A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-12-31 / 52. szám

TABÁK ANDRÁS Mi mást is tehetne, gondolta Grétl minthogy emelt fejjel, keményen tartsa magát. Tűrnie kell. Okosan, megfontoltan kell cselekednie és viselkednie, csak az lehet célravezető, csak úgy tudja átvészelni a rá váró néhány hetet. Kerülni fogja a veszekedésnek még a lehetőségét is. Ha lehet, még hűségesebben és szorgalmasabban végzi a munkáját. Két hónap nem a világ. Történjen vele bármi, kibírja, ki kell, hogy bírja! — Ne félts te engem, csak magaddal törődj! — mondta Lacinak mosolyogva, hogy megkönnyítse a búcsúzást. Látta, hogy a férje igen elanyátlanodott. Éppen most, az utolsó pillanatban. — Azt hittem, könnyebb lesz — buggyant kl Laciból őszintén a szó. — Sajnállak és féltelek. — Ne gyerekeskedj!... Igyekezz, tanulj, használj kl minden percet! Es néha írjál egy-két sort... ha lesz időd, jó? Laci bólintott aztán felszállt a vonatra. A lépcsőről még egyszer lehajolt, hogy megcsókolja Grétit, aki mosolyogva intett búcsút. Már csak a távolodó vonat füstjét látta, később azt sem. Elnyelte a távolság. Régi kép villant fel az emlékezetéellenséges magatartásáról. Kapta a sajtárt, meleg vizet löttyintett bele, megmosta a tehén tőgyét, aláült és hozzálátott élete első fejéséhez. Szerencséjére a kezes, szelíd állat nem rúgta fel székestől, sajtárostól. A fejés azonban csak nem ment, csupán cérnavékony tejsugarak csapkodták a sajtár fenekét, ha egyáltalán csapkodták. Kocsis István az istálló ajtóból figyelte a menye kínlódását. Harag és káröröm váltakozott benne. Kajánul vigyorgott. — Nem megy, nem megy, nagyságos asszony!? — kérdezte maró gúnnyal. Káromkodott is cifrát, hogy a menye ne bízza el magát, ne higygye, hogy minden rendben van. — Nem ... egyelőre nem megy — felelte Gréti csendesen, béketűrőn, kedves mosolyt villantva, ami apósát kihozta a sodrából. — Nem elég, hogy tehetetlen vagy, még vigyorogsz is!? Gréti eleresztette füle mellett a megjegyzést. — Azt hiszem, rövidesen beletanulok ... — Beletanulsz?... Jó vicc! Addig a tehénre jöjjön rá a nyavalya, ves-LOVICSEK BÉLA ben: valahogy így vitte ki Lacit a hosszú katonavonát a frontra. Grétlnek most is olyan kesernyés és fájó érzésekkel telt meg a szíve, mint akkor. Szemét ellepték a könnyek. Soha elhagyatottabbnak nem érezte még magát, pedig életében sokszor került szorult helyzetbe. Megfogta a kerítéshez támasztott kerékpár kormányát. Egy darabon maga mellett tolta, aztán felült. Igyekezett vissza, hazafelé.' Várta a munka, s ki tudja még mi minden más. Talán már a Lacika ls felébredt és keservesen sír kétségbeesésében. Hacsak a nagyapja nem vigasztalja meg. Dehát most arra sem lehet számítani. Megnyugtatta, hogy Lacikát alva találta. Piros volt az arca, majd kicsattant. Mosolygott álmában. Nem úgy Kocsis István. Dúlt-fúlt, mint a vadkan. Messzire rúgta a lábához dörgölőző macskát, a kutyát is keményen, káromkodva félreparancsolta, pedig nagyon szerette az állatokat. Máskor mindig volt hozzá egykét kedves szava, a simogatást sem sajnálta tőle. A kutya behúzott farokkal húzódott el haragos gazdája közeléből, de még igy is hűség parázslott a szeméből. Az istállóban is minden ok nélkül végigvágta a szürkét a vasvillával. Szegény állat majd a jászolba ugrott ijedtében. — Meg tudod-e fejni a tehenet? — mordult rá később Grétire ellenségesen. — HB. egyszer elbolondítottad és elűzted a fiamat a házamtól, most már csináld te helyette! — Tudom, nem tudom, csinálom ... megpróbálom — mondta Gréti csendesen, majdnem nyájasan, mintha nem venne tudomást apósa se szét a tőgyét a tej, ml!?... Addig fel nem kelsz alóla, amíg ki nem fejed mind egy cseppjét! — Nem hát, persze hogy nem!... Én is úgy