A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-08-25 / 34. szám

Martina ebben a- percben elhatározza šiagát: nem szabad hallgatnia! Mialatt a közelmúltban szerzett tapasztalatait ecseteli, a professzor kő- Bnereven ül vele szemben, mint egy ’'szobor. De csak rövid ideig. Aztán felugrik, indulatosan jár i'el-alá a szobában, egészséges kezével felháborodottan hadonászik. Igen, ez Bécsi Pontosan ráismer! Tehát elutasítják a segítséget? Tehát azt állítják, hogy fölöslegesen kidobott pénz lenne? Kifogás! Üres kifogás!

Martina szó nélkül hagyja, hogy a profeszor kitombolja magát. Sejti a továbbiakat: ha dühe leapad, és felismeri a megdönthetetlen tény következményeit, felháborodását felváltja a reménytelenség.

Nem tévedett. Mikor a professzor ráeszmélt, hogy ezzel kimondták az ítéletet tizennégy ember fölött, akik talán még életben vannak és kétségbeesetten várnak segítségre, teljesen összeroppant. Arcát kezébe temetve, úgy ült, mint akiből elszállt az élet. A csöndet Martina hangja törte meg. Halkan, de szilárdan mondta:

— Professzor úr, nekem vagyonúm van, amihez egyáltalában nem ragaszkodom. Az expedíciót én magam finanszírozom. Írjon számomra ajánlóleveleket, haladéktalanul elutazom Norvégiába, Svédországba, vagy ahová küld, és felveszem a tárgyalásokat.

Martina legszívesebben elkerülné Prágát., de ez keresztülvihetetlen. Ha nem akarja fölöslegesen vesztegetni az időt, személyesen kell tárgyalnia a prágai bankkal és a közjegyzővel, aki a vagyonát kezeli.

Kora reggel érkezett Prágába és haladéktalanul megmozgatott minden követ. A kívánt összeget, amire Rauchberger költségvetése szerint egyelőre szüksége lesz, huszonnégy órán belül átutalták a kristiániai állami bankba, és Martina maga is készen állt, hogy folytassa útját észak felé.

önhibájából ugyanis egyetlen napot sem késett, mégis egy teljes hónap múlt el, amióta megtudta a katasztrófát. Egy teljes hónap! Most, mikor végre megtett minden szükséges intézkedést, kétszeresen tüzelte a türelmetlenség. Néha egyetlen napon, egyetlen órán múlik ... hajtotta a professzor figyelmeztetése. Egy teljes hónap! Ki tudja, hány hetet kell még ezen kívül hozzászámítaniuk! Mi minden történt és történik azalatt a magas északon. Életben van még Toman? Vagy végez vele a kimerültség, az éhség, a fagy? Reménykedik még, várja a menekülést? Vagy társaival együtt már régen a tenger fenekén pihen a jégpáncél alatt?

Délután elcsigázottan jött haza az utazási irodából. A fogadószobában szertartásos léptekkel Toman apja jött elébe, kezében fekete flórral bevont cilinder.

Toman apja! Martina értetlenül meredt rá, mint valami látomásra egy más világból. Hogy kerül ide? Toman apja! Ez az ember, az a két öreg még létezik? Hogyan feledkezhetett meg róluk annyira, mintha már régen meghaltak volna, mintha a katasztrófa híre el sem érhetné őket.

Az öreg Toman elhalmozta szemrehányásokkal. Egész kis vagyont költött sürgönyökre, mindenfelé táviratozott, csakhogy megtudja, hol van, de menyét mintha elnyelte volna a föld. Talán még azt sem tudja, hogy a felesége meghalt! Bánatában. Szívbénulás ölte meg. Aznap, amikor a borzalmas hír érkezett. Az újságból értesültek róla. Az újságból! Persze, azonnal ide szaladt, Rauchberger távirata itt volt, de neki csak hűlt helyét találta. Mit beszél? Elutazott? Négy hónapig életjelt sem adott magáról? Még egy képeslapra sem érdemesítette őket? Nem, dehogyis, nem panaszkodik, csak a tényeket állapítja meg, bár talán ezzel is süket fülekre talál, ahogy fél évvel ezelőtt

26.

a figyelmeztetésükre sem hallgatott, de most már talán elismeri, hogy igazuk volt, jóslatuk beteljesedett, Vladimír részvétele a Rauchberger expedícióban...

