A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-31 / 13. szám
5 — Nem akarok mentegetőzni. Martina kisasszony. De itt valóban van valami, ami még ma is megzavar. Szeretnék ebben a kérdésben jobban eligazodni, nem látok bele. — Lassan, nehezen beszélt, mintha minden szóval külön viaskodna. — Arra gondolok, amit az édesapja „tükörképnek" nevez. Sokáig nem voltam biztos benne, mi érdekel jobban, a valóságos arc vagy a tükörképe. Különben is, voltaképpen hol a valóság, és hol a “kép? Nem tudom, ért-e engem. Toman tétovázott. Nem mondhatja meg Martinának, hogy most, mikor már biztos az érzelmeiben, retteg tőle. létezése kényelmetlen neki ... olyan kényelmetlen, hogy egyszer talán meg is utálja. Elvégre minden férfinak joga van hozzá, hogy csak egy nőt szeressen éppen, mert ismételhetetlen és pótolhatatlan számára. De nem folytathatta fejtegetését.. . Martina sápadtan, felindultan állt előtte. — Nem, egyáltalán nem értem magát — mondta elfúló hangon. — És ha azt akarja, hogy továbbra is érintkezzünk, erről soha többé ne beszéljen. Egyébként ott jön Sylva. Még mielőtt Toman szóhoz jutott, mindkettőjüknek bólintott köszönésül és elsietett. Legfőbb ideje volt, már csak a legnagyobb erőfeszítéssel fojtotta el feltörő sírását. Alighogy eltűnt a szemük elől, futásnak eredt. Csak a gyümölcsös másik oldalán állt meg, harminc méter mély, nevezetes kútjuk mellett, ahonnan vödrökkel húzzák fel a vizet. Csak ott érezte magát biztonságban. Tudta, hogy ott nem látja, nem hallja senki. Negyedszer történt, hogy a nővérével való versengésben alul maradt. De ezúttal halálosan komoly a dolog, mert most az ő teste is azt mondta: „Igen!“ Ezelőtt csak ártatlan flörtökről volt szó, és ha a férfiak, akikkel könnyed játékot űzött, előnyben részesítették Sylvát, mert meghódította őket az a meghatározatlan valami, amit Martina semmiféle utánzással sem tudott elérni, csupán sértett hiúsága szenvedett, és hamar ellobbanó gyűlölet ébredt benne. De Toman más mint azok, akiket útjába sodort és újra elvitt a véletlen. Toman eljött, mert el kellett jönnie. Martina ebben a percben el sem tudja képzelni, hogy sose találkoztak volna az életben. Gondolatban megadta magát neki a gyönyör, és a vágy, a félelem és az ellenkezés határozatlan keverékével, ami úgy hullámzik a lányiélekben, mint pirkadatkor az éjjeli köd az ébredező föld fölött. Martinát szenvedély és kétségbeesés marcangolja. A jövő vigasztalan. Az út ürességbe torkollik. De a túloldalon, a szakadék mögött, amit nem lehet sem átlépni, sem áthidalni, két alak megy kéz a kézben: Sylva és Toman. Vissza se néznek. Ütjük simán vezet a látóhatárig, és ott belevész a messzeségbe. Martina könnyei fátyolén át kétségbeesetten néz a villa felé. Közben azok ketten ott... Tehát az is megtörtént. Elkerülhetetlenül. Ahogy minden megtörtént a múltban, és minden megtörténik a jövőben is. Nem, a jövőben már nincs semmi, amitől Sylva megfoszthatná. Semmi! ismétli önkínzó gyönyörűséggel. Semmi! Csak az életfogytiglani fegyházra ítélt rab képes megérteni e szó dermesztő ürességét. Vagy az olyan ember, akit egy esztelen véletlen megfosztott szeme világától. Az ember él, és semmit sem vár az élettől, és, és semmit sem remél, él, és gyűlöli az életet, él, mint egy odvas fa, amely áll még ugyan, de már nincs benne élet, tavasszal szokásból kizöldül, ősszel elhullatja leveleit, de már halott, az ember kiégett szívvel és még húsz, harminc, negyven esztendeig, szüntelenül érzékeli magát, az eljövendő évek minden másodpercében azt gondolja: „vagyok“, és nem tudja miért, kényszerből él, és áhítja a véget! Ö, mennyire gyűlöli Sylvát. Iszonyatos, fergeteges erővel! Sylva mindentől megrabolta. Születése percétől, első eszmélésétől kezdve fosztogatja és