A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-25 / 34. szám
Irodalmi pályázat a Szlovák Nemzeti Felkelés 30. évfordulójára A Szlovák Nemzeti Felkelés úgy vésődött a szlovák nemzet emlékezetébe, mint történelmének egyik legnagyszerűbb fejezete. Kifejezésre juttatta a szlovák nép egységes szembefordulását a német fasizmussal és internacionalista érzelmeit, megteremtette Csehszlovákia további fejlődésének és külpolitikai orientációjának az alapjait. Megvalósította állami létének vágyait, szociális és demokratikus igényeit, amelynek alapján lerakhatta hazánkban a szocializmus építésének alapjait. A Szlovák Nemzeti Felkelés kimeríthetetlen forrása és Ösztönzője lett a modern szlovák irodalomnak, amely azonban teljes mélységében és gazdagságában mindmáig ki nem merítette a szlovák nemzetnek ezt a jelentős történelmi eseményét. A Szlovák Nemzeti Felkelés 30. évfordulója ismét kedvező alkalmat teremt, hogy új művek szülessenek a szlovák nemzeti felszabadító küzdelmekről, az 1939— 1945 közti évek fasisztaellenes harcáról. A pályázat célja elősegíteni olyan politikailag angazsált művek megszületését, hogy az ifjú nemzedék is okulhasson a szlovák nemzet történelmének e nagy jelentőségű eseményéből, kiemelkedő személyiségeinek példájából. A pályázat meghirdetői: a Szlovák Szocialista Köztársaság Művelődésügyi Minisztériuma, a Szlovák Irodalmi Alap és a Szlovák Antifasiszta Szövetség Központi Bizottsága. A pályázatra beküldhető minden olyan mű, amely a hazai antifasiszta küzdelemmel (illegalitás, partizánmozgalom, az első csehszlovák hadsereg harca Szlovákiában), és a külföldi harcokkal (spanyol polgárháború, csehszlovák katonai egységek harca a Szovjetunióban és Nyugaton) foglalkozik. A pályázatot a következő művészeti kategóriákban hirdetik meg: Költészet: I. díj 15 000 Kčs, II. díj 12 000 Kčs, III. díj 8000 Kčs. Regény: I. díj 25 000 Kčs, II. díj 20 000 Kčs, III. díj 15 000 Kčs. Novella és elbeszéléskötet: I. díj 12 000 Kčs, II. díj 9000 Kčs, III. díj 6000 Kčs. Ifjúsági irodalom: I. díj 16 000 Kčs, II. díj 12 000 Kčs, III. díj 8000 Kčs. Színmüvek: I. díj 20 000 Kčs, II. díj 15 000 Kčs, III. díj 10 000 Kčs. Televíziós irodalmi forgatókönyv: I. díj 15 000 Kčs, II. díj 12 000 Kčs, III. díj 9000 Kčs. Rádiójáték: I. díj 10 000 Kčs, II. díj 8000 Kčs, III. díj 6000 Kčs. Irodalmi filmforgatókönyv: I. díj 15 000 Kčs, II. díj 12 000 Kčs, III. díj 9000 Kčs. Emlékiratok és visszaemlékezések: I. díj 12 000 Kčs, II. díj 9000 Kčs, III. díj 6000 Kčs. Népszerű történelmi mű: I. díj 16 000 Kčs, II. díj 12 000 Kčs, III. díj 8000 Kčs. Irodalomkritikai alkotás antifasiszta műalkotásokról: I. díj 20 000 Kčs, II. díj 15 000 Kčs, III. díj 10 000 Kčs. A rendes díjakon kívül a bizottság az összes kategóriában 100 ezer Kčs különjutalmat is kioszthat. A pályázat meghirdetői fenntartják maguknak azt a jogot, hogy szükség szerint egyes díjakat ne ítéljenek oda, avagy megváltoztathassák a főbizottság döntését. A pályázaton résztvehet minden csehszlovák állampolgár eredeti, eddig nem publikált művel, szlovák, ukrán és magyar nyelven. A művek beküldhetők a pályázat meghirdetésének napjától. Mihelyst a pályázat titkársága átveszi a beküldött művet, az nyomban publikálható. Pályázni lehet kollektív alkotásokkal is, de a pályázati bizottsággal csak a kollektíva megbízottja érintkezhet. A Szlovák Nemzeti