A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-19 / 20. szám
RH Keresztes István hnb elnök Szabó Pál tanító, az énekkar vezetője Mtkécz László ctterás Az éjjeliőr Nagy Károly — Mert a vízvezeték megépítése két szakaszban történik. Az első szakasz befejeződött. A másodikban Tonkháza is vizet kap. — És mikor kezdődik a második szakasz? — Azt még nem tudjuk. — Tehát mi újság a községben? — 1970 decemberében adtuk át rendeltetésének az új tizennégy tantermes iskolát, felépült ezenkívül összesen nyolc tanítói lakás. Minden tanítónk helyben lakik, tehát nincsenek utazgatási gondjaik. — Ez jó dolog — állapítjuk meg nagybölcsen. — Ezenkívül építettünk egy két osztályos óvodát. Az egyikbe cigánygyerekek járnak. Meghökkenek. No gondolom, most lecsapok. — Ez úgy néz ki, mint valami faji megkülönböztetés, diszkrimináció. De úgy látom, az elnököt kemény fából feragták, nem hajlandó megijedni a nagy szavaktól. — Egyáltalán nem az! Csupán arról van szó, hogy ezekkel a gyerekekkel külön kell foglalkozni, mivel javarészük csak cigányul tud, amikor az óvodába kerül. Elő kell őket készíteni az iskolára. — Sok cigány él a községben? — Háromszáz. — Nem okoznak különösebb gondot? — Nem. A pérót sikerült felszámolnunk, alig nyolc-tíz öreg ház van csak ott, a cigányok többsége nálunk rendes családi házat épített magának. — Vagyis ... dolgoznak. — Igen. Néhány családban még gondot okoz, hogy az asszonyok nem tudnak rendesen főzni, és itt-ott a higiéniával is baj van. Ezek számára szinte minden évben rendezünk főző, varró, egészségügyi tanfolyamot. Egyszóval: nincs velük különösebb bajunk. Két jó cigányzenekara is van a községnek. — Hogyan működnek a tömegszervezetek? — Nagyon jól működik a tonkházi ifjúsági szervezet, de ugyanez elmondható az illésházi és a bélvattai fiatalokról is. A CSEMADOK helyi szervezetének munkáját Is csak dicsérni tudom. Nagyon aktívak, ma este is műsorral lépnek fel a bélvattai művelődési otthonban. Ha lesz idejük, nézzék meg. Meg kell még jegyeznem, hogy közigazgatásilag ugyan egy községről van szó, a tömegszervezetek azonban külön-külön működnek az összevont község mindegyik részében. Eleinte egyesíteni akartuk valamennyit, de úgy vettük észre, semmi kedvük sincs hozzá. Maradt hát minden a régiben, s azt tapasztaljuk, hogy ez csak a hasznukra válik, jó és egészséges versengés fejlődött ki köztük, túl akarnak tenni egymáson. Nézzünk körül Megköszöntük a beszélgetést és újra nekivágtunk az Oj Életnek, ismét megkockáztatva, hogy eltévedünk, helyesebben, hogy nem igazodunk el a háromfalu-egyközségben. Eligazodtunk. Míg kollégám egy százéves fűzfát fényképezett, e sorok írója megtalálta a kocsmát és megivott egy korsó kitűnő sört. Találkozott Kiss Károly éjjeliőrrel és Nagy Károly állatgondozóval. Kiss Károlynak olyan gyönyörű bajsza van, hogy mindenképpen le kellett őt fényképezni, meg is hívott, nézzük meg őt este munka, vagyis őrködés közben. A meghívást elfogadtuk, mert egy pillanatra megfeledkeztünk az esti műsorról, ami miatt végül mégsem látogathattuk meg őt. Nagy Károlyról külön érdemes szólni, 43 éves, kitanult asztalos, 12 évig Bratislavában dolgozott, azután hazajött és 10 évet aláírt a szövetkezetben. — Ha meg nem betegszem — mondotta — nem jövök