A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-04 / 5. szám
Mikszáth Kálmán születésének 125. évfordulója alkalmából néhány anekdotát mutatunk be olvasóinknak Békés István gyűjtéséből. < Mikszáth Kálmán negyven esztendős írói jubileumának végzetesen hajszás ünnepségeire Pósa Lajos is megérkezett. Egy régi, megsárgult papír lapult a zsebében, amit valaha Taxi: az ifjú Mikszáth írt neki emlékezésül a rimaszombati gimnázium padjaiban. Zsongtak sorra a köszöntők, csengtek a poharak, az emelkedett hangulatban egyszer csak felállt Pósa: — Ide hallgas, Kálmán! Ügy is, mint Taxi. Ezt írtad te nekem, valaha réges-régen. És szépen szavalva, olvasni kezdte: A mosolygó élet Távol legyen tőled, Minden jó, mi vagyon, Kerüljön, de nagyon. Kísérje léptedet A gyász emlékezet. A szívedben légyen Keserűség, szégyen. Mindenkiben elhűlt a vér. Mikszáth felpattant a helyéről. — Ezt én írtam'? Nem hiszem én azt. Nem voltam én ilyen komisz ember. Lehetetlen. — Lehetetlen? — simogatta ravaszul a bajszát Pósa bácsi. — Ehun van, ni! Nézd meg, ha nem hiszed. Azzal odanyomta a kezébe a papírlapot. Mikszáth mohón pillantott az írásra. Egy pillanatig nézte, aztán elnevette magát. Szélesen, vidáman. — Most mór emlékszem. Az én írásom. Az én versem. Vállalom. Csakhogy elhagytál belőle valamit. Itt áll alul, hogy: vágd ketté, és illeszd össze... Ha ketté vágod a két strófát, és egymás mellé olvasod, akkor jön ki az igazi: A mosolygó élet kísérje léptedet, Távol legyen tőled a gyász emlékezet. Minden jó, mi vagyon, a szívedben légyen, Kerüljön, de nagyon, keserűség, szégyen. Hej, sormetszet, sormetszet... Mennyit kínozták vele szegény rimaszombati gimnazistákat... Míg végül Mikszáth tollából ez a sormetszetet kifigurázó vers fakadt. Eszerint Mikszáth tolla nem negyven, hanem — a sormetszet törvényének ihletére — ötven évvel a jubileumi ünnepség előtt kezdett alkotni. Sokan azt mondják, hogy Mikszáth Kálmán sajátos stílusa, a népnyelv színeivel ékes, néha szinte zenei szökellésű mondatokba formálódó írásmódja abból is ered, hogy idegen nyelven nem tudott olvasni, sőt még fordításban is alig olvasott idegen írókat. Maga is elmondja, legkedvesebb könyveiről szóló beszámolójában, hogy ifjúkorában elementáris erővel csak Jókai Török világ Magyarországon című regénye ragadta meg. De elbeszélni nem regényíróktól tanult, hanem két történetírótól: Macaluay-tól és Carlyle-tól, meg a magyar paraszttól. Egyetlen regény rázta meg még életében: Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése. De ezt már későn olvasta. — öreg fa volt már akkor — írja, — aki már nem nőhet másként... Barátai többször próbálkoztak vele, de külföldi író művét nehezen lehetett rátukmálni. Szabó Endre egyszer mégis rávette, hogy olvassa el Lev Tolsztojnak az ő fordításában magyarul akkortájt megjelent elbeszélését: Iván Iljics halálát. Néhány nap múlva Mikszáth megfogta Szabó Endre kabátgombját. — Hallod-e — mondta neki —, mi történt velem az este! Nekifeküdtem annak a könyvnek, amit adtál, elkezdtem olvasni, hát azon veszem észre magam, hogy végigolvastam. De már akkor hajnal volt. Elfújom a gyergyát, de nem tudok elaludni. Forgolódom az ágyban, azon tűnődtem, hogy vajon ki is írta azt az Iljics Ivánt... Meggyújtom a gyertyát, megnézem a könyvet — hát hogy Tolsztoj... Erre aztán nagy nehezen elaludtam. — No legalább tetszett? — kérdi alig leplezett diadallal a fordító. — Hm, barátom — sóhajtott Mikszáth —; most látom