A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-11 / 32. szám
r — Akár befagy a tenger, amelyen hajózunk, akár nem, az egyre megy, tengereken és világtájakon át is bajtársak és barátok vagyunk. A hajón villámgyorsan elterjedt a hír, hogy Martina férje a nyomtalanul eltűnt Vindobona tizennégy főnyi személyzetéhez tartozott. Martina egy csapásra meleg, baráti figyelem középpontjába került. Mindenki vigasztalni akarta, ki-ki képzelete gazdagsága szerint, bár mindegyikük elakadt a ténynél, hogy Rauchberger professzor, akit a Sándor-föld és a Spitzbergák északi partvidéke között hét társával együtt a csodával határosán mentett meg egy angol oceonológiai expedíció, hajó nélkül, tizennégy emberrel megfogyatkozva, kétségbeejtő állapotban tér vissza Európába, és nagyon kicsi a remény, hogy a Ferenc József-föld környékén eltűnt hajótörötteket mentőexpedíció segítségével még kiragadhatják a halál torkából. Martina bátorsága és lelkiereje általános csodálatot keltett. Valóban, külsőleg nyugodt, de természetellenes, jeges nyugalma élő automatává változtatta. Erősen lefogyott, viaszos sápadsága barnára sült bőrén is áthatolt. Nem sírt. De nevetni is elfelejtett. Tekintete kemény, szemében fanatikus dac lángja áll mozdulatlanul. Két napon át hosszú órákig némán rótta a fedélzetet, férfiasán hátrafont kézzel, pillantása elmerült a hullámzó láthatárban. Éjszaka le sem hunyta a szemét. A szűk, levegőtlen fülke kerek ablaka mellett fekszik, hallgatja a motor egyhangú zúgását, a hajó megáll, éles lánccsörgés, a -fedélzeten lábdobogás, olaszul és valami érthetetlen idegen nyelven kiabálnak (talán albánul, találgatja), újra csörren a lánc, a motor működni kezd, múlnak az órák, leszáll az éjszaka, Martina még mindig hanyatt fekszik, feje alá tett kézzel belebámul a sötétbe, a lassan nappalba hajló szürkületbe, és nem tud másra gondolni, mint önmagára, Tomanra is csak azért gondol, mert magával foglalkozik. Szája néha megrándul, ilyenkor törött, hisztériás nevetés rázza a szűk kabint, Martina a hangnak válaszol... testvére hangjának, amely gúnyosan súgja: ,,Lám, mégiscsak Martina maradtál !“ Mi mindent is rakott akkor a kofferjébe, mikor Sylva helyére költözött. Töpreng, gondolatban sorra veszi a tárgyakat, de nem tud szabadulni a benyomástól, hogy még valamit beletett, amit nem lett volna szabad magával vinnie, de nem képes visszaemlékezni rá, pedig éppen attól függ minden, most egész élete abból a forrásból fakad, és a forrás mérgezett, varangyos béka ül rajta, mint a mesében. Borzalmas lenne, ha most annyi szenvedés után ... Nem, erre gondolnia sem szabad, nem nézhet le a szakadékba, menthetetlenül beleszédül. Biztosan fordul a kocka, és minden szerencsésen végződik. Kell, hogy szerencsésen végződjék. Különben nincs igazság a világon, és az élet nem érdemes arra, hogy éljük. A lázadás kitöréseit áhítatos alázat váltja fel.........Istenem ne vedd el tőlem. Istenem, ha ez büntetés azért, amit elkövettem, ne őt büntesd, hanem engem“, ismétli újra meg újra tehetetlen kétségbeeséssel, s szíve majd szétpattantja a mellét. Martina már Zágrábban megtudja, hogy Rauchberger professzor gyengélkedik, s egy norvég bálnavadászhajó szállítja Kielbe, ahonnan talán egyenesen Bécsbe utazik. Így tehát nem ment a kudarcot szenvedett expedíció elébe, ahogy eredetileg tervezte, hanem ő is Bécs felé vette útját. Késő este érkezett, a fővárosba, megszállt a szállodában, kimerültségében mélyen átaludj ta az éjszakát, és másnap első útja a professzor lakására vezetett. Rauchberger professzor