gondolom, hogy kifejem minden cseppjét. Ha délig tart, hát délig tart, van idő bőven, nem igaz?... Egyre jobban megy — mondta Grétl kuncogva, pedig nem ment, s majd szétpukkadt keserű tehetetlenségében. Sírás fojtogatta, remegett minden izében. Kocsis Istvánt a gutaütés környékezte. Nem tudta biztosan, gúnyolódik-e vele a menye, vagy komolyan gondolja, amit mond. Ha netán gúnyolódna az istenadta, úgy kirúgja az udvarából, hogy lába sem éri a földet. Mit képzel a taknyosa!? — Beszélj velem tisztességesen, hallod, mert az ostorral kergetlek ki a világból, te, te... ! Gréti nem bírta tovább. Elkeseredésében és megbántottságában szeretett volna felordítani, belemártani a tíz körmét az apósa kaján arcába, aki mozdulatlanul támasztotta az ajtófélfát, s egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Legalább elmenne a fenébe, hagyná magára, talán a fejés is jobban menne, de nem, el nem mozdul, csak áll, mintha gyökeret eresztett volna a lába. Hirtelen elhatározással felállt. A tehén fara mögé tette a széket, rá a sajtárt. — Fejjen maga, fejjen, ha maga jobban tud! — mondta, azzal rohant elfele. Margit éppen akkor lépett ki a konyhaajtón. — Hát te hová szaladsz, mint akit kergetnek? Gréti azonban nem válaszolt, csak sietett elfele. Az orosz asszonyhoz. Talán panaszkodni, talán csak azért, hogy kedvére kisírhassa magát. Margit rossz érzéssel nézett utána, s látva feldúlt arcát, megesett rajta a szíve. — Mit csináltatok, összevesztetek? — kérdezte Margit megállva az Istállóajtóban. István még mindig az ajtófélfát támasztotta, a sajtár a tehén fara mögött állt. Margit rögtön sejtette, hogy mi történt. — Szégyellhetnéd magad! Te gyalázatos! — Menj innen! — mozdult meg végre Kocsis István elszürkült arccal és a tehén alá ült. Folytatta a fejést. Neki ment. Szinte daloltak erős keze nyomán a tejsugarak. Friss tejillat vegyült az istálló szúró szagába. Valahonnan előkerült a macska is, s égre meredő farokkal nyávogott. — No, látod, ezt hamarább is megtehetted volna! — mondta Margit szemrehányóan. — Könnyebbed, ha kínozhatsz valakit... — Mondtam már, hogy menj innen! — sziszegte István rettenetes haraggal, amiből Margit arra következtetett, hogy a sajtárt vágja hozzá, ha most nyomban nem megy el onnan. Megkötötte magát: azért sem ment, csak állt mozdulatlanul, mindenre elszántan. Szinte ijesztő volt. — Nem ér a szó? Neked is hiába beszélek!? — hangzott a szó talán még fenyegetőbben, mint az imént. — Nekem te beszélhetsz, meg csinálhatsz, amit akarsz... Azt sem bánom, ha agyoncsapsz — mondta Margit. — Azzal is csak rajtam segítsz. Az én életem már egy kutyahajító fát sem ér, csapj agyon! De amíg ki tudom nyitni a számat, kinyitom, és azt mondom néked, hogy hagyd békén a menyemet! Kocsis Istvánt nagyon meglepte Margit elszántsága, főleg az, amit mond: hogy még haggya békén a menyét! Hiszen az elmúlt héten mást sem tett, minthogy éjjel-nappal átkozta a fiatalokat. — Éppen te mondod ezt, Margit?! — Én! — pattant Margit szava, mint az ostor. István egy pillanatra a régi asszonyt látta maga előtt, a régit, az egészségeset, a lázadozót. — Gréti nem hibás. Laci akarta, hogy így legyen. Talán igaza is van... Engem úgysem gyógyíthat meg, nekem már minden mindegy, az öt is páros, hogy egy-két évvel tovább élek vagy sem, az már nem számít ... De ők még fiatalok, előttük az élet, miért ne használnák ki a lehetőségeket?.,. Csak hadd keresse a helyét, lehet, hogy megtalálja... A mi házunknál sosem érezte jól magát, nem mintha ránk haragudna, miért haragudna?... A paraszti munka büdösített neki. Nem tehet róla, hidd el, István, nem tehet, én már rájöttem, és nem is haragszom rá. Az isten is megverne, ha haragudnék, hiszen az én gyerekem, én