A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-11 / 32. szám
Fain*y Zoltánra emlékezünk «a am évvel ezelőtt (1897. aug. 10-én) egy f M hegyvidéki völgyben, kis bányász■ J faluban, Stószon született a szlová■ 11 k,ai ma8yarok legjelentősebb írója, ff * W az 1970-ben elhunyt Fábry Zoltán, akit már a két világháború közt a szlovenszkói magyarság élő lelkiismeretének neveztek. A falu lakossága régebben nagyrészt különös német tájszólásban, mantául beszélt. Fábry is gyerekkorától beszélte ezt a nyelvet, de a festett mennyezetű családi házban a cserépkályha egyik dísze a magyar címer volt már a múlt század óta, s később mint magyar író műveiben sl főként a németekkel, a nácizmus lélekmérgező szellemének bírálatával foglalkozott. Szellemi iránytűjét, a marxizmust is német könyvekből sajátította el, amikor az első világháború után Stószon talált nyugalmat és gyógyulást. Életútját röviden így foglalta össze hetvenéves korában a Hét-nek adott nyilatkozatában: A ház ahol lakom, százéves, nagyapám építette, aki elég gazdag polgár volt. A mostani könyvtárszoba sarkában állt az ágy, ahol születtem. Szüleim nagy keresztelőt csaptak, igen sok meghívott vendéggel. Megszületett a várva várt trónörökös. További utód nélkül, mert én nem nősültem meg. Utódok helyett könyveim maradtak meg és a nevem. Nagyapám néhai negyvennyolcas nemzetőrkapitány volt, apám Is örökölte a szellemet, a hűséget negyvennyolc eszméihez. Ilyen szellemben nevelkedtem. Aztán felcseperedtem és a rozsnyói gimnáziumba kerültem. Gimlétéért küzd. Az Irodalomnak a kor parancsát kell teljesítenie, ez az igény fogalmazódik meg Fábry cikkeiben, — a korszak legégetőbb társadalmi problémáira kell választ keresnie, és a leghumánusabb lehetőségeket kell megvalósítania. A húszas évek második felében Fábry bírálatai egyre radikálisabbá, osztályharcosabbá válnak: az Intellektuális lázadóból fokozatosan kommunista publicista lesz. A marxizmust kezdetben nem dogmatikusan alkalmazta, s ha van is ítéleteiben némi túlzott szigorúság, a lényeges dolgokban mindig igaza van, s kritikáinak elvi megalapozottságát, határozottságát még számos ellenfele (a megbíráltak közül) is elismerte. Elvi könyörtelenséggel támadja a provincializmust, a dilettanizmust, az irodalmi giccset, s mindez csak használhatott a szlovákiai magyar irodalomnak. Holló Ferenc regényéről (Az arany amulett) szóló bírálatát pl. így kezdi: „Lélegzetelállító némely ember rövidlátó bátorsága és szemtelen naivitása. Holló Ferenc volt az, aki a szlovenszkói irodalmi cirkuszba betoppanva azonnali sürgős és kemény kritikát követelt, tisztogatást, rostálást, miegymást. Most, hogy elolvastam Holló Ferenc regényét, bután és értetlenül csodálom bátorságát: mi köze Holló úrnak és Az arany amulettnek a mai irodalomhoz, kritikához? Hogy mer ez az ember a fórumra mászni és tolvajt kiabálni?" (Kúria, kvaterka, kultúra, 75. o.) Holló Ferenc biztosan megsértődött, de nem kétséges, hogy Fábrynak igaza volt. názium után a háborúba, majd Pestre az egyetemre, de a fronton szerzett tüdőbaj hazahozott Stószra. 1919 novembere óta állandóan itt élek. Ar orvosok akkor azt tanácsolták, hogy legalább három évig feküdjek és pihenjek a fenyvesek között. A fekvőszékben német könyveket olvasva egy egész világ tárul elém. Még jobban megértettem, hol jártam, milyen borzalmas dolog a háború. Ekkor kezdődött az eszmélés, amely a szocializmushoz vezetett. Mái a húszas évek elején bekapcsolódtam a helybeli munkásmozgalomba. Előadásokat tartottam. 