A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-03 / 9. szám
1939. március 15. után, amikor a fasiszta Németország megszállta Cseh- és Morvaországot, s megalakult az ún. szlovák állam, számos csehszlovák állampolgár az emigrációt választotta. Egy részük titkos ösvényeken, Szlovákián és Magyarországon keresztül a Balkánra s onnan tovább Franciaországba és Angliába ment, más részük 1939 tavaszán és nyarán Lengyelországba, s innen később a Szovjetunióba került. Amikor 1940. június 10-én a fasiszta Olaszország a hitleri Németország oldalán megüzente a háborút Franciaországnak és Nagy-Britanniának, lezárult az út a Földközi-tengeren. Csehszlovák katonák csoportjait Franciaországba menet feltartóztatták Szíriában, ezért ideiglenesen itt kellett volna további csehszlovák egységeket szervezni. De az események igen gyorsan követték egymást. Június 1-én Pétain marsall aláírta a francia haderők kapitulációját Compiégne-ben, s az ottani csehszlovák hadosztály maradványai Angliába evakuáltak. Mittelhauser tábornok, a szíriai és libanoni francia erők parancsnoka hivatalosan bejelentette, hogy nem harcol tovább és hűséget fogadott a vichy-i kormánynak. A csehszlovák katonákat Szíriában az a veszély fenyegette, hogy internálják őket, sőt hogy kiszolgáltatják az ellenségnek. Ezért június 29-én 206 csehszlovák katonai személyt Palesztinába szállítottak. Ezekből, a szíriai helyőrségekben szolgáló csehszlovák repülőkből és további hazai menekültekből alakult meg azután 1940 őszén a 11. csehszlovák gyalogzászlóalj, amely később a török—szíriai határon teljesített őrszolgálatot. 1941. október 10-én a zászlóalj katonáit Aleppóban összpontosították. Három nappal később parancs jött, hogy az alakulat induljon útnak Haifa felé — Tobruk végcéllal! 1941. október 21-én hajnali 3 órakor hatalmas teherautó oszlop indult ki Amiriyából az alexandriai kikötőbe, ahol más brit egységek mellett a 633 főt számláló csehszlovák alakulatot is behajózták. Reggel hat óra előtt indult ki a három torpedórombolóból és egy kisebb csatahajóból álló konvoj, harci repülőgépek fedezete mellett az alexandriai kikötőből. A tobruki erődöt, amelyet már hat hónapja ostromolt az ellenség, a parton északkeletről mintegy 30 kilométer hosszúságban és a szárazföld felől félkör alakban védelmi rendszer biztosította, melynek külső vonala mintegy 55 kilométer hosszúságú volt. A külső védelmi vonal mintegy nyolc kilométer mélységben egymástól kereken nyolcszáz méter távolságban kiépített kiserődökből állott, amelyeket egyenként hatszor harminc katona védett. A kiserődök közül többet futóárkok kötöttek össze egymással; előttük drótakadályok és aknamezők húzódtak. A sziklás domboldalakra támaszkodó tobruki erődrendszert eredetileg olasz mérnökök építették, akik valóban mesterei voltak a szakmájuknak. Tobruk első szövetséges védőinek — az ausztráliai kilencedik hadosztály katonáinak — sikerült tartaniok nagyjából az eredeti külső védelmi vonalat, annak ellenére, hogy az ellenség néhány helyen be tudott törni. Hiába szólította fel rádión keresztül a hírhedt Lord Haw- Haw, angol kolaboráns Hitler szolgálatában, a derék ausztrálokat; „Bújjatok elő, patkányok! Feltartott kézzel!“ Az ausztráliai katonák a támadásokra a maguk módján válaszoltak, s a „Tobruk Rats“ csúfnév csakhamar az erőd védőinek kitüntető elnevezése lett. 1941. október végétől tehát csehszlovákok is tartoztak a „tobruki patkányok“ közé. Abban az időben Tobrukot angol, indiai, ausztráliai és lengyel katonákból álló tizennégy gyalogzászlóalj, a 32. brit páncélos hadtest (kilencven harckocsival), erős tüzérség és néhány további kiegészítő egység védelmezte. A csapatok a 70. brit hadosztály kötelékébe, R. Mackenzie Scobie tábornok parancsnoksága alá tartoztak. A csehszlovák 11. zászlóaljat a lengyel önálló Kárpáti Lövészhadtesthez osztották be, amelynek akkor 5000 fő volt az állománya. Klapálek alezredes a századparancsnokkal megszemlélte a terepet, s a zászlóalj egységei október 23 és 25 között elfoglalták állásaikat, kb. 5,7 km hosszúságban a Dernába vezető országút mindkét oldalán. A csehszlovák állásokkal szemben a „Brescia“ és a „Trento“ olasz hadosztályok megmaradt részei feküdtek, német egységekkel kiegészítve. (Tobruk körzetében öszszesen négy olasz és egy német hadosztály folytatott harci tevékenységet.) Néhány magaslatra támaszkodtak, különösen a környék legmagasabb pontjára, az El Medauuar dombra, amely eredetileg része volt a külső védelmi vonalnak, de az ellenségnek éppen ezen a szakaszon sikerült beékelődnie az erődrendszerbe és elfoglalnia a magaslatot, ahonnan s más magaslatokról ágyúkkal és géppuskákkal lőtte a védelmi állásokat. 