A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-24 / 12. szám
Ľubica Nadová várakozás közben Varga Kálmán és Sebő István Vidámak, bátrak, Moncz László, aki szereti a fiatalokat A modellező szakkörben Nem könnyű a motortan ... A Zväzarm (Hadsereggel Együttműködő Szövetség) járási székházának udvarán gépkocsik sorakoznak, olajfoltos szerelőruhában fiatalok sürögnek-forognak, s az egyik személykocsi melett csinos kislány várakozik. — Ľubica Nadová — mutatkozik be. Olyannyira csinos, hogy akár egy rögtönzött divatbemutatón is részt vehetne. Érdeklődésemre elmondja, hogy hajtási jogosítványt akar szerezni, mivel apukája új gépkocsit vásárolt, ö maga az új textilgyárban dolgozik, érdekli a motorizmus, a száguldás, szereti a beat zenét, és most arra vár, hogy letudjon egy órát a kötelező vezetői gyakorlatból. — Körülbelül május végén végzünk — mondja mosolyogva. — Ügy érzem, jól megy minden, nem félek a vizsgáktól... Meglep a nyugalma, magabiztossága, dehát ezt már megszokhatta az ember országjárás közben: ilyenek a mai fiatalok! Fiatalság. Ha az élet delelőjén álló ember az ifjúságára emlékezik, fura és foghatatlan édes-keserűség szorongatja a torkát. Az édes íz talán a megőrzött szép emlékekből fakad, a keserűség pedig a futó, megállíthatatlan idő makacs kísérője, sötét árnyék, ami arra figyelmezteti az embert, hogy a delelőn álló nap csak nyugat felé szállhat, ahol aztán a látóhatár mögé bukva elmerül. A naplemente szép természeti jelenség. Előbb szürke, majd liláskék subát terít a világra, aztán bezárják kelyhüket a virágok, elülnek a szelek és a madarak, csipogó, trillázó torkuk elcsendesedik, de hajnalban, amikor keleten újra hasad az ég, minden új életre kél... Az ember életének naplementéje után azonban már nincs többé kikelet és feltámadás. Valami végérvényesen és visszavonhatatlanul befejeződik... Tudom, jórészt közhelyeket írtam le, mégis leírtam. A kissé komor és szomorkás hangvétel nem jajkiáltas akar lenni, nem is a naplementéje felé futó ember rettenete, leírtam, mert ilyen és hasonló érzések, gondolatok váltakoztak bennem akkor, amikor Levice (Léva) felé száguldott velem a gépkocsi, amely városkában éltem le gyerekkorom nagyobbik részét. A régi-régi gyermekévek ízei, emlékei, hangulata most is bennem él. Azt is tudom, hogy senki másban nem élhet úgy, mint bennem. Pedig sok hozzám hasonló gyerek élt akkoriban a városban, akik velem együtt pecáztak a patakban, naphosszat kergették a rongylabdát, mászták a fákat, parittyáztak, bámulták a kirakatokat, vágyakoztak és ábrándoztak, színes álmokat kergettek, sírtak és örültek ... de úgy csakis bennem ülepedhettek le azok az emlékképek, ahogy én őrzöm őket, mert a világon senki más nem őrizheti úgy, csakis én, azért lehetek s vagyok én — Én ... Az állomásról a város szíve felé futó sugárút ugyan eltemeti a valamikori bozótos, hepehupás tájat, melyen annak idején vesszőparipámon száguldoztam mesebeli hősként... az ég felé emelkedő toronyház is ráült arra a helyre, ahol valamikor egy feketehajú kislánynak fűszálból kötöttem karikagyűrűt az ujjára... de minek folytassam?... Az új, megváltozott városkép mögül mégis átsüt az a régi ezernyi arcával és hangjával. Munkát, kenyeret! Munkát, kenyeret! — csendül vissza a fülembe távoli harangszóként a rongyosok és munkanélküliek éh-zsoltára ... s szinte megelevenedni látom a Tabán toprongyos, csupaszem, véznatestű gyerekhadát, akik éhesen is tudtak szívből kacagni és kora hajnaltól késő estig önfeledten játszani... S most, hogy a székházban ülök és elbeszélgetek a vezetőkkel, oktatókkal a munkájukról, eredményeikről, örül és egyben fáj is a szívem, örül, mert elhalványodik fiatal korom világképe és tudatosítom magamban, hogy annak a kornak a pusztító lángja már nem perzselheti meg a mai fiatalokat, és fáj azért, mert nem most lehetek fiatal. A beszélgetés nyomón egyre tágul a kör, nem győzöm jegyezni a rengeteg adatot, az eredményes munka sokrétűségét és színességét. Varga Kálmán, ez az ízig-vérig kötelességtudó ember, nem is olyan régen még hivatásos katonatiszt volt. Családi és egyéb életkörülményei azonban arra késztették, hogy hivatást változtasson. Lényegében nem változtatott. Most is kiképző-oktató. Az egész járás területén ő a felelős a bevonulás előtt álló fiatalok általános kiképzéséért, az ő irányítása és felügyelete alá tartoznak a modellező szakkörök ... Itt, a székházban is működik egy szakkör. Molnár Tibor a vezetője. Országos viszonylatban is elismert szakember. Meg kell jegyezni, hogy ezt a munkáját kedvtelésből végzi. A modellezők között vannak iskolások, bevonulás előtt álló fiatalok, sőt leszerelt katonák is. Sebő Istvánhoz tartozik a politikai szervező munka, a lövészet és a civilvédelem. Nem kis felelősség nehezedik a vállára, ha figyelembe vesszük, hogy a járásban 98 alapszervezet működik 3700 taggal, s
