A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-24 / 12. szám
A mexikói határ mentén lévő monterosai Fekete macskáról elnevezett bár a szokás szerint zsúfolt volt. Mégis olyan szokatlan csönd vette körül a vendégeket, hogy az italozók lélegzetvételét is hallani lehetett. A szokatlanul nagy csöndnek oka volt. Jézus Mirandát ötévi börtönbüntetés után szabadlábra helyezték. Viktor Fiala, a seriff jutatta a nyirkosfalú cellába. Ebben a mulatóban tartóztatta le. Miranda letartóztatásakor kijelentette, hogy tüstént kiszabadulása után megöli a seriffet. Mirandát mindenki ismerte, tudták róla, hogy bosszúálló és soha senkinek sem marad adósa. A seriff lassú léptekkel a bárpulthoz ment. Pancho, a mulató tulajdonosa kimeresztett szemmel idegesen súgta oda a seriffnek: — Néhány perccel ezelőtt itt volt Miranda... Fiala megvonogatta a vállát, majd nyugodtan válaszolt: — Nem érdekel... Kérek egy habzó sört! Pancho reszkető ujjakkal bontotta fel a sört, a seriff elé tette, majd suttogva tanácsolta: — Viktor, legyen nagyon óvatos! Miranda veszélyes fickó, mindenre képes! — Tudom! — válaszolta röviden Fiala, közben a sörből húzott egyet. Láthatóan nem ízlett neki. Jézus Mirandát az ötéves börtönbüntetés nem törte meg; külseje sem változott. Fiala azonban az elmúlt évek során megtört, megöregedett. A haja megőszült, rosszul hallott, és nehézkes mozgása is elárulta, hogy az egészségével is baj van. Az előtte álló söröspoharat nézte és azon tűnődött, hogy az elmúlt ötvenöt év nemcsak a külsején, de a lelkén is mély barázdákat szántott. Tűnődéséből Pancho ideges suttogása ébresztette: — Éppen most jött Miranda fivére, légy nagyon óvatos! Fiala ösztönszerűen az övében levő pisztolyára tette kezét, mert Miranda fivére is megesküdött arra, hogy végez vele. Kiitta a sörét, megcsóválta a fejét majd elbúcsúzott: — Elég volt — hazamegyek! — Viktor, kérlek, légy nagyon óvatos! — figyelmeztette még egyszer Fialát. A seriff bólintott. Amikor a mulató kijárata felé tartott, fizikailag is érezte a csendet, mely körülvette. Mindenki izgatottan őt figyelte. Csak Miranda fivére ült nyugodtan az asztalánál. Cigarettát sodort, majd rágyújtott. A mulató előtt olyan sötétség volt, mint a zsákban. Az utca túlsó oldalán a lámpa mellett egy autó állt. A volán mellett egy férfi ült. Talán Jézus Miranda...? Fiala vagy húsz lépés után a sarkon letért a főútról. A mellékutcába ment, ahol az autója állt. Ütközben attól tartott, hogy az autóban ülő ismeretlen rálő. De semmi sem történt. Beült a kocsijába, majd hazautazott. Senki sem követte. Alig érkezett haza, megszólalt a telefon. Felemelte a kagylót. Sanabria, a rendőrség besúgója hívta. — San Louisban — suttogta, egy Monti nevű fickónál csempészáru van. Könnyűszerrel nyakoncsípheti. Jó fogás lesz! Fiala kétkedve tette le a kagylót. Azon tűnődött, hogy lehet-e hinni a hivatásos besúgónak, vagy Miranda készített csapdát, így akarja tőrbecsalni. Kiment az utcára. Lassú léptekkel ment autójához. San Louis egy kis falu, alig néhány család él ott — latolgatott a seriff —, mindenkit ismerek... De Montiról sohasem hallottam ... Lehet, hogy valahonnan odakeveredett új kábítószerkereskedő, aki a határmenti faluban ütötte föl hadiszállását és a csempészek oda hordják hozzá Mexikóból a marihuánát? Még ma megtudom, ki az a Monti — tűnődött tovább —, s közben begyújtotta kocsija motorját. Gyerünk San Louisba! A város tompán világított utcái üresek voltak. Néhány percnyi egyenletes utazás után Monterosát elnyelte a sötétség. Kacskaringós, veszélyes, hegyi úton haladt. Az autó motorja jól működött; a kocsi rendben volt, mégis nagyon elővigyázatosan hajtott, a minimumra csökkentette a sebességet. Négyórás fárasztó út után megérkezett San Louisba. A főtéren állt meg. Furcsa kép fogadta. A fák alatti padokon senki sem ült, egy élő lelket sem látott a környéken. Körülnézett, figyelmesen hallgatózott. A közeli kocsmából hangokat hallott. Cigarettára gyújtott, majd lassan a kocsma felé ment. Megállt. Néhány másodpercig várt, majd betett a kocsija felé, majd megállt. Ha nem kockáztat, elveszti a tekintélyét, és a seriffi hivatalt is a szögre akaszthatja. És Miranda sem hagyná nyugton, akár a világ végére is követné, ismeri bosszúálló természetét. Döntött: A Zöld Majom vendéglőbe ment. A füstös kiskocsma egyik sarkában kártyázok üldögéltek. Szélesvállú, morcos külsejű kocsmáros fogadta. Az arcán mély sebforradás volt. — Mit kíván? — kérdezte, s