A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-21 / 16. szám
A Hét vendége Dr. Pavol Kováč, Szlovákia Kommunista Pártja KB sajtá, rádió- és televízióosztályának vezetője Ezúttal az újságírók munkája és tevékenysége szempontjából fontos eseményre hívjuk fel olvasóink figyelmét. Április 18—19-én lesz Bratislavában a Szlovákiai Újságírók Szövetségének kongresszusa, valamint május 17—18-án Prágában a Csehszlovák Újságírók Szövetségének kongresszusa. Ez alkalomból dr. Pavel Kováč tanulságos elemzését, útmutatását ismertetjük az újságírás és az élet fontos kérdéseivel kapcsolatban. A társadalom fejlődése feltartóztathatatlanul halad előre. Mennyire képes a fejlődésnek ezt a tempóját a szlovákiai újságírás nyomon követni, vele lépést tartani? A fejlődés legjellemzőbb vonása, hogy konfliktusokkal telített, mégpedig világméretekben ugyanúgy, mint hazai vonatkozásokban. Ellentmondás mutatkozik abban is, hogy a tudományos és technikai Ismeretek tömege gyorsabban növekszik, mint ahogy azokat képesek lennénk elsajátítani és alkalmazni, mégpedig az iparban és a termelésben ugyanúgy, mint az emberi kapcsolatok terén. Nem egy esetben képtelenek vagyunk végiggondolni cselekedeteink messzire kiható következményeit és így nemegyszer a közvetlen következtetések fogságába esünk. Példáért nem is kell messzire mennünk — a CSKP KB februári tanácskozása minden területen sürgetően követeli, hogy mindenütt, de különösen az élet legdöntőbb szakaszán, az ökonómia terén pártosan, nemzetgazdához méltón, tudományos körültekintéssel járjunk el. A tanácskozás határozatai megkövetelik, hogy szakítsunk periférikus, kicsinyes elképzeléseinkkel, az egyoldalú prakticizmussal. A fejlődés mutatói ma már sokkal magasabbak, igényesebbek, mint amilyenek tegnap voltak. A szlovákiai újságírás is konfliktusokkal teli fejlődésen ment keresztül. Politikai értelemben gyógyulás, differenciálódás és rostálódás következett be, visszatérés a pártossághoz, a marxizmus —leninizmushoz. Ennek ellenére a fejlődés általános üteméhez viszonyítva, pontosabban szólva a kor követelményeihez képest lemaradást látok. Sok még a verballzmus, a sekélyes leírás, a sajtóban ugyanúgy, mint a rádióban és a televízióban. Felszínes ismeretek tapasztalhatók, amelyek nem képesek áttörni az utilltarlzmus korlátain s a szűkkeblű földhöztapadtságon. Sok még az átlagos szemlélet, mintha az életet „gyorsvonatból“ néznénk. Márpedig éppen a szemlélet mélységéről van szó, arról, hogy világunkat a tudományosan feltételezett méretek közt az emberrel, munkájának, életének és törekvéseinek az értelmével együtt szemléljük. Ezek a kérdések általános vonatkozásaikban a marxizmus—leninizmus számára tisztázottak — de távolról sem minden újságíró számára. Nem általánosíthatunk, de kevés az átlagon felüli újságíró. Röviden szólva — ma is írjuk és alakítjuk történelmünket. A történelem lapjaira mélyen véssük a nevünket, ha az újságírók minden formalizmustól mentesen érdeklődésük középpontjába állítják munkájuk minőségét, magas színvonalát, ha gátat vetnek az egyoldalú extenzivitásnak. Ez a lényegük a CSKP XIV. kongresszusa dokumentumainak és a pártszervek legutóbbi határozatainak — és ezek megvalósításán fáradozom magam is. Milyen úttörő módszerek és munkaformák érdemelnek az utóbbi időben külön dicséretet? Ahhoz kell kapcsolódnom, amit eddig mondtam — nem az új formák és külsőségek a lényegesek. Ügy gondolom, hogy az olvasók, a nézők és a hallgatók nem kívánnak mindenáron eredetieskedést. Meg akarják ismerni azt, amit még nem ismernek, s amit ismernek, új vonatkozásaiban és összefüggéseiben akarják látni. Tájékozódni akarnak, de felvilágosulni is. És mindezen túl még esztétikai követelményeik is vannak, tehát amit megírnak, elmondanak vagy bemutatnak, a képernyőn meg kell hogy feleljen az Ízlésnek, a szép törvényeinek és az emberek pszichikai adottságának. A