" Közben beesett mellét vei;te rozsdafoltos, inas öklével, olyan szánalmas látványt nyújtott, hogy Martinának biztosan megesett volna rajta a szíve, ha az öreg arcára nem ül ki valami ellenszenves, fennhéjázó kifejezés, mint aki azt mondja: Mit

szémítsz te! Az én fiamról, az én véremről van szó! Arckifejezése felingerelte és dacra tüzelte Martinát.

Fellobbanó indulatából bizonyára átömlött valami a pillantásába is, mert az öreg egyszerre ijedten elhallgatott. Barázdált arcát még sűrűbb ráncokba vonta a siralmas zavar. Martina megjátszott közönnyel mondta, csakhogy megsebezze az öreget:

— Igen, utaztam. Mi van abban? Holnap egyébként megint elutazom.

Maga is kíváncsi volt szavai hatására.

Az öreg magas keménygallérjához

nyúlt, mintha a nyakkendőjét akarná megigazítani, de lehet, hogy a torkához akart kapni, apró feje megremegett, ráncos arcán egymást váltotta a harag, megvetés, bizalmatlanság, döbbenet.

— Az lehetetlen! — fakadt ki végül. Csak ennyit mondott, egy szóval se többet, és száját szorosan összepréselte, mint aki eltökélte, hogy soha többet nem szólal meg menye jelenlétében, aki férje sírja fölött csak utazgatásra gondol. Akinek még az ő kétszeres bánatára sincs egy vigasztaló szava.

Martinának ez elég. A jóllakott sárkány megszelídült, ellankadt. Hangját ezúttal átfűtötte az együttérzés :

— Le sem ülsz nálam?

A karosszékre mutatott. Az öregember csodálkozó szemmel követte Martina kézmozdulatát, majd erélyesen megrázta fejét.

— Nem, köszönöm. Már megyek. Mikor utazol?

— Holnap reggel.

— Ügy. Holnap reggel. És szabad tudnom, hová?

— Kristianiába és talán Tromsőbe. Még nem tudom. Először Bécsben próbáltam segítséget szerezni. Elutasítottak. Egytől egyig mindannyian. Most Skandináviában próbálok szerencsét. Kitűnő szakemberekhez vannak ajánlóleveleim. Segítségükkel remélem megszervezem ott a mentőexpedíciót. Hiszem, hogy még nem késő.

Ha nem Toman életéről volna szó, és ha Martina remegő izgalmában egyáltalában képes volna ilyesmire, biztosan hangos nevetésben törne ki,

mert az öregember az ámulat oly tökéletes képét nyújtotta, amilyennel még soha életében nem találkozott. Hiszen meg volt győződve róla, hogy fia mór régen halott... Legalább is így értelmezte az újsághíreket!

Csak most ült le, méghozzá szíves örömest. Le kellett ülnie, mert lába remegett a gyengeségtől.

Ezt tehát elintéztem, gondolta vacsora után Martina. A karosszékben pihent a magas állólampa széles fénykörében, a szoba többi részét elnyelte a lágy félhomály. Nyomban rá felötlött benne a gondolat: az utolsó fél évben hányszor húzott már befejező vonalat a napok oszlopsora alá? Először a Sumavában a kútpárkány mellett. Majd Sylva esküvőjén. Majd La Baule-ban. Majd Bécsben apja halála után. Majd Korfuban. Most pedig itt. Mindig újból. Szakaszonként. Minden szakaszon egy sír marádt hátra. Először a szíve halt

meg. szerelme talán csak azért élte túl a szívét, mert elkülönült attól és most lángolva ég a mellében. Aztán Sylva halt meg. Sylva után a nevével együtt ő maga is. Aztán az apja. Aztán a hűsége. Aztán az öreg Tomanné. És Toman? Ki tudja?