1941. december 9-én felderítők megállapították, hogy az ellenség visszavonulásra készül az erődvonal nyugati szakaszán. Mac Scobie tábornok azonnali támadást rendelt el, a visszavonuló ellenség üldözését. Ez délután fél négykor kezdődött. Egész éjjel folyt a harc, éjjel egy órakor a brit összekötő tiszt jelentette, hogy a lengyel egységeknek sikerült elfoglalniok az El Madauuron kiépített ellenséges állásokat s hajnali négy óra után elesett a „White Knoll“ magaslat is. Nem sokkal később a csehszlovák járőrök is parancsot kaptak a felderítésre. Reggel 5 óra 55 perckor a 3. század járőre megkezdte a felderítést; nem sokkal később eljutott a 89. számú magaslatig s ott kitűzte a csehszlovák lobogót. Reggel 7 órakor kiindult állásaiból a csehszlovák üldöző egység is. A visszavonuló ellenség nem tanúsított ellenállást, s így az egység már 8 óra 10 perckor elérte első kitűzött célját — mintegy négy kilométernyire a külső védelmi vonaltól. Az esti órákban az egység visszatért kiinduló állásaiba, mert a csehszlovák zászlóalj Tobrukban maradt, míg a lengyel hadtest a brit csapatok oldalán folytatta az ellenség üldözését. Tobruk 244 napos ostrom után felszabadult. A szövetséges csapatok 1700 német és több mint 2700 olasz hadifoglyot ejtettek. A harctereken a szövetséges katonák az ellenség által otthagyott hadianyagot és készleteket gyűjtötte össze — néhány ezer gránátot és aknát, több tucat láda lőszert, híradós anyagot, kilőtt gépjárműveket, nagyobb mennyiségű élelmiszerkonzervet, ásványvizet stb. — ttf— I I I a világ# országai BOTSWANA Területe: 574 960 km2 Lakossága: 0,6 mllliá (1968) Fővárosa: Gaberones, 10 000 lakos (1965) Államtorma: Köztársaság Az ENSZ és a Brit Nemzetközösség tagja Botswana — az egykori Becsuánaföld brit gyarmat — a legutóbbi Időkig alig szerepelt a világsajtó hasábjain. A lakosság 70 százaléka bantunéger becsuána. Közülük kerek számban 200 000 bamangvato, 75 000 bakvena, 70 000 bangvaketsze törzsben, 50 000 velük rokon masoiyi, továbbá 30 000 busman él a köztársaság területén. Az általában 140—150 cm magas busmanok kőkorszakbell viszonyok között, kezdetleges kunyhókban tengetik életüket, a nyíllal elejtett vadakkal, különféle gyökerekkel, bogyókkal és gumókkal táplálkoznak. Botswana földjét a fehér emberek a XIX. század közepéig nem Ismerték. Először David Livlnstone angol orvos tartózkodott hosszabb Ideig ezen a területen. A londoni Missziós Társaság szolgálatában Járta be Dél-Afrlkát és Jutott el 1841-ben a Kuruman hegység vidékére. Hét évet töltött a becsuénék földjén, miközben számos expedíciót vezetett az ország belső területeire. A becsuánák 1885-ben a búr támadásokkal szemben brit védnökség alá helyezték magukat. 1895- ben az angolok az ország déli részét Brit Becsuánaföld néven, a Fokfőldhöz csatolták, a megmaradt Becsuánaföldet pedig a brit dél-afrlkal főbiztos alá rendelték. Botswana életében az azóta eltelt évtizedek nem sok változást hoztak. 1966. szeptember 30-án kikiáltotta függetlenségét, s a fiatal köztársaságnak azonban még sok súlyos politikai nehézséggel kell szembenéznie. Két szomszédja — a Dél-afrlkal Köztársaság, és Rhodesia — közismerten a faji megkülönböztetés politikáját folytatja, s erős gazdasági nyomást Is gyakorolhat az országra. Különösen déli szomszédjainak van kiszolgáltatva. Exportjának négyötöde vele bonyolódik le. A lakosságnak a szárazság okozza a legnagyobb gondot. A kedvezőtlen éghajlat hatását a táj jellege Is tükrözi. Az ország déli része bozótos puszta és félsivatag. A földterület 2 százaléka szántó, 1 százaléka erdő, 58 százaléka legelő, a többi alkalmatlan mezőgazdasági hasznosításra. A lakosság zöme a délkeleti területeken, a Limpopo határfolyó közelében összpontosul, s mintegy 95 százaléka szarvasmarha-, Juh- és kecsketenyésztéssel foglalkozik. A földművelés termékei a köles, kukorica, hüvelyesek, gyapot, banán, dohány, ricinus, újabban citrusfélék. Az Ipar fejletlen, alig 3000 dolgozót foglalkoztat, fontosabb ágai a mangán-, azbeszt- és ezüstbányészat. A fővárosban 2000 kW kapacitású hőerőmű működik. Egyetlen, Rhodesiát a Dél-afrlkal Köztársasággal összekötő vasútvonal halad át az országon. A közutak együttes hosszúsága 1800 km. A megélhetési lehetőségek hiánya a lakosság egyharmadét arra kényszeríti, hogy Időnként a Dél-afrlkal Köztársaságban és Rhodesiában vállaljon munkát. Az ország lakosságának túlnyomó többsége Írástudatlan. I 16 hét