legnemesebb gondolat, esemény és tapasztalat sem hat kellően, nem emeli fel az emberi lelket, ha azt satnyán, vérszegényen és szárazon adják elő. Nagyra értékelem, ha a szerkesztőség céltudatosan, nagy távlatokkal dolgozik s ha ebben társadalmunk vezető erejének, a CSKP-nek szándékai vezérlik. A kitűzött célok csak akkor válhatnak valóra, ha erőfeszítéseket teszünk a realizálásukért, ha senkitől sem hagyjuk magunkat eltéríteni, ha megszűnik a spekuláció, a korrupció, becstelenítés és más erkölcstelenségek házijoga. Tisztelem a preferálás módszerét, ha különbségeket tesz és nem keveri össze a lényeges dolgokat lényegtelenekkel, a principiális kérdéseket parciálisakkal. Nagyra értékelem a tényekre építő üdvös munkát, ha az nem lélektelen, nem objektivitásra hangoló, habár a tényeknek kell alapot szolgáltatnak a terveinkhez, az ismeretszerzéshez és eligazodáshoz. Ezek az összetevők (de egyebek is) a leghatározottabban a Pravda, Nové slovo szerkesztésében, a képeslapok közül pedig a Zivot és a Slovenka munkájában érvényesülnek. Értékelhetők az olyan formák is, mint amilyen például az Expedícia R vagy a televízióban az Etapa 50, a rádió eleven adásai közül a Kék hullámon, a Vigyázat, kanyar! és mások, amelyekben magasszintű újságírás érvényesül. Zavarban vagyok, hogy említsek-e konkrét újságokat és műfajokat, mivel mindegyiket úgysem említhetem és így esetleg az a gyanú támad, hogy az egész újságírás frontján megtalálható jó és hasznos munkát nem értékeljük eléggé, mint például az irodalmi dramatizálásokat, a sportrovatokat, az ifjúsági műfajokat és másokat. Elmondhatjuk tehát, hogy a sajtó, a rádió és a televízió tükrözi a saját korát és úttörője az újnak? Igen, de nem passzív tükrözője. Az újságírás nagy társadalmi felelőssége és elkötelezettsége abban rejlik, hogy szintén kiveszi részét életünk formálásából, mégpedig úgy, hogy sokoldalúan ragadja meg a témákat, az emberek életét, az eseményeket, a célokat és törekvéseket, de egyúttal formálja is őket, rájuk nyomja a maga pecsétjét és ezzel a sajtó, a rádió és a televízió jelentősen hozzájárul az emberek formálásához, a természethez és egymáshoz fűződő kapcsolataik alakításához. Nem mindegy, hogy milyen ez a hatás — a CSKP ideológiája és politikája szellemében nagyon is céltudatosan és egyértelműen kell hatnia. Nem lehet itt hely az újságírói önkényeskedésnek és a szakképzettség hiányának. 1968-ban túlságosan sok bűnös önkényeskedést, teljes kvalifikálatlanságot éltünk meg és tudjuk, hogy az milyen sajnálatos politikai, erkölcsi eredményre vezetett. Azért, hogy milyen ma és milyen lesz a jövőben társadalmunk arcéle, elsősorban a párt a felelős, habár nem kevés az olyan tényező sem, amely kívül áll a párt hatósugarán. Ilyen például az értéktörvény objektívan ható ereje és a belőle következő rideg számítás. Itt van a Nyugat bomlasztó hatása is — sokan még mindig nem ismerik propagandájuk valódi lényegét, külső csillogását, amely demorallzálólag hat népünk bizonyos részére. Számomra sem közömbös, hogy az emberek általános kapcsolatai során többségükben olyan egyénekkel kell-e számolnunk, akikben túlteng a felelőtlenség, egoizmus, fölényeskedés, kispolgáriasság, anarchizmus, világnézeti és erkölcsi ingatagság. Elképzelhető, hogy az ilyen emberek kölcsönös kapcsolatai mennyire kiábrándítók. Valóban nemegyszer okoznak nekünk szenvedést, felháborodást és kellemetlenséget. Úttörő munka tehát, ha valódi, formalizmustól mentes harcot folytatunk a kommunista embertípus kialakításáért, a kommunista társadalomért s emberiességért — tehát a párt programjáért, amelynek megvalósulása minden újságíró személyes létérdeke is. Az ilyen harc nem tavaszi sétafikáiás a Duna-parton, mert e nehéz harcban le kell küzdenünk a saját hibáinkat, tudatlanságunkat vagy korlátolt ismereteinket Is. Mit kell tenni, hogy újságaink, folyóirataink, a rádió és a