A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-23 / 29. szám

Nevető világ Kérdés — Már csókolódzott előttem, is férfival Mancika? — Nem." De nem értem, hogy miért kérdi ugyanezt minden férfi. Sofőr-magyarázat — Apu, mi az az angyal? — Az angyal olyan ember, aki át akart menni a zebrán, de nem sikerült neki. Reuma — Doktor úr, egy éve voltam magánál a reumámmal s akkor azt tetszett mondani, hogy kerüljem a nedves helyeket. — Nagyon helyes. — Most azt szeretném megkérdezni, hogy már megfürödhetek-e? Tanító A behivatott apához igy szólt a tanító: — Uram, a maga fia semmit sem tud. — Na és? Hiszen éppen azért járatom iskolába, hogy megtanuljon valamit. Asszonyok — Valóban példás a férjem. Sohasem kell megkérdeznem, hogy hol volt. — Miért? — Mert sehová sem engedem. Film — Milyen volt a film? — Meglepő volt a vége. — Miért? — Mert amikor már mindenki azt hitte, hogy sohasem ér véget, hirtelen mégis befejeződött. Megkapta — Mancikám, csak egyetlen szót és én leszek a világ legboldogabb embere. — Szamár! Fiatal férj A fiatal férj panaszkodik a feleségének: — Nézd drágám, már csak egyetlen gomb van a kabátomon. — De az is milyen csúnya! Vágd le... Honnan tudják a meteorológusok? Pista megkérdezi az apukáját: — Édesapám, honnan tudják a meteorológusok, hogy milyen idő lesz? — Te buta kölyök! Hát megnézik a naptárban. Az még azelőtt történt Vadnyugat egyik orvosi rendelőjébe belép egy farmer és egy sebesült fiatalembert cipel. — Csináljon már valamit a vömmel — mondja a farmer az orvosnak. — Tegnap meglőttem. Az orvos csodálkozik a farmer nyugalmán és megjegyzi: — Szép család! A saját vejébe lövöldözik. — Akkor még nem volt a vőm. Csak egy golyóval tudtam rákényszeríteni, hogy vegye el a lányomat. A sportoló — Hm.. . Bizony, 39,5 a láza — mondja az orvos a beteg sportolónak. A beteg elhaló hangon megkérdezi: — Doktor úr, és mennyi a világrekord? (sz. j.) . '' CiH Wá Ghezzi karikatúrája Vivaldiról Július 28-án lesz kettőszázharminc esztendeje annak, hogy a bécsi St. Stephan lelkészi hivatal halotti anyakönyvébe a következő szöveg jegyeztetett be: „Tisztelendő Antonio Vivaldi világi pap úr a Satler-féle házban 60 esztendős korában meghalt és a spittali temetőben hantoltatott el." A ház és a temető — valahol a mai Kärntnerstrasse környékén — már több mint egy évszázada nem létezik, mert amikor Bécs belvárosának mai képe kezdett kialakulni, lebontásra és megsemmisítésre került. Viszont maga a tény, hogy az olasz barokk legnagyobb alakja az osztrák fővárosban fejezte be viszontagságos életét, csak 1938-tól ismeretes. És ma, amikor a hangversenyteremben avagy lemezjátszóról az ember Vivaldi műveit hallgatja, aligha tudatosítja, hogy ez a csodálatosan szép muzsika alig négy évtizede van csak az egyetemes zenei kultúra birtokában. De kezdjük az elején, valahol ott Velencében 1678 táján, amikor Antonio Vivaldi hányatott és mozgalmas életében először szívta be a lagúnák városának jellegzetes iszapos szagát. Mint apja, ő is zenész lett, mégpedig hegedűs és zeneszerző. Működése az Vivaldi újjászületése egyik velencei árvaház, az „Ospedale della Pietá" zeneszemináriumának vezetéséhez fűződik. Itt alapozza meg hírnevét, mely aztán megnyitja előtte először hazája zenepártoló fejedelemségeinek, majd pedig Európa centrumainak kapuit. Dédelgetett zenésze volt korának, mely lelkesen tapsolt új hangvételű szerzeményeinek, de egyben áldozata is gyorsan változó ízlésnek. A tizennyolcadik század közönsége csak a jelennek élt s nem ismerve tradíciót, hamar feledésbe merítette a letűnt csillagokat. Így történt aztán, hogy már élete végefelé ilyen letűnt csillag lett maga Vivaldi is, aki aztán halála után bizony már senkinek sem hiányzott. Neve feledésbe merült, és művei megkezdték évszázadokra terjedő tetszhalálukat. Még életében nyomtatásban • megjelent szerzeményeinek száma — az életmű arányában — szinte elenyésző, de végső fokon mégis elegendő volt ahhoz, hogy nevét megőrizzék az utókor számára. Ezek a művek jutottak el az északon élő és pár évvel fiatalabb kortárs Bachhoz is. Sajnos a nagy Johann Sebastian sohasem hagyta el hazáját, s így a zenészek számára ígéretföldjének számító Olaszországba sem jutott el. Csupán weimafi lakásának szobácskájában tanulmányozhatta Vivaldi concertóit, melyek olyan hatással voltak rá, hogy közülük nem egyet