A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-16 / 24. szám

Milliók legjobbjai CSAVCSAVADZE, Hja Grigorje­­vics (szül. 1837. XI. 8.) — haladó grúz iró és politikus. A nép szolgá­latában álló modern realista grúz irodalom megalapítója, a 19. századi grúz nemzeti felszabadító mozgalom egyik vezetője. Több forradalmi de­mokratikus folyóiratot szerkesztett. Sokat tett a grúz irodalmi nyelv fej­lesztéséért. 1907. szeptember 13-én a cári kormány ügynökei meggyilkol­ták. CULUKIDZE, Alekszandr Grigor­­jevics (szül. 1876. XI. 13.) — grúz forradalmár, az Oroszországi Szo­ciáldemokrata Munkás Párt vezető személyisége, 1893-ban alakult meg az első grúz szociáldemokrata szer­vezet, a Meszama-Daszi (Harmadik Csoport), ennek forradalmi szárnyát Cliakaja, Maharadze, Kechoveli, Dzsugasvili (Sztálin) mellett Culu­­kidze vezette. Több marxista mun­kát írt, ezekben megvilágította a tő­kés gazdaság alapvető kérdéseit és a grúz proletariátus forradalmi har­cának feladatait. Meghalt 1905. jú­nius 21-én. A nemzetközi munkásmozgalom nagy harcosa 90 évvel ezelőtt, 1882. június 18-án született Georgi Dimitrov „Eg a Reichstag!“ — Amikor e hír 1933. .február 27-e éjszakáján vé­gigfutott a világon, még senki sem tudta, sem Varsóban, sem Belgrádban, sem Rotterdamban, sem Coventry­­ban, hogy a berlini tűzvész volta­képpen kísérteties jóslat: „Még nem kerültetek sorra, de várjatok csak, rövidesen a ti fejetek fölött is láng­ba borul a tető, és recsegve-ropogva rátok szakad, hamarosan egész Euró­pán végiggomolyog a barna füst, a komor láng pedig egyre tovább ter­jed, országról országra, tengerpart­ról tengerpartra, földrészről föld­részre.“ Az emberiség akkor még nem tud­ta ezt, mégis sokan rosszat sejtve tekintettek e sötét Németország fe­lé, ahonnan izzó zsarátnoktól meg­világított füstfelhő tört a magasba. A láng fel-fellobbanó fényénél itt is, ott is megcsillannak a fegyverek. Egyenruhák bukkannak fel, testőrök nehéz csizmában, fekete és barna uniformisban, rikító horogkeresztes karszalaggal: kísérteties alvilági ábrázatok. A láng ide-oda cikázik az izgalomtól felhevült, eltorzult arco­kon. Az előtérben három alak áll. Egy alacsony emberke, gonosz, alat­tomos patkányábrázattal — Joseph Goebbels, a náci párt mindentudó propagandafőnöke; egy hatalmas hús­tömeg, a megszállottak szúrósan me­rev tekintetével — Göring, porosz miniszterelnök, belügyminiszter a Reichstag elnöke; s végül a harma­dik: koromfekete haja félig belelóg alacsony homlokába, nyomban alat­ta félresikerült kocsonya-arc, melyen a dongólégyhez hasonló kis bajusz szüntelenül és állandóan rángatózik ide-oda. Ez a harmadik — Hitler, alig egy hónapja Németország biro­dalmi kancellárja — féktelen ön­elégültséggel bömböli: „Isteni jeladás ez! Most már senki sem gátolhatja meg, hogy vasököllel szétzúzzuk a kommunistákat!“ Majd egy angol újságíróhoz fordulva: „ön a német történelem új, nagy korszakának ta­núja. Ez a tűzvész jelzi a kezdetét.“ Tehát már hetekkel előbb tudták, hogy felragyog majd az új korsza­kot meghirdető „jelzőtűz“, az „isteni jeladás“. Most bekövetkezet, és Hit­ler, önmagát felülmúlva, féktelen önelégültségében még hozzáfűzi: „A helyzet megérett az érvágásra.“ Ez­zel megindult a nagy vérömlés, és több mint tíz évig tartott, míg min­den vér elfolyt. A birodalmi gyűlés épületének lángjai csak a kezdet kezdetét je­lentették. Hitler, Göring és Goebbels már ..kommunista gyújtogatókról“ beszél, amikor a helyszínen letartóztatott gyújtogató, van der Lubbe holland állampolgárikihallgatására sor kerül. Február 28-ának reggelén a náci rá­dió és sajtó csak úgy ontja, őrjöng­ve bömböli a gyűlölettől fröcskölő propagandát. „Kigyúlt a kommunista forradalom jelzőtüze. A kommunis­ták felgyújtották a Reichstagot. A gyújtogatónál kommunista tagsági könyvet találtak. Van der Lubbe, a holland kommunista teljes beismerő vallomást tett. A Reichstag felgyúj­tása a kommunista-szociáldemokrata egységfront műve.“ Február 28-ának reggelén a mün­­chen—berlini gyorsvonatból egy tag­baszakadt, széles vállú férfi száll ki. Büszke, merész arc, sötét oroszlán­sörény. Több napi távoliét után ér­kezett vissza ebbe az idegen város­ba. Március 9-én a „Bayrischer Hof“ vendéglőben, egy pincér feljelentésé­re, mint van der Lubbe tettestársát letartóztatják. így kerül rendőrkézre Georgi Dimitrov. Börtönéből a következőket írja édesanyjának, e bátor asszonynak, aki most életében először elhagyja bolgár hazáját, hogy segítségére sies­sen fiának: „Mindig büszke voltam anyánkra, nemes jellemére, lelki szilárdságára és önfeláldozó szere­­tetére, s most még százszorta inkább az vagyok. Kívánom, hogy még hosszú évekig éljen jó egészségben és frisseségben, őrizze meg bátorságát és bizakodását.