televízió adásainak szava „emberiessé váljon, hogy Klement Gottwald szavával élve — „tanítsuk a népet és tanuljunk a néptől“. A problémákat és az embereket ismernünk kell. Mégpedig empirikusan és elméletileg is. Ismerni kell a célokat, törekvéseink lényegét, társadalmi törekvéseinket és azonosulni kell velük. Ez biztonságérzetet nyújt, az együvé tartozás érzését alakítja ki bennünk. Az extra vagányság és nagyképűség számunkra idegen. Ha magasból nézzük a társadalmat, ez azt jelenti, hogy nem látjuk, nem ismerjük, nem értjük azt, ami a társadalomban történik, lejátszódik. Az újságíró akkor alkot, ha „jelen van", ha szenvedélyesen átéli a társadalom sorsát, eseményeit és történéseit. Az élet számtalan témát kínál újságírói megformálásra — sok pozitívat és negatívat. Ezt is, azt is ismernünk kell, állást kell velük szemben foglalnunk, nem szabad előlük elbújnunk. Nem szándékozunk „rózsaszínre festeni" őket, de a csupasz negativizmus sem Indokolható semmivel. Tanítani a népet és tanulni tőle azt jelenti, hogy elsősorban realista publicistáknak kell lennünk, lángoló pártharcosoknak, amilyenek Fuéik, Gottwald, Sverma, Clementis és mások voltak. Hosszú ideig tartott, amíg az 1968—1969-es évek drágán megfizetett tapasztalatai után a szlovákiai újságírás megtalálta a helyét a társadalomban. Mi az, ami elsősorban megszilárdíthatja a tekintélyét? A tekintélyért állandóan küzdeni kell — a tekintélyt csakis áldozatos munkával, elkötelezett magatartással és tudással lehet megszerezni. Ez nemcsak a „kiemelkedő" publicistákra vonatkozik, de minden újságíróra. A sajtó jelenlegi szerkezetével elértük-e az olvasók igényeinek kielégítését? A sajtó struktúrájának alakulását nemrég még az ösztönösség jellemezte. Reális helyzetünket tekintve sok a napilapunk, hetilapunk, különböző magazinunk és más időszaki folyóiratunk. Szlovákiában jelenleg mintegy 340 különböző időszaki lap jelenik meg, körülbelül 5 és fél milliós példányszámban. Durván számítva % millió a televízió és megközelítőleg ugyanennyi a rádió előfizetők száma. Ugyanakkor a rádiónak Szlovákiában 3 műsora van, a televízió pedig megközelítően 10—11 órát sugároz naponta. Ez a mennyiség nemegyszer összeütközésbe került a lehetőségeinkkel, a színvonalbeli és minőségi követelményekkel. A káderellátás előfeltételei jelentősen korlátozottak, különösen az 1968—69-es válságos időszak következményeinek a levonása miatt. Más oldalról viszont a kiadók nyomást gyakorolnak az egyes újságok terjedelmének bővítésére, új lapok alapítását, a rádió és televízió adásidejének növelését kérik. Egyetérteni ezzel nagyon ésszerűtlen volna — a lakosság ugyanis színvonalas alkotásokat igényel. Vonatkozik ez az összes tömegkommunikációs eszközökre, elsősorban azonban a televízióra, ahol a minőségi igény különösen sürgetően lép előtérbe. Milyenek sajtónk további távlatai? Szűkíteni vagy bővíteni fogják a sajtótermékek választékát? Az elmondottakból következik, hogy nem várható a „választék" bővítése. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a választék kérdése minden újság, a rádió és televízió sajátos belső ügye. Minden napilapnak, hetilapnak, minden szerkesztőségnek, a rádiónak és a televíziónak lehetősége nyílik arra, hogy színesítse a munkáját, hogy formailag és tematikailag színes, érdekes anyagokkal lépjen a nyilvánosság elé. Az érdekesség növelésének egyik lehetőségét a tudomány és technika eredményeinek propagálása nyújtja, amely tömegtájékoztatási eszközeink terjedelmének csupán 2—3 %-át teszi ki. £s mindezt a tudományos-technikai forradalom Időszakában! Tehát nem az extenzív fejlődés az az út, amelyet az újságírás frontján igénylünk. Ismétlem — a minőségről, az újságírói mesterségről van szó. Ezek és az ehhez hasonló problémák napirendre kerülnek az újságírók kongresszusán is. Nem kétlem, hogy újságíróink jól fogják teljesíteni feladataikat. hót 5