fosztogatja! Martina forrón kívánja, hogy Sylva szenvedjen. Leghőbb vágya, hogy megbántsa, megbüntesse, bosszút álljon rajta mindazért, amit elkövetett ellene, hogy lehasítson egy darabkát a Sylva által asztalán álló hibátlan, ragyogó üvegvázából csak egy parányi csorbát üssön rajta, legalább egy apró felhőt leheljen Sylva makulátlan egére, egyetlen kis felhőfoszlányt, amely már sohasem oszlana szét! Észre sem vette, hogy feláll a lócáról és vak,merően áthajol a kút alacsony káváján. A világ eltűnt. A nap kialudt. Körülötte sötétség, alatta harmincméteres mélység. Lenéz... odalent is minden sötét. A láthatatlan vízszintről dermesztő hideg száll fel. Azt mondják, mély kútból nappal is látni a csillagokat, jut hirtelen eszébe. Még mélyebben áthajlik. Ha most elengedi magát, elveszti az egyensúlyát, és . .. Feje fölött rémült kiátás hangzik. Egy erős kéz derékon kapja és elrántja a kúttól. Martina Toman és Sylva ijedtségtől eltorzult arcát látja maga előtt. Minden erejét összeszedve uralkodik magán. Most már csak az marad hátra, hogy megmentse büszkeségét előttük, és maga előtt is, villan át az agyán. Csodálkozást színlel. Mi jut eszükbe? Miféle új szokás, hogy a férfi derékon kapja a lányt és ráncigálja, ha az unalomból köveket dobál a kútba, és számolja a másodperceket, amíg' meghallja a víz csobbanását. Martina nyilván jól játssza a sértett hölgy szerepét, mert a két arcon leküzdhetetlen zavar komikus ráncai mutatkoznak. Martina csak egyre kíváncsi: vajon ki merik mondani, hogy öngyilkossági szándékkal gyanúsítjuk? Nem merték kimondani. Sylva száraz hangon csak ennyit mondott: — Megijedtünk, hogy elveszted az egyensúlyodat, és beesel a kútba. Toman pedig: — Olyan mélyen áthajolt, hogy megfagyott bennem a vér. Igen, most már csak az marad hátra, hogy megmentse büszkeségét, ismétli gondolatban Martina. Visszamennek a villába, Martina egész úton beszél, tréfálkozik, nevet, ugratja Tomant, aki lassan feléled, és kész örömmel elveti a nyomasztó gyanúsítást, csipkelődik Sylvával, aki hallgatagon, tűnődve lépked mellettük, és időnként fürkésző pillantást vet Martinára. 4 Csak a gyűrű A baltikus borostyánlevelei közismertek: az aranyjéghez hasonló, áttetszős csillogó, sárga kő apró rovar testét öleli magában. Martina toaletttáskáját is ilyen darab díszíti. A borostyánkő fogságába zárt, jóformán sértetlen parányi, fekete bogár olyan, mintha élne, az ember azt hinné; ha a kő kettéhasad, a bogár kimászik belőle, kitárja csöppnyi fedőszárnyát, és ezer év múltán ismét felröpül. Attól a naptól fogva, mikor Toman elrántotta a kúttól, Martina áttetsző jégkristályba zárva hordta a szívét. Mellében érezte lüktetését, és ha lehunyta szemét, látta remegni a jégfal mögött, mégsem létezett, mintha elvesztette volna ... közeli volt, és egyben elérhetetlen. Ki töri át a falat, hogy szívét kiszabadítsa a jég börtönéből? És mikor? Az önmarcangoló kétségbeesés rohama elmúlt. De ő üres kézzel maradt itt! Milyen élet vár rá? Valamelyik filmből emlékezetébe vésődött egy különös kép: Kietlen homoksivatagban magányos vándor lábnyoma fut a láthatárig. A nyomok kettős sávja vékony szállá keskenyedve a sivár messzeségbe vész. Az ő lába nyoma, vigasztalan magány zsinórjára fűzve. Nem, korholta magát, húszéves vagyok, és húszéves korban a fájdalom olyan, akár a tavaszi eső. Tragikus természettel kell születni ahhoz, hogy a bánat pusztító katasztrófává fajuljon. De ha én ilyen természettel születtem? Ha ereimben a megbélyegzettek nehéz vére kering, akik csak azért viselik a jelet, hogy a kemény sors könnyebben rájuk találjon? Toman kíméletesen bánt vele, de gyöngédségén olykor átvillant a rossz lelkiismeret. Martina hálásan fogadta Toman tapintatát, bár néha szégyenkezett a hálája