egy bérházban lakik a műegyetem közelében, egyszerűen polgári módon berendezett négyszobás lakása a nyolcvanas évek stílusjegyeit viseli... redőzött, nehéz drapériák, műpálmák, apró dísztárgyakkal megrakott falipolcok, a párnázott székeken horgolt csipke. Martina csak Wolfnét, a házvezetőnőt találta odahaza, körülvéve a professzor hat gyermekével. Wolfné betessékelte, a gyerekek — négy lány, két fiú úgy négy és tizenkét év között —, félénken üdvözölték és a szoba egyik sarkába húzódva riadtan figyelték Martinát,' aki csak futólag, szórakozottan vett tudomást róluk. Más gondjai voltak, minden figyelmét kitűzött céljára összpontosította. Ez a hat gyerek nem vesztett el senkit! Jóformán észre se vette, mikor szállingóztak ki a szobából, számára most csak Wolfné létezett. A házvezetőnő zokogva, szemét piszkos zsebkendőjével törölgetve elárasztotta részvevő mondatok, együttérző felkiáltások, a kegyetlen sors elleni vádak özönével. Csak a szóáradat elapadása után tudott meg tőle valami biztosabbat. Rauchbergerné asszony a professzor sürgö-Martina összekuporodott a karosszékben, görcsösen markolta a telefonkagylót, első pillanatban torkába dermedtek a szavak. — Mi van a férjemmel? — nyögte ki végre elszoruló hangon. — Róla nem tud semmit? Rauchbergerné e néhány kurta szóban a fél kontinensen át is meghallotta a kétségbeesés és remény közt vergődő szív remegését. Megértette Martinát és együtt érzett vele! Nem, sajnos nem tud semmit. Egyelőre semmit. Sem a férjéről, sem a Vindobona tizenhárom tagú személyzetéről. Nyomtalanul eltűntek. A hajóval együtt. Mikor a professzor visszatért arra a helyre, ahol a Vindobonát hátrahagyta, nem talált ott az égvilágon semmit, még a téli táborozás nyomait sem, mintha elsüllyedt volna minden, csak sivár, néma jégpusztaság maradt. A professzor épp csak kifújja magát, két nap múlva megállás nélkül utazik Bécsbe, eget-földet meg kell ott mozgatnia, hogy szervezzenek haladéktalanul mentőexpedíciót, nem szolgáltathatnak ki tizennégy embert a fehér halálnak. A norvég kormány tina von Elp úr sima, kerek mondataiból kiérezte, hogy ilyesmire gondol, mialatt arról tart előadást, hogy két évvel ezelőtt, az expedícióra vonatkozó pénzügyi döntéskor, jobbak voltak a viszonyok, ma nehezebb időket élríek, Európa általános politikai helyzete a legnagyobb óvatosságra kényszeríti őket az állami pénzek elhelyezésének kérdésében, az állami presztízs sem szenvedhet csorbát kockázatos, sőt kétes kimenetelű vállalkozások finanszírozásával. Nem férhetett hozzá semmi kétség, hogy éppen a mentőexpedíciót tartja efféle kétes kimenetelű vállalkozásnak. Igen, hangsúlyozta von Elp úr, tökéletesen megérti a helyzetét, és emberileg mélyen együtt érez vele, de Bécsben nem ismer senkit, akinek a támogatására számíthatna. Nagy üggyel-bajjal keríthetnénk ugyan tapasztalt embereket, egy rögtönzött expedícióhoz, csakhogy azalatt hónapok telnének el. Ha az eltűntek időközben nem adnak életjelt magukról, ami még korántsem lehetetlen, biztosra vehető, hogy a mentőakció hiába, sőt esetleg újabb emberáldozatok árán érkezik. nyének kézhezvétele után azonnal elébe utazott Kielbe. A professzor beteg, talán nagy beteg, ki mondhat itt valami biztosat, a távirat kéztörést jelzett, de sürgönynek sose higgyen az ember, inkább készüljön fel a legrosszabbra. Fogalma sincs, mikor érkeznek Bécsbe, legokosabb, ha megadja a címét, és telefonszámát, mihelyt újabb hírt kap, azonnal értesíti. Martinának ezzel be kellett érnie, Wolfné csakugyan nem tudott többet, az eltűntek