8 mert a pártnak nem volt helyisége, könyvtárszobámat bocsátottam rendelkezésére, majd a konyhát is; a csendőrök azonban közbeszóltak. 1931-ben a kommunista párt listáján megválasztottak községi bírónak. Persze én tényleg bíró voltam, védtem a munkások érdekeit, így hát az Országos Hivatal két év múlva nem erősítette meg a két év előtti választást. A fasizmus jöttével keserves esztendők következtek: a némaság és a némulás esztendei!“ Fábry élményei meghatározzák írói munkásságának értelmét és célját: útját állni az emberi lét az emberi méltóság megsemmisülésének. Legsúlyosabb élményei rokon jellegűek: a háború és a kisebbségi, sors. Az első az emberi pusztítás, a másik az alacsonyabbrendűségl sors veszélye. Ezek az élmények táplálják Fábry életművének erkölcsi realizmusát ő a ml kisebbségi sorsunk leghívebb tükrözője. Az első világháborúban szerzett tüdőbaja miatt Stószra visszavonuló író humanizmusa a Csehszlovák Köztársaság megalakulása után egy elnyomott kisebbség, saját nemzetisége sorsának féltésével színeződlk. A stószi fenyvesek magányában a könyvek válnak Fábry meghitt állandó barátaivá — a magyar könyvbehozatal nehézségei miatt elsősorban a német baloldali irodalom termékei. A húszas évek elején Fábry az úgynevezett „emberirodalom" célkitűzéseit szolgálja. Fábry szóhasználatában olyan fogalmat jelentett az emberirodalom, amelyet már nem elégít ki az önkifejeződés, az író belső világának feltárása, hanem küldetést vállal az emberért, a tömegek jobb életének kialakulásáért. Az emberirodalom érvényesülésért harcoló vitacikkekben irodalomszemléletének legfontosabb vonásai is megfogalmazódnak. E polémiákban az avantgardista-humanista irodalom mellett tesz hitet, amelynek középpontjában az ember áll, mely a maga eszközeivel a tömegek minél teljesebb jó-Hasonlóan főbekólintó kritikát irt Farkas Istvánnak Lelkek feltámadása című regényéről, pedig öt első elbeszélésének megjelenése után még biztata, értékelte. Darkó István Zúzmara és Egri Viktor Demeter megtérése című regényének megblrálásában már érződik némi merevszempontúság, a tartalmi, eszmei követelmények túlhangsúlyozása, de állításai lényegükben helytállók. Igaz, Fábry terminológiájában előfordul sok ilyen kifejezés, mint „valóságmarkolás", „talajos önközpont“, amit nehezen lehet az esztétika nyelvére átültetni, s a megbírált író néha nem tudhatja konkrétan, mit kérnek tőle számon. Az író humanizmusának szocialistává érését 1926-tól kezdve Gaál Gábor nevezetes társadalomtudományi szemléjében, az erdélyi Korunkban követhetjük nyomon. A folyóiratnak Fábry volt a szlovákiai szerkesztője, s ide írt eszméivel mind az egyetemes magyar irodalomban, mind az európai antifasiszta publicisztikában megalapozta tekintélyét és hírnevét. 0 törte először át a szlovákiai magyar Irodalom azóta is szorító regionális korlátáit. 