Háta mögött megcsikordult az ajtó. Martina bosszús mozdulatot tett.

— Maga az, Cilka. Hiszen megmondtam ...

Egy ugrással talpra szökött.

— Mit akar itt? Hogy merészelt idejönni?

Karai válasz helyett átlépte a szoba küszöbét, és az ajtót nesztelenül becsukta maga mögött.

Martina követte a tekintetével, szemét tágra nyitotta a rémület. *

Igen, Karai becsukta az ajtót, és most, mintha otthon volna a házban, nyugodtan közeledik hozzá. Martinának legalább is úgy rémlik, hogy egész nyugodtan közeledik, pedig egyetlen ugrással ott terem mellette. Csak most, a lámpa arany fénykörében látja meg az arcát: feldúlta a szenvedély, mintha vihar szántott volna végig rajta.

Ez a látvány visszaadja önuralmát. Az asztal mögé ugrik, mint egy védősánc mögé, de azt már nem tudja megakadályozni, hogy Karai szakadozott hangját ne hallja, ne lássa felé nyújtott kezét, ne értse szenvedélyes szavait: Most, most végre mégis szabad lett, mert a sors, a gondviselés, a véletlen, vagy nevezze ahogy akarja, már nem tudta nézni ezt az igazságtalanságot. Most már semmi sem áll szerelmük, boldogságuk, gyönyörű szép közös jövőjük útjában,

talán nem is szabadna ezt ilyen hangosan kimondani, nehogy felkeltse az istenek irigységét, régi igazság, de ma is érvényes. Eljött hozzá, mert a férfi eljöhet a párjához, de ők ketten most már összetartoznak. Jól tudja, miért utazott el, nem is kellett volna megírnia, azt is tudja, miért nem válaszolt, igen, tudja, menekült előle, amíg kötve érezte magát, de most már nincs oka menekülésre.

Karai beszél, beszél, egyre zavarosabban, rajongón, közben követi a hátráló Martinát, majd egy ugrással a karjába kapja. Martina minden erejéből ellenáll, mélyen hátrahajlik és mindkét kezét a férfi mellének feszíti.

— Nem, nem akarom! Érti! Holnap újra elutazom!

Karai ölelése kissé lazul, mintha kezét megbénítaná a meglepetés. Martina egész testében remegve kirántja magat a karjából és mindent egy mondatba sűrítve zúdít rá.

— Norvégiába utazom, ott mentőexpedíciót szervezek, előteremtem, akár a föld alól is. mert nem szabad,

hogy segítség nélkül elpusztuljon ott, érti, ne.m szabad!

Karai néhány másodpercig döbbenten néz rá, karja ernyedten lecsüng. Arca elárulja gondolatát: Talán hallucináció áldozata? A súlyos asztal újra közéjük került.

Végre megérti, hogy más hangot kell megütnie. Felkap egy széket és odaül nz asztalhoz.

— Üljön le maga is, Sylva. Így kevésbé fog félni tőlem. Komoly beszédünk van egymással.

Az asztalra könyököl és tenyerével eltakarja arcát. Így marad hosszú percekig, elmerülve, kettős hallgatásban. — Benne és körülötte is szinte tapintható a csend.

Mikor végre felpillant, látja, hogy Martina a szék szélén ül vele szemben, feszülten, mint a rajtot váró versenyző.

Elmosolyodik és fájdalmasan mondja:

— Tehát így áll a helyzet. Ennyire megváltozott! Mintha Franciaországból más emberként tért volna vissza.

Martina elsápad, örül a jótékony félhomálynak. Karai szerencsére nem vette észre ijedelmét, mert megszakítás nélkül folytatja:

— Talán már az ígéretéről, az esküjéről si megfeledkezett. Már nem emlékszik rá, ugye? Már nem akar tudni róla?

Martina az asztal alatt görcsösen összeszorítja kezét. Nem képes elfordítani tekintetét Karai férfias arcáról, parázsló szeméről, éles metszésű, erőszakos állóról, erős. kifejező száját most megkeményíti a megvetés és a csalódás. /Folytattuk)

12 hot