csembalóra és orgonára átírva fel is dolgozott. És végeredményben ennek a szerencsés találkozásnak köszönheti Vivaldi, hogy fennmaradt — és mi a késői utókor, hogy művei korszakunkban élik másodvirágzásukat. De addig, amíg Bach jóvoltából erre sor került, pontosan egy évszázadnak kellett leperegnie anélkül, hogy Vivaldiról valaki is tudomást szerzett volna. Csupán 1850-ben, mikor a Bach-centenáriumra előkészítették műveinek összkiadását, bukkant elő Vivaldi neve és azután apránként életében nyomtatott műveinek anyaga. A világszenzációnak számító felfedezésig azonban — mikor a torinói Nemzeti Könyvtár igazgatósága közölte, hogy tulajdonába került egy eddig ismeretlen zenei gyűjtemény, mely 300 koncertet, szonátákat, operákat, egyházi vokális kompozíciókat tartalmaz és hogy ez valamennyi Vivaldi műve — majdnem egy további évszázadnak kellett eltelnie. A felfedezés regényes históriája pedig a következő: Alberto Gentili, Torino városának fécgcnb&s pavbaidlt A uÁrkorcTnf Ál 9 nai«/lÄnfA k«iuíu4eln A vérbosszútól a perdöntő bajvívásig Okmány, okirat, írásos bizonylat — nem lehetett peres ügyek eldöntője, hiszen az okmányokkal való bizonyítás csak a XIII. század vége felé, a városi jogélet térhódításakor jut nagyobb szerephez. Analfabétának szentelt víz az írott betű, marad hát a szóbeli eskü, vagy ahogy akkor hívták: a tisztító eskü, amely abból állt, hogy a vádlott rokonai és barátai megesküdtek az összes szentekre, hogy a vádlott — ártatlan. A bírónak vagy a bíróságnak joga volt megszabni az esküt tevők számát is, így aztán néha egy egész családi hadsereg lovagolt be a törvénykezési joggal bíró várba vagy városba. Ez aztán kétszeres bajt szült: növekedett a magánhadak — és a hamis eskük száma. Pro és kontra. S ha már az esküt tevők száma nem volt elegendő a per eldöntéséré, ott volt a két tábor „magánhada". Előkerült a balta meg a kard, s kezdődött a csetepaté. Bevert fejek s halottak szegélyezték a „magántörvénykezés" útját. És bosszú. Bosszú, amely újabb bosszút szült. S most már család harcolt család ellen, törzs törzs ellen, nemzetség ellen — íme, a vérbosszúhoz vezető kacskaringós út. De az elvakult, bosszút lihegő irtóhadjárat már a nemzet létét veszélyeztette — meg kellett hát állítani, vagy legalábbis bizonyos keretek közé szorítani, ahol a sértett fél megszabott határok között vehetett magának elégtételt. Bosszút állhatott, ha kellett, véres bosszút, anélkül, hogy megzavarta volna a közrendet. Olyan formára, méghozzá törvényes formára volt szükség, ahol egyedül a viszolykodó felek küzdenek meg egymással. Ha kell: életre-halálra, de csak ők — s azt is tanúk jelenlétében, szigorú szabályok szerint, hogy úgy mondjam: hatósági ellenőrzés mellett — íme, a perdöntő bajvíváshoz vezető kacskaringós út. Az idő: a XI. és a XII. század. A legsötétebb középkor. A perdöntő baj vívások lényegesen különböznek a későbbi párviadaloktól, párbajoktól. Az ordáliai bajvívás szabályai ugyanis megkövetelték, hogy az ellenfelek ne titokban és önhatalmúlag, ne törvényen belül, vagy éppenséggel a törvény ellenére bizonyítsák ártatlanságukat, hanem a törvényszék színe előtt, s bizonyos szabályok betartásával érvényesítsék jogaikat, egyenlítsék ki viszályaikat. A szkíták még tovább mentek: náluk a perdöntő bajvívás egyúttal a férfias bátorság és az ügyesség próbája is volt. Titus Livius azt írta a régi keltákról, hogy ők nem azért folyamodtak a bajvíváshoz, mert bizonyító eszközt láttak benne, hanem inkább azért, hogy isten ítéletét előre megtudják. Ez volt a magyarázata annak az ősrégi kelta szokásnak, hogy néhány vitéz már a csata megkezdése előtt megküzdött egymással. A skandináv népek egyik királya meg — régen, még az elsöprő erejű, nagy hun száguldás idején — olyan törvényt hozott, amely kimondta, hogy minden viszályt bajvívással kell eldönteni, mert — úgymond — illőbb dolog fegyverrel harcolni az igazságért, mint puszta nyelvvel. Tacitus azt írja a germánokról, hogy minden háborújuk megkezdése előtt elfogtak egy ellenséges harcost, akit arra kényszerítettek, hogy életrehalálra vívjon meg egy germánnal. Ha azután a germán győzött, azt igen kedvező jelnek tekintették, és ebben a szellemben szálltak harcba. Plutarkhosz, görög történetíró és bölcselő, a Traianus császár uralkodása alatt írt Párhuzamos életrajzok halhatatlan szerzője, valami hasonló-