Felkelés 30. évfordulójára kiírt irodalmi pályázat a meghirdetés napjával lép életbe. A pályaműveket legkésőbb 1973. december 31-ig kell beküldeni három géppel írott példányban a Szlovák Irodalmi Alap (Slovenský literárny fond) címére Bratislava, Štúrova 8. A pályázat eredményét a Szlovák Nemzeti Felkelés 30. évfordulója alkalmával hozzák nyilvánosságra. LOVICSEK BÉLA Szeptember vége felé járt az idő. Sütött a nap, de a fenyvesekkel borított hegyek között kígyózó keskeny útra alig jutott a sugarából. Fáradtak, elcsigázottak voltunk. És nagyon kevesen. Mindössze tizennyolcán maradtunk meg a századból: Szilasi százados, Gora szakaszvezető, én, meg tizenöt közlegény. Mentünk, inkább csak vonszoltuk magunkat. Előre? Hátra? Nem tudtuk, semmit sem tudtunk, csak mentünk. Lármás hegyipatak kísért. Egyszer jobboldalról, máskor baloldalról. Át meg átbújt előttünk az út alatt. Kisebb-nagyobb kőtömbök hevertek keskeny medrében. A máskor oly vidám és beszédes százados most szokatlanul komor és szófukar volt. Géppisztolya hanyagul lógott a nyakában, léptei ütemére szabályosan hintázott a mellén, mint a falióra ingája. Sapkáját a feje búbjára tolta, izzadtság gyöngyözött magas homlokán. Néha unott-fáradtan hátrapillantott, néha rágyújtott. Hátában érezte a legénység pillantását. Ügy érezte, gyűlöljük őt. Tulajdonképpen védtelen volt velünk szemben, bármelyik pillanatban lelőhetjük, gondolhatta magában. És mégsem félt. Soha semmitől és senkitől nem félt. Ügymond: talpig katona volt, annak született, kemény és kérlelhetetlen. A laktanyában gyakran megrugdalta és végigpofozta a legénységet, ha kihozták a sodrából, máskor meg részegre itta magát velük egy-egy kiskocsmában. Nagyon szerette az italt, a nőket meg a cigányzenét. Adósságot azonban sohasem csinált, talán azért, mert kártyázni nem kártyázott, különben is a szülei nagykereskedők voltak, tele pénzzel, s ha nem kért is tőlük — mert nem kért —, ők rendszeresen pénzelték. Mindannyian tudtuk, hogy kilátástalanná vált a helyzetünk. A százados Is tudta, sőt azt is, hogy az ő számára elérkezett a vég. Itt, ezen a vidéken saját csapattesttel találkozni reménytelen, szinte elképzelhetetlen. Itt már csak partizánok lehetnek, akik minden pillanatban előléphetnek a fatörzsek mögül és akkor... Mindegy, hogy északnak, délnek, vagy nyugatnak mennek, olyan ez a fenyvesekkel borított és ösvényekkel szabdalt vidék, mint az egérfogó. A százados éhes volt. Mit nem adna egy bögre frissen fejt tejért, vagy egy pohárka italért! Szájában összeszaladt a nyál. Rágyújtott, magához intett, engem is megkínált cigarettával. — Te felvidéki vagy, ugye, Molnár tizedes? ... — Bólintottam. — Tudod-e, hol vagyunk? — Nem ... sosem jártam ezen a vidéken. A keskeny ösvény tisztássá szélesedett. A százados pihenőt rendelt el. Leheveredtünk. Különös illattal telítődött a levegő, a nap is odatűzött. KörösköriH magasba szökő fenyőfák álltak, egyenes és sima törzsűek, mint a gyertya. S végtelen csend. Mintha megsiketült volna a világ. A százados hanyatt feküdt, mozdulatlanul nézte a magas égboltot. Többször is rágyújtott egymásután. Intett, menjek hozzá. Mellé heveredtem. — Mi az emberek véleménye? — kérdezte, bár jól tudta. — Nem szeretnének az utolsó pillanatban értelmetlenül a fűbe harapni. — Értelmetlenül? — húzta el a szót. — Te hogy vélekedsz? — Hát... hasonlóan. — Tegyük