A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-12-24 / 51. szám

Kocsis Laci éjjel-nappal azon tör­te a fejét, hogyan álljon apja elé a tervével. Az első pillanatban egy­szerűnek tűnt a dolog, most azonban egyre nehezebbé vált. Lelkiismeret­furdalás, sajnálkozás és némi féle­lem fészkelődött benne. Az idő sür­gette, mert a jelentkezést határidő­höz kötötték. Nem tétovázhatott so­káig. Tanácstalanságában Grétihez fordult. — Mit csináljak? — Te tudod, Laci. Én nem szólok bele a dolgodba. — Cserben hagysz?... Éppen most, amikor a legnagyobb szükségem van a bátorításodra? — kesergett. — Ed­dig mindenben megértettük egymást. — Ezután sem lesz másképp — mondta Gréti. — Ne haragudj, de ebbe a kérdésbe nem szólok bele. — Nem akarsz felelősséget vállal­ni, ez az igazság. Ha véletlenül nem sül ki jól a dolog ... — Hogy mondhatsz ilyet!? Végül is úgy döntött Laci, hogy megírja a jelentkezést, postára adja. Elhatározását tett követte. Teltek, múltak, a napok. Laci egy­re idegesebbé vált. Apja szigorú, tapasztalt szeme észrevette fián a változást, szinte biztosra vette, hogy valami nagy dolgot forgat a fejében. Egyelőre nem szólt. Várta, hogy Laci mondja ki, mi nyomja a begyét. Fonák, felemás 'helyzet alakult ki a családban. Feszültséggel telt meg a levegő. — Még sehol semmi, máris meg­van a baj — mondogatta Gréti es­ténként. — Nem lesz ennek jó vége, meglátod. — Most már mindegy. Végigcsi­náljuk. Sosem álljon meg az ember félúton. Különben sem vagyok már taknyos gyerek, holmi fabábu, akit úgy rángathatnak, ahogy éppen akarnak... Kocsis István hajnalban beszólt Lacinak az első szobába, hogy keljen fel. Szénakaszálás idején nem lehet világos reggelig heverni az ágyban. A harmatos füvet jobban viszi a ka­sza. Nyolc óra tájban leültek a nagy fűzfa alá reggelizni. Azt is szótla­nul fogyasztották el. Kaszakalapálás közben Kocsis István csendesen meg­jegyezte. — Egykettőre itt az aratás. — Itt... — böffentette Laci. Most kellene szólni, hogy rá ne számítson az aratással, ha sikerül a terve, el­megy itthonról. De a gondolat benn rekedt, se ereje, se bátorsága nem volt hozzá, hogy kimondja. Gyáva kukac vagyok, alávaló gyáva kukac, morfondírozott magában. Lopva az apjára sandított, a napégette, ke­mény arcára, Gyülekeznek a ráncai, mélyülnek az árkai, egyre keserűbbé válik az arckifejezése: öregszik, ál­lapította meg. Végeztek a kalapálással. Rágyúj­tottak. — Elszívjuk, aztán megyünk — mondta Kocsis István. — Senki sem kaszálja le helyettünk. Ránk vár... — Ránk... — Megváltoztál, fiam ... Mostaná­ban furán viselkedsz. Mi az oka? Mert hogy nem ok nélkül hallgatsz nagyokat, az biztos. — Jelentkeztem tanítónak — mond­ta kl Laci hirtelen elhatározással, s végignyálazta a cigarettáját. Zava­rában. Kocsis István lassan ráemelte a tekintetét Nyilván nem fogta fel rögtön, hogy mit mondott a fia. Szo­morú döbbenettel nézte egy ideig Lacit, szólni akart, talán megkérdez­ni, hogy mit csinált, de nem szólt semmit. Felállt, kézbefogta a kasza­nyelet, erélyes mozdulattal a vállára vetette és elindult a rét végére. Kocsis István kezében fáradhatat­lanul suhogott a kasza. Déltájban a fiához fordult — Jelentkeztél? — Jelentkeztem. — Tanítónak? — Annak. Ebéd után hanyat dűlt, siltes sap­káját a szemére borította, hogy a lombokon átszűrődő fények ne za­varják. Máskor néhány pillanat múlva elmélyült a lélegzete, elaludt. Most nem tudott aludni. Olyannyira nem, hogy fel is ült. — És te hiszel nekik? — Kiknek? — Hát akiknél jelentkeztél. — Miért ne hinnék? Kocsis István felnevetett. Gúny, keserűség és megvetés gurgulázott a nevetésében. — Hát jó, csak higgyél! — mond­ta. Nagyot káromkodott és kaszálás­hoz látott. Dühösen suhintgatott, ló­deréknyi rendek gurultak utána. Estefelé újra a fiához fordult. — Szóval itthagytok? Laci nem válaszolt. Feleslegesnek tartotta a vitát. Most rríár tudja az apja, hogy mi a