinát, majd egy ugrással a karjába kapja. Martina minden erejéből ellenáll, mélyen hátrahajlik és mindkét kezét a férfi mellének feszíti. — Nem, nem akarom! Érti! Holnap újra elutazom! Karai ölelése kissé lazul, mintha kezét megbénítaná a meglepetés. Martina egész testében remegve ki­rántja magat a karjából és mindent egy mondatba sűrítve zúdít rá. — Norvégiába utazom, ott mentő­expedíciót szervezek, előteremtem, akár a föld alól is. mert nem szabad, hogy segítség nélkül elpusztuljon ott, érti, ne.m szabad! Karai néhány másodpercig döbben­ten néz rá, karja ernyedten lecsüng. Arca elárulja gondolatát: Talán hal­lucináció áldozata? A súlyos asztal újra közéjük került. Végre megérti, hogy más hangot kell megütnie. Felkap egy széket és odaül nz asztalhoz. — Üljön le maga is, Sylva. Így ke­vésbé fog félni tőlem. Komoly be­szédünk van egymással. Az asztalra könyököl és tenyerével eltakarja arcát. Így marad hosszú percekig, elmerülve, kettős hallgatás­ban. — Benne és körülötte is szinte tapintható a csend. Mikor végre felpillant, látja, hogy Martina a szék szélén ül vele szemben, feszülten, mint a rajtot váró ver­senyző. Elmosolyodik és fájdalmasan mondja: — Tehát így áll a helyzet. Ennyire megváltozott! Mintha Franciaország­ból más emberként tért volna vissza. Martina elsápad, örül a jótékony félhomálynak. Karai szerencsére nem vette észre ijedelmét, mert megsza­kítás nélkül folytatja: — Talán már az ígéretéről, az es­küjéről si megfeledkezett. Már nem emlékszik rá, ugye? Már nem akar tudni róla? Martina az asztal alatt görcsösen összeszorítja kezét. Nem képes elfor­dítani tekintetét Karai férfias arcá­ról, parázsló szeméről, éles metszésű, erőszakos állóról, erős. kifejező szá­ját most megkeményíti a megvetés és a csalódás. /Folytattuk) 12 hot

Next

/
Oldalképek
Tartalom