csak, hogy mink semmit sem tudunk... Ennek a „nem olvasunk“ -nak azonban egyszer meg is adta az árát. Az történt, hogy Szabó Endre, az Üstökös szerkesztője novellát sürgetett Mikszáthtól a lap számára. — Írni nem írok — köntörfalazott Mikszáth —, mert hogy éppen tintaiszonyban szenvedek. De elmondok egy jó esetkét a tinnyei jegyzőről, írd meg! Elmond egy kis anekdotát a tinnyei jegyzőről. Szabónak tetszett a história, megírta, kiadta, s mikor ismét találkoznak, rázogatja ám a kezét Mikszáth: — Jól megírtad a tinnyei jegyzőt. Jobban, mint hogy én megírtam. — Te... ? — álmélkodik Szabó. — Hát te azt már megírtad? — Hogyne. Régen. Még a Szegedi Naplóban. — No, megállj! Telik-múlik az idő, vagy egy hónap múlva, vacsora utáni kedélyeskedés közben Szabó Endre elkezdi: — Volna egy neked való témám, Kálmán. Én rest vagyok megírni, meg nem is tudnám úgy megcselekedni, mint te. Azzal elmondja neki Dosztojevszkij Krokodilus című szatirikus elbeszélésének a tartalmái. Mikszáth otthon nekiül, megírja és már a következő héten közölni kezdi folytatásokban a Pesti Hírlapban. Négy-öt számon át szorgalmasan meséli a Krokodilust. Mikor alaposan belemelegedett a történetbe, Szabó Endre előszedi a közben lefordított Dosztojevszkij-novellát, és leadja hétről hétre az Üstökösben. Találkoznak Mikszáthtah A máskor kedélyes arc sötét és fenyegető. — Kutya vagy — sziszegi rákvörösen. — Becsaptál. — Egyikünk kutya, — ismeri el Szabó Endre —, a másikunk eb. — Hogy-hogy? — Hát a tinnyei jegyző? Mikszáth húsos arca halványul. Aztán belepi a megértő mosoly. Üssön beléd a mennykő! ■ Hogy ő nem sokat olvasott — megbocsátható. Megírta, amit hallott-látott: az életet. De hogy azok, akiknek illett volna, alig ismerték, s csak véletlenül olvasták, vagy egyáltalán nem olvasták, amit írt, az elég szégyen. E szégyen egyik dokumentumáról ő maga számol be az 1903. évi Almanach előszavában. Egy magyar mágnáshölgy kérte a férjét, hogy szerezzen be számára új angol könyveket. Szeretne valamit olvasni attól az ismeretlen nevű angol írótól is, akitől a minap már a kezébe került egy könyv... Igen, igen, mi is volt a címe ... ? Megvan: St. Peter’s umbrella ... A grófi férj elneveti magát: — Hiszen ez a Szent Péter esernyője... Mikszáth! — Igen, Mixat. Maga ismeri? — Hogyne. Mindennap találkozom vele a klubban. — A klubban ... ? — A klubban. Képviselőtársam. Nem angol. Magyar. A grófnő elhúzza a száját. — Ügy? — mondja fanyalogva. — Hát ezt nem tudtam. Akkor hagyjuk ki a jegyzékből. Nem kell. I. Grossmann felvétele / Hazatérés A szülőföld ölébe felkap. Csúcsújgat: „megjöttél szentem“. Zavartan kabátgombommal babrál, s kicsit meglepetten tapogatja ki azt az egykori gyermeket bennem. Neki ad enni. Nógatja: játsszék! Kóré-muzslkával duruzsolgat. Örök anyai kérelemmel adná kezébe csörgőnek a Holdat. Ô, hogy menne Is a gyermek játszani, játszani — végre! Rajzosra söpört udvarokban pitykét röpítve az égre, hintázni vaskérgű fákon, csengő füvekre leborulni, „bunyóban“, titkos pincemélyen pici lányokkal összebújni... Farkas Árpád ...késő. Elmúltak mind, amik voltak. Nagyapám féltő térdein is nyirkos gyökerek lovagolnak. S mégis minden konok ködökön átég valami nyugtalan, vékonycsontú játék. Az űz és az hív megtérni rendre, apró pofonokat osztó óvó szerelemre, dérrel, derűvel, mindig fényre állni, szívdobogásnyi csöndben ismét eggyé válni, ó, hogy csitítatlan nőne fel az égig, ahol csak a szelek hűs csókjai érik. 1 /