haza, — noha itt jobban keresek. — Miért? — Még kérdezi? Szeretem a szakmámat. Azért mégse mindegy, hogy a szakmájában dolgozik-e az ember vagy másutt. Nem igaz? Az egységes földművesszövetkezetet is megtaláltuk, méghozzá a legjobbkor, fizetéskor. Igaz, hogy ml egy árva garast sem kaptunk, (miért is kaptunk volna?) viszont megtaláltuk a vezetőket, s ámbár nagyon siettek, néhány percig elbeszélgettünk velük. Idénymunkák idején 300—330 ember dolgozik a szövetkezetben. A tagok átlagos havi keresete 2700—2800 korona. Legjobban, akárcsak a legtöbb szövetkezetben, itt is a fejőktakarmányozók keresnek (4000—4500 koronát havonta). 1300 hektárnyi földterületet öntöznek. Ez az ún. Felső-Csallóköz I. öntözési rendszer. Mit mondhatnék még róluk? Nem élnek rosszul, az nyilvánvaló. A mezőgazdasági munkák 90 százalékát gépekkel végzik. S még valamit: nyersbevételi tervüket szinte minden évben 1 millió koronával túlszárnyalják. Szép sző és dalest „Minden embernek a lelkében dal van, és a saját lelkét hallja minden dalban.“ — ez volt az est mottója, helyesebben a mottó első fele. Irta Babits Mihály és aki kiválasztotta, jól választott. De jól válogatott az is, aki az énekeseket összeválogatta: harminc „nagyon aranyos, nagyon lelkes bácsit és nénit“ (Bors Éva tanítónő jellmezte így őket). Aki a válogatást végezte és a dalokat betanította, azt Szabó Pálnak hívják és ugyancsak tanító. Ez volt a második bemutatkozásuk, s noha a kis kultúrteremben nem fértek el sokan, szép és megérdemelt sikert arattak. Nagyon jó hangú, jó hangulatú emberek, akik magukkal tudják ragadni a közönséget. Az is megható volt, ahogy egy-egy szám előtt lámpalázasan izgultak az öltözőben. Különböző korú, különféle foglalkozású emberek kedves együttesét láthattuk és tapsoltuk meg. Van közöttük szövetkezeti tag, varrónő, háziasszony, diák, állatorvos stb. Legidősebbjük már nagymama, a legfiatalabb másodikos gimnazista. Azután van két kedves citerás bácsijuk. Mikécz László (aki egyébként maga készíti a citerákat, mégpedig valóságos kis remekműveket) és Kudoba József. Műsorszámaikat a közönség megismételtette. S minthogy nemcsak a dal, hanem a szép szó estje is volt ez — elhangzott néhány szerelmes Petőfi-vers és népballada. Elmondhatjuk, hogy a szavalók sem vallottak szégyent. Az estet Bors Éva vezette be és konferálta nagyon kedvesen és szellemesen. Remélem, még találkozunk velük. Ha másutt nem, hát legfeljebb újra leutazunk. ZS. NAGY LAJOS Készéit Ferenc felvételei Erzsi néni barnamintás kázsmirkendője mögé bújtatja őszülő hajszálait és alig győz felelgetni kíváncsiskodó kérdéseimre: — Az a vörös a mellette levő színektől lesz olyan hideg? — Igen, hisz különben rikítana. — Mitől olyan kékes ez a levél, mikor egy szál kéket sem látok? — Az alapszál fehér, és a sárga szín is belejátszik. — Miért látszik olyan tömöttnek ez a minta? — Fekete is van benne. Én szívesen használom díszítő színként a feketét. Lerakom a térítőkét. Elnézem Erzsi néni nyugodt, határozott mozdulatait. Ajka szigorúan meg-megvonaglik, mert mindenről szívesen beszél, de annál kevésbé önmagáról. — Hihetetlen ... de komolyan csak tíz esztendővel ezelőtt kezdtem foglalkozni a szövéssel... Akkor, amikor megbetegedtem. Addig is szőttem én, dehát az csak olyan