szándéka, az a lé­nyeg. Kocsis Istvánt azonban nem hagyta békében a gondolata. — Itt hát, persze hogy itt — mond­ta nagy haraggal és káromkodott, Egy rendőrtiszt naplójából . Meleg júliusi alkonyat volt. Havasi százados nagy fehér zsebkendővel tö­rülgette homlokát, s morgolódva szid­ta a kánikulát. Sós főtörzsőrmester vi­gasztalta: — Még az a szerencse, hogy csen­des napunk volt eddig. Alighogy kimondta, szinte végszóra kopogtak az ajtón. — Tessék! Huszonnégy év körüli, középtermetű, barna hajú fiatalember lépett a ren­dőrségi irodába. Feszengve, idegesen állt meg Sós főtörzsőrmester előtt. — Mit óhajt? — kérdezte Sós. — Kérem szépen, szeretném bejelen­teni, hogy eltűnt a feleségem. — Mit csinált? — Eltűnt! — Talán kiment a strandra ebben a melegben... Nem? Na, mikor tűnt el? — Még tegnap délután. — És csak most szól. — Máskor is elment szó nélkül, ott­hagyott, de mindig visszajött. Most megtaláltam a búcsúlevelét a szek­rényben. Azt írta, hogy öngyilkos lesz... — azzal kivett a zsebéből egy összehajtott papírlapot. — Ezért gondolja, hogy öngyilkos lett? — kapcsolódott most már a be­szélgetésbe Havasi százados. — Nem, nemcsak azért... a kút­nál... a kútnál megtaláltam az egyik strandszandálját. Tán beleugrott! Elő­ször elmentem a mamához, hátha ott van az Erzsi, de nem tudtak róla. A két rendőr összenézett; fuccs a nyugalmas szolgálatnak. Havasi pieg­adóan sóhajtott: — Akkor diktálja csak az adatait. Neve? — N. László. — Hol lakik? — Tanya 555 szám. — Foglalkozása? — A legeltetési bizottságnál vagyok fogatos. Egymást követték a kérdések. A fér­fi megadóan válaszolgatott. Gyerünk a helyszínre — mondta vé­gül Havasi százados. — Főtörzsőrmes­ter elvtárs! Értesítse a tűzoltókat, jöj­jenek ők is. Sörért mentem A tanyában már népes gyülekezet várta a rendőröket. Köztük volt az el­tűnt asszony apja is. Megérkeztek a tűzoltók létrával, kötéllel, védőövve! felszerelve. — Benne van az Erzsi? — kérdezte Bartha, a legközelebbi szomszéd, a kútra mutatva. — Azt mondják, beleölte magát... — Nem lehet még azt tudni — ka­paszkodott a szavakba az eltűnt asz­szony apja. Egyetlen gyerekünk volt az Erzsi, igaz nem éppen hűséges fe­leség, dehát neki mégiscsak a gyere­ke. — No, mondja csak el még egyszer, mi történt azon a napon, amikor a felesége állítólag eltűnt! — fordult N. Lászlóhoz Havasi százados. — Tegnap, vasárnap bementem a faluba. A szomszéd megkért, hozzak neki egy fél liter bort. A feleségem meg azt mondta erre, neki sört hoz­zak, mert hogy azt inna. Bementem az egyik italboltba, vettem egy liter bort. Nem volt sör, hát elmentem a másikba. Ott meg csak kimért sört adtak. Vettem másfél litert. Amikor a szomszédnak odaadtam a bort. kér­te, adjam neki a sör felét is. Odaad­tam. Mikor hazamentem, a feleségem összeszidott, miért adtam oda a sört, neki a maradék kevés, most hozzak másikat. — Veszekedtek? — Hát... összeszólalkoztunk. Erre én fogtam magam, visszamentem az italboltba. Este volt, mire ismét haza­értem. Az asszonyt nem találtam. Megágyaztam, lefeküdtem ... ma reg­gel ruhát akartam kivenni a szek­rényből, akkor találtam meg a búcsú­levelet ... aztán a kútnál a papu­csot ... — No, elvtársak! — fordult a tűz­oltókhoz a százados — kezdjék meg a munkát. — Majd ismét a férjet val­latta tovább: — Jól éltek,maguk a feleségével? Az ember hallgatott, csak nagyne­hezen szólalt meg: — Többször itthagyott... Gábor András volt a szeretője, aztán most gvereket vártunk, hathónapos terhes volt... Halott asszony a kútban Az emberek szótlanul szemlélték a tűzoltókat, hogyan eresztik le a lét­rát a kútba, hogyan csatolja fel egyi­kük a biztosító övet, aztán lépked le­felé a létra fokain ... — Itt van ... megtaláltam .. . Megdermedtek az emberek a sza­vakra. Irtózattal néztek később az iszappal teli, vizes valamire, akit le­fektettek az estéli sötétségben a kút 14 hoU

Next

/
Oldalképek
Tartalom