haztarrrá világra, éppen én akarjak neki rosszat?... Talán neki van igaza és jól tette, hogy elment ... Tetszik, nem tetszik, bele kell nyugodnunk ... — Én ezt soha nem bocsájtom meg neki! — mondta István keményen, de most már nem haraggal. — Sokféle arca van az igazságnak, Margit, de én mindig csak az egyiket látom, mert olyan, mint a napraforgó. Hát ilyen az én igazságom, és én ebből nem engedek, nem a halálom napjáig! — Nem hát, mert önfejű vagy — mondta Margit higgadtan. — Meg önző, mindent csak magadnak, másnak semmit!... De hogy az ő,eszével gondolkodnál, meg az ő szemével néznéd a világot, azt nem, arra nem vagy képes. Ilyen ember vagy te, István, rossz ember, kegyetlen ember, sosem lesz nyugalmad meg békességed... Sötét, komor felhő telepedett Kocsis István arcára. —Folytatjuk— Tündéri idő volt. Táncosan, könnyedén hullott a hó, puhán ráterült a hegyoldalra. Aprószemű, tapadás hó volt, akár a frissen őrölt liszt. Csak annál is fehérebb. Ök ketten a hegytetőn álltak, a meredek, foghíjas utcácska végén. A lány szőke volt, mint a búza és a nevetése is búzanevetés volt, dúsan, melegen omló. A gázlámpa halvány fénye játékos, zöld foltokat vetített az arcára. A fiúba karolt és egy piciny, remegő pelyhecskével az ajkán valami ostoba kis dalt susogott. Kiszakadt a molnár zsákja, .Sok hó hullott a nyakába. Nevettek. A lány megint azzal a telt búzanevetéssel, a fiú elmélázva, mert éppen másra gondolt. Egészen másra. Arra, hogy egymás mellett ülnek majd a szánkón és vigyázhat majd a lányra, őrizheti, hogy ki ne essék a nagy, suhanó kanyarban; óvhatja, megölelheti a sebes rohanásban. — Micsoda buta dal! Micsoda butáá-á-cska... A lány széttárta a karját, sasszét lépett, majd ismét a fiú mellé pördült vissza. Szorosan, mert fázott. Mert ott fönn a hegytetőn szabadjára kószált a szél, sem a fák nem kötötték törzsükhöz, sem a bokrok ágaikhoz. Ök ketten összebújtak, melegítették egymást, mint az apró. gyámoltalan vadállatok, de a szél úgy is belezubcgott arcukba, szemükbe porhót sepert és ujjaival a hajukba markolt. — Csússzunk le — súgta a lány. A fiú szeme sarkából rápillantott, valahogy különösen merev és dermedt volt a szeme. — Csússzunk le. A lány félrekapta a fejét, elhúzódott mellőle. — Ne, inkább mégse.. . Fázom, menjünk haza. A fiú keskeny arcába nézett, a szemébe, amelyben furcsa fények lobbantak fel — és megijedt. Hógolyót gyúrt, elhajította. A fiú beharapta a száját. Tűz gyulladt ki benne. Dühösen lobogó tűz, mint mindig, ha ellenkeztek vele. Ez a kis senkii Ez a kis negédes.. . A düh arra ösztökélte, hogy odamenjen hozzá, megcsavarja a kezét, vagy alaposan megmosdassa a friss hóban ... — Ha fázol, fölveheted a sapkád. A lány összecsapkodta a kesztyűjét, leverte róla a havat, aztán semmit sem mondott. Vállat se vont. Sínadrágja zsebéből kihúzta a hosszúkás jambó-sapkát. Fehér hullámokkal átkötött sapka volt, gyapjas, melegbolyhú és kék. Ami a legjobban állt neki. — Vedd csak föl — biztatta a fiú —, aztán lecsúszunk és hazamegyünk. A lány összezárta vékony száját, kelletlenül megmoccant, ropogós léptekkel a szánkóhoz ment. Maga sem tudta, mit akar. Hiszen felülne ő a szánkóra, szívesen felülne, élvezné a száguldást, a felvillanó képek homályos egymásutániságát, a szél sivítását, és a karján meg a vállán érezné a fiú meleg, megnyugtató kezét... Csakhogy félt. Vagy az is lehet, hogy csak játszott. — Későre jár, nem érdemes lecsúszni. Himbálgatta kezében a kék sapkát és egyszerre gonoszkodó kedve támadt. — Meg aztán a sapkát is sajnálom. Csupa hó lenne. — Új? 1 — Űj hát. Szép sapka. Feritől kaptam. A fiú lehúzta a szemöldökét, aztán ismét másfelé nézett. Ügy tett, mint aki másra figyel. De a lány figyelmét 14 höt