volt. Nem ügyeltem a mintákra, csak szőttem, szőttem ... Persze, csak amikor szükség volt rá... Tíz esztendővel ezelőtt, amikor a Tátrában gyógykezelték, megismerkedett néhány asszonnyal, akik már évek óta a Népművészeti Központ (ÜLVV) számára dolgoztak. Tőlük vette át a mintákat. Többre nem is volt szüksége, hisz a szövés technikáját már régóta ismerte. Hazatérve elővette a szövőszéket, beállította a konyhábá, és munkához látott. — Szívesen szövögetek — mondja legalább munka közben elfeledkezem arról, hogy beteg vagyok. Ha nem dolgoznék, akkor csak a májamra, a szívemre figyelnék... Így jobb. A mintákhoz szinte görcsösen ragaszkodik. Ügy formálja őket, ahogy nagyanyáink csinálták. Egy pillanatra sem kapta el őt az „újítás" vágya. Szépeknek, tökéleteseknek ismeri a mintákat, bűnnek érezné, ha másítana rajtuk. És nem szórja a mintákat szerteszét. Csak térítőkre és párnahuzatokra használja. Mintha csak tudná, hogy ezzel a tettével őrzi, ápolja a hagyományokat. Dicsérendő ez a magatartás, hisz gyakran tapasztaljuk, hogy mások az adottságok ismerete nélkül bárhol és bármikor használják a szép népi motívumokat, ö megőrzi ezeknek a méltóságát. Egy párnahuzat és két terítő elkészítéséért 150 korona a munkadíja. Napi teljesítménye rendszerint két terítő. Az egyik mérete 40X60 cm szokott lenni, a másiké pedig 20X30 cm. Ezzel a teljesítménnyel elégedett. — Hatvankét esztendős koromra és ahhoz képest, hogy beteg vagyok, elég szép ez a kereset... Majd pillanatnyi hallgatás után megtoldja a magyarázatot néhány keresetlen szóval: — Csak bírjam még sokáig. Erzsi néni százéves szövőszékének munkáját jól ismerik a városban és környékén. Tavaly nyáron, amikor népművészeti kiállítást rendeztek a városban, sokan megcsodálták térítőit. Többen el is jöttek hozzá, hogy nekik is szőjön valami modernet, újat, szépet, divatosat. Nem tért ki a kérés elől, de a mintákat nem engedte indokolatlanul felhasználni. Megbeszélte, hogy mit szeretnének, és a szövőszék elé ült. Természetesen olyat szőtt, amilyet kívántak: újat, divatosat. Így készített barna és sárga fonálból kosztüm számára alapanyagot. Piros és fekete fonálból szoknyát. Megtette, de szive szerint csak térítőkét és párnahuzatokat szeret szőni. Erzsi néni munkája bizonyítja, hogy nincs ünnepi és hétköznapi művészet, ahogy nagyon egyszerűen csak korszerű és korszerűtlen művészet létezik. Nincs külön művészeti és külön gyakorlati érték, mert igazán szép csak az, ami megfelel céljának. Cikornyák és öncélú formai bravúrok alkalmazása nélkül használja a hagyományos mintákat, motívumokat. És ezért modern. Az egyszerűséget, célszerűséget, a formák nemes tisztaságát lehet látni azokon a térítőkön, és párnahuzatokon, melyeket 6 a konyhába helyezett százéves szövőszéken készít. És így modern. Elköszönök tőle, de még kikisér a kapuig. Néhány búcsúzó szót még váltunk egymással, közben a szemben levő emeletes házak sorát figyeli tekintetem. Innen, Erzsi néniék kapujából olyan furcsa, egy kissé megható is, felnézni az emeletes házakra. Azután elindulok. De visszanézek, mert felcsahol utánam Erzsi néni kutyája. Még egy búcsúzó intés. Azután már csak képzeletem rajzolja elő a százéves szövőszék gazdájának mosolyát. benyák maria Szabó Gábor felvétele 7