1929-ben a Korunkban jelenik meg a korabeli szovjet irodalomról szóló alapos tanulmánya Üj valóság — új irodalom címen: egyik első magyar nyelvű felmérése a szovjet Irodalom első korszakának. Ez még jórészt ismeretlen új világ, új társadalmi rendszer és életforma valóságának dokumentumait keresi Fábry az új orosz irodalomban. Elsősorban megbízható tárgyilagosságot, a gazdag anyagszerűséget és pátosztalan hétköznapiságot emeli ki a húszas évek szovjet irodalmából. Fábry legtöbb írásai publicisztikai jellegű eszszék: ennek a műfajnak ő az egyik legkiválóbb képviselője a csehszlovákiai magyar irodalomban. Lendületesen, ötletesen megírt politikai cikkeit átszínezi mély irodalmi műveltsége, stílusának lírai közvetlensége. Egyébként Fábry politikai cikkek mellett írt kiváló művészetelméleti, irodalomtörténeti, és irodalomkritikai esszéket is. Publicisztikájának egyik legerősebb oldala a lélektani jellemző módszer: a világirodalomban is párját ritkítja a német fasizmusnak az a tökéletes, sokoldalú jellemrajza, emelylyel Fábry életművében találkozunk. Az író első könyve egy emlékezetes riport volt: Az éhség legendája (1932). A burzsoá köztársaság legelhagyatottabb részéről Kárpátukrajnáról szól ez az írás; csak egy hosszabb részlete jelent meg Az Útban. Fábry Ludwig Renn német szocialista íróval együtt, a nemzetközi munkássegély megbízásából járt Csehszlovákia ukránjai közt, akik a kapitalizmus virágzása idején is mérhetetlen nyomorban éltek, s választásaikon a kommunisták több, mint egy tucat párt között, megkapták az összes szavazatok felét. Fábrynak a második világháború előkészítése Idején írt, nagy hatású, ma is helytálló módon érvelő háborúellenes cikkei azt tanúsítják, hogy kevés írónk ismerte fel ilyen gyorsan és világosan a német fasizmus veszedelmét. Esszéit mindig a megyőződés heve, az igazság mély átérzése fűtötte. Maga az író antifasizmusnak nevezi jellegzetes műfaját az Emberek az embertelenségben (1962) című művében. Az esszé a XX. század kedvelt, reprezentáns műfaja, elsősorban a költészethez tartozik; személyes vallomás, nemcsak a gondolatot közli, hanem a gondolkodó érzelmi magatartását, egyéniségét is megmutatja, s éppen ez utóbbiban van jelentőségének, mai népszerűségének magyarázata: a sok változást, csalódást megért olvasó az író egyéni magatartására, személyiségére Is kíváncsi, hogy hihetőnek, hitelesnek tarthassa, amit mond. Fábry Zoltán egyik legfontosabb elvi-esztétikai nézeteit összegező tanulmányának, az Antifasizmusnak bevezető részében maga is vall arról, hogy alkotó tevékenysége költői indíttatású és jellegű: „Ady... az imperializmus, a világháború korában megtalálta az ember helyét és nevét. Formulája, „ember az embertelenségben“ történelmi névadás volt. Egyszeri fölülmúlhatatlan, feledhetetlen és végérvényes. Vallom: c névadás nélkül vak, süket és néma maradtam volna. Amikor rádöbbentem, ráeszméltem, kinyilatkoztató, összegező értelmére, ez volt az a varázsige, mely látóvá, hallóvá, és beszélővé tett: a vox humana elkötelezettjévé. (Hét 1963. 44. sz.) Fábry Zoltán halálával pótolhatatlan veszteség érte a csehszlovákiai magyar irodalmat. Amint már másutt is rámutattam, az ő életműve szinte az egyetlen kisebbségi irodalmunk számtalan torzóval és felemás életművel tele arzenáljában, amely (főként antifasiszta publicisztikájával) kiteljesedett, teljes egészében megvalósult értéket jelent. Ezért bármilyen fájdalmas számunkra Fábry elvesztése, erkölcsi példaként ösztönző, ércnél maradandóbb életműve fennmarad, s egyúttal elméletileg igazolja azt a tényt is, hogy a kisebbségi-nemzetiségi irodalmak nincsenek provincializmusra és dilettanizmusra kárhoztatva. CSANDA SÁNDOR A A