“ Lelki szilárdság és önfeláldozó szeretet, bátorság és bi­zakodás — ezek a gyökerek kötik a Dimitrovokat Macedónia véráztatta, szabadságot áhító földjéhez mind­örökre, elszakíthatatlanul. Szenve­délyes harc minden elnyomás ellen — ez életük legfőbb parancsa. Georgi édesapja, egy macedóniai munkás, büszke hazafi, kénytelen elmenekül­ni a törökök elől; Bulgáriában küzd a létért. Dimitrov egyik legkorábbi gyermekkori élménye: a rendőrség ismételten behatol az emigráns házá­ba, átkutatja a menekült szabadság­­harcos szegényes lakását. Egy másik emlék: az iskolában Georgi mindig az utolsó padban ül; kiváló tehetség, Dimitrov kontra Göring. Fotomontázs John Hartfieldtöl intelligenciája messze felülmúlja iskolatársaiét, de sajnos proletárgyer­mek, s ráadásul még idegen nép fia, más országból jött, Macedóniából. Dimitrov a legsanyarúbb személyes tapasztalatokból ismeri meg, mit je­lent a nemzeti és társadalmi elnyo­más. Az apa meghal; az anya egye­dül gondoskodik hat fiáról és két leányáról. Georgi a legidősebb, anyja szeretné, ha tanulna. A fiú beirat­kozik a középiskolába, de az élet nemet mond. Dolgozzál! — paran­csolja. Georgi tizenhárom éves ko­rában beáll nyomdászinasnak. Napi tizenkét órát tölt a betűszekrény mellett, éjszaka olvas és tanul, vad energiával. A munkások sztrájkba lépnek, a tizenhárom éves fiú lelkes igyekezettel velük tart. Megérti, mire van szükségük: szolidaritásra, szer­vezettségre, osztályöntudatra. Tizen­hét éves korában 1899-ben, ott lát­juk a szófiai nyomdászszakszervezet megalapítói között. Az ifjú nyomdász vezetésével a szakszervezetben forra­dalmi szárny alakul ki, ez 1903-ban a nyomdászok forradalmi szakszer­vezeteként különválik. Dimitrov eb­ben az évben belép a Bolgár Szociál­demokrata Pártba; az első naptól fogva a balszárnyhoz tartozik, a tesz­­nyákokhoz. 1907-ben titkára lesz a bolgár szakszervezetek 1904-ben meg­alakult forradalmi szövetségének. Gazdag és sokoldalú munkásságot fejt ki: a tömegek vezére, szerkesztő, író, szófiai városi tanácsnok és 1913- tól képviselő a bolgár parlamentben. Az első világháborúban tettekre serkentő népszónokként látjuk vi­szont. A kormány statáriumot ren­del el, börtönbe vetteti a népszóno­kokat, a háború ellenzőit. Ott tanul meg Dimitrov németül. 1923. szeptember 23-án a kom­munista párt. megszervezi a munká­sok és a parasztok fegyveres felke­lését. Egyheti fegyveres harc után a felkelést leverték. Dimitrov mintegy ezer harcostársával, harcok közepet­te, lépésről lépésre hátrálva átlépte a jugoszláv határt. Távollétében ha­lálra ítélték. „Azóta — mondotta Dimitrov a bíróság előtt —, immár pontosan tíz esztendeje, külföldön élek mint po­litikai emigráns és politikai író, be­jelentetlenül és álnéven, mert ellen­feleim még külföldön is az életem­re törnek.“ Hol Bécsben, hol Moszk­vában, majd ismét Bécsben, végül Berlinben él, tanul és tanít, harcol és mindenütt segít, politikai emig­ráns, de sohasem gyökértelen, átjár­ja osztályának, népének ereje, évszá­zadának nagy eszméi és mozgalmai lelkesítik. Dimitrov az 1933. szeptembér 21. és december 23. között lefolytatott Lipcsei perben a vádlottak padját a német fasizmus leleplezésére hasz­nálta fel. Végül is a bíróság két má­sik macedón társával együtt kényte­len volt felmenteni. De Göring el­határozta, hogy mielőtt átlépné a német határt, eltételi láb alól, A Szovjetunió azonban kiragadta a ha­lál karmai közül. 1934. február 15-én állampolgárává fogadta a nagy sza­badsághőst, és követelte szabadon bocsátását. A német hatalmasságok nem merték elutasítani a követelést. Dimitrovot február 27-én repülőgé­pen a Szovjetunióba szállították. Este már Moszkvában volt, szabad föl­dön. 1935-től 1943-tg a III. Internacio­­nálé Végrehajtó Bizottságának főtit­káraként irányította a kommunista pártok antifasiszta harcát és a nép­front alapjainak lerakását. A Bolgár Kommunista Párt vezetőjeként szer­vezte és irányította az 1942-ben meg­alakult bolgár népfront antifasiszta harcát. Miután 1944. szeptember 9- én a bolgár nép a kommunista párt vezetésével kezébe vette a hatalmát, visszatért Bulgáriába. 1946-tól mint a minisztertanács elnöke és a BKP főtitkára 1949. július 2-án bekövet­kezett haláláig vezette a bolgár nép harcát^« népi demokratikus rendszer megszilárdításáért és a szocializmus építéséért.

Next

/
Oldalképek
Tartalom