A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-05-19 / 20. szám

Z‘ avarban vagyok. Már fél napja járom a falut, amely a Nový Život (Űj Élet) sokatígérő nevet viseli, és még nem találtam ki, hogy:

1. miért egy falu ez, ha három?

2. a három közül most épp melyikben vagyok?

3. miért ferde a harangláb tornya? No de bízzunk a szerencsénkben meg az emberekben, akik majd mindezt megmagyarázzák.

Ugyanis Bors Éva tanítónő, az imént elmagyarázta az egészet, sőt egy remek kis vázlatot is készített a számomra: egyenesen a jegyzetfüzetembe. „Tessék — mondotta —, itt ez a háromszög: a jobb sarkában helyezkedik el Illésháza, a bal sarkában Bélvatta, fölötte a háromszög felénél Tonkháza, a legfelső csúcsában Kismagyar. Észak természetesen fönt van, mint minden rendes térképen. Érted?

Már hogyne érteném! Megköszönöm a tájékoztatást, és mondom is derék sofőrünknek, hogy hát akkor: gyerünk Bélvattára!

Kiderül, hogy éppen ott vágunk, így van ez, ha az ember nem hord magával iránytűt.

Félfogadás

A helyi nemzeti bizottságon annyi az ember, mintha még csak most folynának a választások. Alinak, ülnek, de inkább csak állnak, mert kevés a szék. Már attól tartunk, hogy este lesz, mire ránk is sor kerül, de valaki megnyugtat, hogy várjunk, nem tart az olyan sokáig. Várunk hát. Valami „saktáról“ folyik a szó. Sakta így, sakta úgy, hát ezt nem értem.

„Kórusrészlet“

No jó, addig megnézzük a ferde tornyot.

Számomra érdekesebb, mint a pisai ferde torony, egyrészt, mert azt még nem láttam, csak fényképen, s nem túl nagy a valószínűsége annak, hogy valaha a valóságban is meglátom, ezt meg egészen közelről megszemlélhetem, körüljárhatom, még meg is tapogathatom — másrészt ez nem is úgy görbe, mint az a híres pisai, hanem mindenféleképpen az, akármelyik oldaláról is nézem.

Holott ez csak egy egyszerű harangláb.

De a községházáról már jön is kifelé az a sok ember. Ügy látszik, megoldódott a „sakta-ügy“. (Ma sem tudom, milyen ügyről volt szó, elfelejtettem megkérdezni.)

Keresztes István hnb-elnök nagyon kedvesen fogad bennünket, kávéval is megkínál, és megmagyaráz mindent, már amire kíváncsiak vagyunk.

Megtudjuk tőle, hogy a három, vagy ha úgy teszik, négy falu (tehát még egyszer: Illésháza, Tonkháza- Kismagyar és Bélvatta) 1960-ban egyesült s akkor kapta a Nový Život (Űj Élet) nevet. A három falu közül Tonkháza volt a legnagyobb, mégis Ilésháza lett a központ, nyilván jobb fekvése miatt. Az új községnek jelenleg 2167 lakosa van.

Ezután egy „remek“ ötletem támadt. A kedves elnöktől megkérdezem, hogy mi újság van a faluban.

Milyen újságra gondolok — kérdezi. Erre eszembe jut, az előbb amikor az a sok ember itt volt, valaki azt mondja, hogy át kell számozni a házakat.

— Elnök elvtárs, miért kell átszámozni a házakat? — teszem fel a mély és nyilván lényegbevágó kérdést.

— Minden tizedik évben újra számozzuk a házakat — válaszolja az elnök mosolyogva, s ebből a mosolyból arra következtetek, hogy talán nem is volt olyan fondorlatos a kérdésem.

— Miért? — firtalom tovább.

— Sok az új ház. Sokan építkeznek.

Hát igen, ezt magam is kitalálhattam volna. No nem baj, van még néhány kérdés a tarsolyomban, feltehetek még néhányat.

— Mi újság hát mégis? — kérdezem.

— Most vezettük be a vizet.

— A vizet? Hová?

— A községbe. Pontosabban Illésházán és Bélvattán elkészült a községi vízvezeték.

— És miért hagyták ki Tonkházát?

:lukép a ferde tor

■'](&*/ A

k.)-■'

fi

ff* ÜBK

Pamutkötegek az asztalon... Az ablakon keresztül talán az utolsó napfény vetődik rájuk. Tobzódnak a színek. Sárga, zöld, piros, fekete. A széken kész megszőtt térítők halmaza. Ha egyenként kibontjuk, szétterítjük őket eltűnnek a díszes minták is, amelyek nem a különféle kacskaringós vonalak, virágok és levelek egymás mellé rakásával hatnak, hanem sajátos formájukkal, színükkel. Ezeknek a mintáknak megvannak a maguk évezredes, de legalább évszázados hagyományai, törvényei. Látszik rajtuk, hogy formájukat több emberöltő képzelete alakította ki.

Ujjammal követem a minta egyik szálának vonalát. Megpróbálom követni a régi-régi mozdulatot, mely először szőtte a szálak közé a tulipánt kialakító fonalat. Ezeken a régi mintákon mindig találok valami szépet. Valamit, ami múlófélben van, ami lassan eltűnik, s szeretném legalább kezem mozdulatával megőrizni.

— Szép.

Csak ennyit mondok, míg mögöttem Erzsi néni szótlan bólintással veszi tudomásul a dicséretet. És ha leteszem az egyik térítőt, másikat emel fel. Dicsekvés nélkül, az alkotók közvetlen és kötetlen modorával mutatja munkáját.

Egészen véletlenül toppantam be ide, Kuzsmán Györgyné trebiSovi (tőketerebesi) otthonába, ebbe a kedves, kis konyhába, melynek fő ékessége nem a tűzhely, nem a tányérokkal és poharakkal telerakott konyhaszekrény, hanem egy sötétbarna, régi-régi szövőszék.

— Százéves — mondja — Édesanyám meg a nagymamám is ezen szőtt...

Újra a mintákat vizsgálhatom. Stilizált minták. Érthető, hisz a textilminta nem festészet. Nem az a feladata, célja, hogy virágokat, leveleket vagy bármi mást naturálisán, a valóságot másolva jelentsen meg. Körökből, négyzetekből, hatszögekből, meghatározatlan alakú díszítőelemekből tevődik össze a térítőkre vetített valóság. Látszik, hogy a textilmintázás a téma bizonyos fokú leegyszerűsítését, összevonását igényli. És ez így szép. Ha a virágok, lepkék túlzott részletességgel mutatkoznának meg, akkor az érzelgős hatást keltene. Giccs volna. Ezek a minták az anyagszerűség követelményeinek megfelelően formálják elém a valóságot.