fel — mondta elgondolkodva —, hogy nagyobb partizáncsapattal találjuk magunkat szemben. Ellenállni? Semmi értelme valóban. De hogyan tovább? Azt hiszitek, hogy azzal minden elintéződik, ha átálltok? Nem, barátocskám! Velük is tovább kell harcolni, és aztán is a fűbe lehet harapni. Ehhez mit szólsz? — Lehet... de talán mégsem értelmetlenül döglik meg az ember. — Gondolod?... A halál mindig értelmetlen és buta dolog. Különben ki tudja? Inkább dögöljön meg az ember, minthogy meggyőződése ellenére cselekedjen. Nem értettem őt teljesen, de nem is nagyon érdekelt. Azt viszont határozottan éreztem, hogy ő sohasem áll át a partizánokhoz. Egyértelműen katonának született. Talán minden őse arra törekedett, hogy egy ízig-vérig katona embert hozzon létre. Sikerült. Itt fekszik a szlovák hegyekben a füvön századosi rangjelzéssel a zubbonya hajtókáján. Az a három aranycsillag szabta és szabja meg a gondolkodását, a sorsát, egész életútját. A frontszolgálat előtt kisebb vidéki városban teljesített szolgálatot, pedig elkerülhetett volna a fővárosba is, ő azonban nagyon jól érezte magát a kisvárosban. „Olyan vagyok én itt, mint az esthajnali csillag — szokta mondogatni —, ha valaki felnéz az égre, rögtön megpillantja és felismeri, akárcsak engem itt a városban. Ismerem minden utcáját, házát, minden szépasszonyát...“ Ismét felém fordult. — Most már tudom, sőt világosan látom, hogy rossz lóra tettem, mégsem haragszom magamra, nem gyűlölök érte senkit... Nincs tovább, bevégeztetett. Jegyezd meg, tizedes, hogy a csillagok sosem térnek le a pályájukról, legfeljebb lehullanak az égről... Felállt, délcegen kihúzta magát — szép szál férfi volt —, teli tárat lökött a géppisztolyába. Végignézett rajtunk. — Hogy állunk a lőszerrel, fiúk? — Nem jól. — Géppisztolyt üríts, lőszert eldobni! — mondta keményen. Értetlenül néztünk rá. — A parancsot végrehajtani! — ismételte. A parancsot végrehajtottuk és elindultunk. A nap állásából arra következtettem, hogy északi irányba megyünk. Miért éppen arra? Talán bizony a Magas-Tátra bérceit akarjuk megnézni? Mentünk. Céltalanul. Talán nem is egészen céltalanul. Néha az ellenkező irány is célhoz vezetheti az embert. Egy forrásnál jól megszivtuk magunkat friss vízzel, s tovább mentünk. A százados már néha fütyörészett. Nem értettük: mi történt vele? Közben a kanyargós ösvény szélesebb útra vitt ki. Itt már történni kell valaminek. A csend különös feszültséggel telitődött. Érezni lehetett az ember közelségét. Csak a pillanatot kellett kivárni, mikor lépnek elő a fatörzsek mögül ránkszegezett fegyverrel. Erre a gondolatra megborzongtam. Féltem. A sejtett és várt pillanat vagy fél óráig váratott magára. Hirtelen nem tudtam megállapítani — nem is érdekelt —, hogy húszán vagy ezren léptek ki a fatörzsek mögül. Tény, hogy előléptek, s közülük egy magas, középkorú férfi, dús fekete szakállal, szép magyarsággal felszólított, hogy adjuk meg magunkat, semmi értelme az ellenállásnak. A százados géppisztolya csövével terelő mozdulatot tett — félrehúzódtunk. Egyedül állt az út közepén. Maga felé fordította a fegyvert és meghúzta a ravaszát. A százados szitává lőve, szálfaként terült el az út közepén. Mi földbegyökerezett lábbal bámultuk. Az esthajnali csillag lehullott az égről... pedig a csillag letérhetett volna a pályájáról: újra kezdeni sosem késő. 13