sorsáról pedig sejtelme sem volt. Az újságok is szűkszavúan írtak a szerencsétlenségről... a sikertelen vállalkozásnak egyébként is minél kevesebb helyet szenteltek. Tétlen várakozásra ítélve, Martinát rémlátások gyötörték. Alig mozdult ki szállodai szobájából, és este csak erős altatóval tudott elaludni, amit az orvossal előiratott magának. Két három nap múlva már nem bírta elviselni az idegőrlő feszültséget. Elment a professzor lakására, a házvezetőnőtől elkérte Rauchberger kiéli címét és még aznap telefonösszeköttetésbe lépett a feleségével. De csak annyit tudott meg, hogy a professzor még nem érkezett meg Kielbe, mert hajóját a kedvezőtlen időjárás fogva tartja a tengeren. Attól kezdve Martina nap nap után felhívta a. kiéli Alcron szállodát, míg végre egy’reggel... — Igen, a professzor mór megérkezett — j jelentkezett a drót másik végén Ratichbergerné hangja. utasítására egy hajó mór elindult, az Üjföld irányába. Csakhogy az a hajó kicsi, nem merészkedhet a jéghegyek közé. Kedvező jégviszonyok mellett megpróbál a nyugati part mentén minél északabbra hatolni, ott könnyű szánokat, élelmiszer- és lőszerkészletet rak majd le az eltűntek részére, mert a hajótöröttek, amennyiben élnek, minden valószínűség szerint abban az irányban keresnek menekülést. Norvégiában és Svédországban van elég ember, akik csak a bécsi kezdeményezésre és a bécsi pénzre várnak, hogy azonnal munkához lássanak. A professzor számít Martina segítésére, kapcsolataira a befolyásos körökben. Eltökélte, hogy maga áll az expedíció élére, igen, képzelje (most Rauchbergerné hangja csuklott el), ő személyesen, noha a végkimerülés szélén áll. Martinának mindebből csak egy dolog rögződött meg az agyában: mentőexpedíció! A gyötrelmes tétlenség óráit és napjait egy csapásra lázas tevékenység váltotta fel: segítséget kell szereznie. Mindenekelőtt apja utódját kereste fel. Csakhogy a nőtlen von Elp úr ebben a kérdésben egész más véleményen volt, mint Oliő elnök. Nem beszélt ugyan az elődjéről, aki romantikus hajlamaira hallgatva téves helyen akarta növelni a Monarchia tekintélyét, nem beszélt a tengeri vállalkozások fölösleges voltáról olyan területeken, ahová az országot nem fűzi érdekeltség, de MarMartina von Elp úr fénylő, tar koponyájával szemben, a dolgozóban, ahol apja végezte hivatalos teendőit, és ahol ő a berakásos parkett minden egyes mintáját ismerte, úgy érezte, hogy ereiben zajló jég kering vér helyett. A hivatalos hangnem sem ismeretlen előtte (erre vonatkozó tapasztalatait épp most fedezte fel magában), és így pontosan tudta: a hosszú szónoklat rövid elutasítást jelent. Felállt, száját gőgösen összeszorította. Nem, könyörögni nem fog! — Tehát elutasítja a segítséget, elnök úr? Eltart egy darabig, amíg az elnök hosszú teste teljes cingár magasságában felegyenesedik. — Elutasítom? — csodálkozik szelíd, udvarias hangon. — Szó sincs róla,, nagyságos asszonyom. Rajtam nem múlik ... Egyszerűen nem látok számunkra járható utat. De vegyük például Norvégiát. Ott nincs hiány jól képzett artikus szakemberekben, van tapasztalatuk, hagyományuk, hajójuk, mindenük. A maga helyében hozzájuk fordulnék. Egy hajót önként útnak indítottak, talán célt is érnek vele. Ki tudja! — A rögtönzés fellelkesítette, még élénkebben folytatta: — Nézze, asszonyom, ez a legrövidebb és a legcélravezetőbb út. Aránylag a legolcsóbb is. Egyébként ki számolna itt ceruzával a kezében, ha annyi ember élete forog kockán, és főképp ha a férje is köztük van, egy ilyen nagy reményekre jogosító tudós, nem igaz? (Folytatjuk) n