ugyanakkor egy botjával motoszkáló vak állt mellé. — Üdvözlöm, szenyor, San Louisban — makogta. — A lépéséről ismerte fel, hogy ön nem idevaló — szólt közbe a kocsmáros. A vak rávigyorgott, majd kéréssel fordult hozzá: — Van. — Jól van, de legyen nagyon elővigyázatos ! — Pedig azt mondták nekem, hogy Montit itt találom. — Nincsen itt! — válaszolta a vak, majd megköszönte az itókát, és kopogó botjával a kocsmából kicsoszogott. Amikor a vak eltűnt, az egyik részeg kártyázó föltápászkodott az asztaltól. Oda dülöngélt a pulthoz. Amikor a seriff mellé telepedett, majdnem nekiesett. Viselkedéséért szerényen bocsánatot kért, majd megkérdezte: — ön valakire vár? Fiala bólintott. — Rendben van — folytatta a részeg —, jöjjön ki, már várják ... A seriff fizetett, majd az utcára ment. Egy ismeretlen férfi lépett mellé : — Kövessen, .szenyor! — mondotta egyhangúan. Lassan elindultak. Néhány lépés után kísérője gyorsított léptekkel az egyik közeli ház kapuja elé ment, megállt, majd elnyelte a sötét kapualj. A seriff is megállt. Néhány másodpercnyi várakozás után ő is a házba ment. A sötét folyosón körülnézett, majd tovább ment. Egy kis, füstös szoba nyitott ajtaja előtt megállt. Benézett. Az asztal mellett egy férfi ült és cigarettázott, mellette egy hatalmas zsák feküdt. Az ismeretlen bemutatkozott: — Montinak hívnak. Üzletet akar velem kötni? — Igen. Az áru a zsákban van? — Hol lenne másutt? Egy egész zsák marihuana! — Megnézhetném? Mutassa! — Nem! — ellenkezett Monti. — A boldogságos szűzanyára könyörgöm, ezt ne kérje tőlem — hebegte izgatottan. A seriff pisztolyát Montira szegezte. — Miért nem? Mitől fél? Mutassa meg! Monti hallgatott... a félelemtől reszketett. Fiala másra terelte a szót. — Ugye, várt rám? Tudja, hogy ki vagyok? — Tudom. — És hol van Miranda? Az idegen nem válaszolt. — Hol van Miranda? — ismételte meg az előbbi kérdését a seriff, majd hozzáfűzte: — Vagy talán nem ismeri? Monti nem válaszolt. — De most mutassa meg mi van a zsákban! Nincs vesztegetni való időm! — Esküszöm, nem tehetem! Nem tehetem! — ismételte reszkető hangon, majd felugrott és egy hatalmas késsel Fialára támadt. A seriff elsütötte pisztolyát. Monti a földre zuhant. Ugyanabban a pillanatban Jézus Miranda jelent meg az ajtóban. Kezében pisztolyt tartott. Fiala azonban gyorsabb volt; Miranda is a földre zuhant, majd mély csend vette körül a seriffet. A földön két hulla í^küdt... Fiala a sarokba húzódott, majd óvatosan az ajtóhoz ment. Becsúkta. De mi lehet a titokzatos zsákban? — kérdezte önmagától a seriff. — Miért félt Monti azt kinyitni? ... óvatosan a zsákhoz lépett. Kinyitotta. A zsákban valami mozogni kezdett. Fiala lélegzetvisszafojtva figyelte a mozgó zsákot. Milyen meglepetést készített számomra a bosszúálló Miranda? — kérdezte magától. A zsákból valami kúszni kezdett. Fialában megfagyott a vér, amikor megpillantotta, hogy onnan egy hatalmas mérgeskígyó feje bújt ki, majd lassan az asztalra kúszott. A kígyó támadásra készült... Egy tizedmásodpercnyi késés és végzetessé válhatott volna, de Fiala pisztolya harmadszor sem tévesztett célt... Miranda bosszúja nem sikerült. (Fordította F. I.) Hal Ellson ment. A 'poharakkal mőgraTTOtt körül néhány férfi állt. Kíváncsian bámultak rá. — Egy pohár sört! — szólt a kocsmároshoz, majd kérdően fordult felé: — Ismer valami Monti nevű embert? — Nem jár hozzám! A Zöld Majom vendéglő a tanyája! — Köszönöm! — válaszolta a seriff, majd még egy pohár sört kért. Megitta s elment. Létezik az a Monti? — tűnődött ismét. Nem Miranda csalta őt ide? ö kereskedett kábítószerrel. Azért kapott öt évet! Büntetését letöltötte, s most ismét szabadlábon van ... A kocsma előtt megállt. Az utca túlsó oldalán álló autóját nézegette. Nem volha okosabb visszatérni Monterosába és lemondani arról, hogy a veszélyt maga vállalja?... — gondolta, közben néhány lépést rém, fizessen valamilyen itókát! Nagyon megszomjaztam. Fiala intett a kocsmárosnak, hogy neki is öntsön. Komolyan vak ez az ember? Vagy talán más tervei vannak és a vakságát csak álcázza? — kérdezte önmagától a seriff. A vak megitta az itókát, majd odasúgta a seriffnek: — Városunkban ma még egy idegen van... Figyelmeztetés ez? — tűnődött Fiala, majd megkérdezte: — Montinak hívják az idegent? — Igen! — Szeretném megismerni! — Jobban teszi, ha elkerüli! Lehet, hogy szélhámos vagy gonosztevő, de az is lehet, hogy rendőr. Ki tudja? — Néha kockáztatni is kell! — Van fegyvere?