miatt. Elhullatott morzsákkal is beéri a teljesség helyett? Idegen tűz mellett melegszik? Gyöngeséggel vádolta magát, próbált hidegen, sőt gyűlölettel nézni Tomanra, de hiába, Tomant csak szeretni tudta. Elmélyedten tanulmányozta a sarkkutatók eddigi erőfeszítéseinek történetét. Visszafojtott lélegzettel, szívében egyre növekvő félelemmel olvasott Mac Clur kalandjairól, Franklin szörnyű tragédiájáról, és a többiekről — név szerint Kan, Nordenskjöld, Koldewey, Hall, Nansen, Gagni, Cook és Peary —, akik először érték el a bűvös pontot, ahonnan minden út délre vezet, ahol nincs időszámítás, ahol egyetlen lépéssel átléphetjük a nap huszonnégy óráját, ahol hat hónapig világít a nap, hat hónapig pedig a hold vándorol együtt a csillagokkal szakadatlan körben az éjszakai égbolton. Drámai képek fészkelték be magukat kínzón az agyába. Felajzott képzeletében a hatalmas jéghegyek úgy garázdálkodtak a fergeteges sarki éjszakában, akár a felbőszült óriások, hajókat játékszerként lapított szét a vihar, vakmerő férfiak a természet és az elemek legyőzésének látomásától hajtva éhen haltak vagy megfagytak a farkasordító hidegben, az északi fény bűvös játékának ködében. Hajóroncsok és jéggé fagyott emberi csontvázak borítják a képzeletbeli kör átkozott területét, a jég bevehetetlen királyságát, amely fehér halállal áll bosszút az emberen, és kineveti a huszadik század technikai vívmányait. Oda, abba a jégpokolba megy Toman, szabad akaratából, és abban a reményben, hogy tizennégy hónap múlva egészségesen, új hírnévvel övezve, és új tudományos zsákmánnyal gazdagabban jön haza. De ha nem tér vissza többé. Emberek százait és ezreit nyelte el a jégszfinksz, Tornársök, az alattomos pogány isten ... mi lesz, ha Tomant is elnyeli? Toman előtt Martina gondosan titkolta aggodalmait, nem akarta megbolygatni a nyugalmát. De Toman az esküvői és úti előkészületek lázában látszólag nem is gondol a rá váró veszedelemre. Vidám, gondtalan és elégedett, mindenben jó előjelet lát, biztosra veszi az expedíció szerencsés kimenetelét, már most tervezgeti, hogyan dolgozza majd fel megfigyeléseit, és hol jelenteti meg kutatómunkája eredményeinek tudományos összefoglalását. Ügy beszél a jövőről, mintha eszébe se jutna, hogy elutazása és visszatérése között egy keskeny, nyaktörő híd feszül, sima, veszedelmes jéghíd, ahol minden botlás a könyörtelen halál karjában végződik. Sylva teljes mértékben, őszintén osztozott Toman derűs hangulatában. Az esküvőt június elsején tartották rneg a Szent István-templomban, és Toman egy hétre rá Bécsben beszállt a berlini gyorsba, hogy Rügen-szigetén és Svédországon át eljusson Tromsőbe, ahonnan a Vindobona a hónap közepén indul az Északi fokra. Martina június végén Svájcba utazott, az apjával egy híres szemorvoshoz, de miután a kezelés ott is eredménytelen maradt, elkísérte apját šumavai villájukba, ő maga pedig elutazott Sylvához, aki anyja barátnőjének, az öreg Fürthnének társaságában Karlovy- Varyban töltötte első önálló nyarát. Sylvát teljesen lefoglalta nem nagy, de szépen fekvő prágai villájuk berendezésének gondja, és így csak egy sebtiben odavetett, rövid levélben adott életjelt magáról. Bejelentette, hová készül a nyáron, és Martina egy egész hónapon át égett a türelmetlenségtől. Valami belső ösztön Sylvához hajtotta. Olič, aki határtalanul örült, a terhes „tükörkép“ eltűnésének, eleinte nem tudta megérteni, hogy Martina oly nehezen viseli a válást. Ügy látszik, vágyódik a testvére után, gondolta később, öreg ember vagyok, Martina magányosnak érzi magát a nagy házban. Megszokták egymást! Pedig Sylva férjhezmenetele után Martinának többet kellene társaságban forognia. Most rajta a sor, kérőben nincs hiány. Legyen alkalma válogatni és dönteni. (Folytatjuk)
