A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)
1971-12-24 / 51. szám
Kocsis Laci éjjel-nappal azon törte a fejét, hogyan álljon apja elé a tervével. Az első pillanatban egyszerűnek tűnt a dolog, most azonban egyre nehezebbé vált. Lelkiismeretfurdalás, sajnálkozás és némi félelem fészkelődött benne. Az idő sürgette, mert a jelentkezést határidőhöz kötötték. Nem tétovázhatott sokáig. Tanácstalanságában Grétihez fordult. — Mit csináljak? — Te tudod, Laci. Én nem szólok bele a dolgodba. — Cserben hagysz?... Éppen most, amikor a legnagyobb szükségem van a bátorításodra? — kesergett. — Eddig mindenben megértettük egymást. — Ezután sem lesz másképp — mondta Gréti. — Ne haragudj, de ebbe a kérdésbe nem szólok bele. — Nem akarsz felelősséget vállalni, ez az igazság. Ha véletlenül nem sül ki jól a dolog ... — Hogy mondhatsz ilyet!? Végül is úgy döntött Laci, hogy megírja a jelentkezést, postára adja. Elhatározását tett követte. Teltek, múltak, a napok. Laci egyre idegesebbé vált. Apja szigorú, tapasztalt szeme észrevette fián a változást, szinte biztosra vette, hogy valami nagy dolgot forgat a fejében. Egyelőre nem szólt. Várta, hogy Laci mondja ki, mi nyomja a begyét. Fonák, felemás 'helyzet alakult ki a családban. Feszültséggel telt meg a levegő. — Még sehol semmi, máris megvan a baj — mondogatta Gréti esténként. — Nem lesz ennek jó vége, meglátod. — Most már mindegy. Végigcsináljuk. Sosem álljon meg az ember félúton. Különben sem vagyok már taknyos gyerek, holmi fabábu, akit úgy rángathatnak, ahogy éppen akarnak... Kocsis István hajnalban beszólt Lacinak az első szobába, hogy keljen fel. Szénakaszálás idején nem lehet világos reggelig heverni az ágyban. A harmatos füvet jobban viszi a kasza. Nyolc óra tájban leültek a nagy fűzfa alá reggelizni. Azt is szótlanul fogyasztották el. Kaszakalapálás közben Kocsis István csendesen megjegyezte. — Egykettőre itt az aratás. — Itt... — böffentette Laci. Most kellene szólni, hogy rá ne számítson az aratással, ha sikerül a terve, elmegy itthonról. De a gondolat benn rekedt, se ereje, se bátorsága nem volt hozzá, hogy kimondja. Gyáva kukac vagyok, alávaló gyáva kukac, morfondírozott magában. Lopva az apjára sandított, a napégette, kemény arcára, Gyülekeznek a ráncai, mélyülnek az árkai, egyre keserűbbé válik az arckifejezése: öregszik, állapította meg. Végeztek a kalapálással. Rágyújtottak. — Elszívjuk, aztán megyünk — mondta Kocsis István. — Senki sem kaszálja le helyettünk. Ránk vár... — Ránk... — Megváltoztál, fiam ... Mostanában furán viselkedsz. Mi az oka? Mert hogy nem ok nélkül hallgatsz nagyokat, az biztos. — Jelentkeztem tanítónak — mondta kl Laci hirtelen elhatározással, s végignyálazta a cigarettáját. Zavarában. Kocsis István lassan ráemelte a tekintetét Nyilván nem fogta fel rögtön, hogy mit mondott a fia. Szomorú döbbenettel nézte egy ideig Lacit, szólni akart, talán megkérdezni, hogy mit csinált, de nem szólt semmit. Felállt, kézbefogta a kaszanyelet, erélyes mozdulattal a vállára vetette és elindult a rét végére. Kocsis István kezében fáradhatatlanul suhogott a kasza. Déltájban a fiához fordult — Jelentkeztél? — Jelentkeztem. — Tanítónak? — Annak. Ebéd után hanyat dűlt, siltes sapkáját a szemére borította, hogy a lombokon átszűrődő fények ne zavarják. Máskor néhány pillanat múlva elmélyült a lélegzete, elaludt. Most nem tudott aludni. Olyannyira nem, hogy fel is ült. — És te hiszel nekik? — Kiknek? — Hát akiknél jelentkeztél. — Miért ne hinnék? Kocsis István felnevetett. Gúny, keserűség és megvetés gurgulázott a nevetésében. — Hát jó, csak higgyél! — mondta. Nagyot káromkodott és kaszáláshoz látott. Dühösen suhintgatott, lóderéknyi rendek gurultak utána. Estefelé újra a fiához fordult. — Szóval itthagytok? Laci nem válaszolt. Feleslegesnek tartotta a vitát. Most rríár tudja az apja, hogy mi a szándéka, az a lényeg. Kocsis Istvánt azonban nem hagyta békében a gondolata. — Itt hát, persze hogy itt — mondta nagy haraggal és káromkodott, Egy rendőrtiszt naplójából . Meleg júliusi alkonyat volt. Havasi százados nagy fehér zsebkendővel törülgette homlokát, s morgolódva szidta a kánikulát. Sós főtörzsőrmester vigasztalta: — Még az a szerencse, hogy csendes napunk volt eddig. Alighogy kimondta, szinte végszóra kopogtak az ajtón. — Tessék! Huszonnégy év körüli, középtermetű, barna hajú fiatalember lépett a rendőrségi irodába. Feszengve, idegesen állt meg Sós főtörzsőrmester előtt. — Mit óhajt? — kérdezte Sós. — Kérem szépen, szeretném bejelenteni, hogy eltűnt a feleségem. — Mit csinált? — Eltűnt! — Talán kiment a strandra ebben a melegben... Nem? Na, mikor tűnt el? — Még tegnap délután. — És csak most szól. — Máskor is elment szó nélkül, otthagyott, de mindig visszajött. Most megtaláltam a búcsúlevelét a szekrényben. Azt írta, hogy öngyilkos lesz... — azzal kivett a zsebéből egy összehajtott papírlapot. — Ezért gondolja, hogy öngyilkos lett? — kapcsolódott most már a beszélgetésbe Havasi százados. — Nem, nemcsak azért... a kútnál... a kútnál megtaláltam az egyik strandszandálját. Tán beleugrott! Először elmentem a mamához, hátha ott van az Erzsi, de nem tudtak róla. A két rendőr összenézett; fuccs a nyugalmas szolgálatnak. Havasi piegadóan sóhajtott: — Akkor diktálja csak az adatait. Neve? — N. László. — Hol lakik? — Tanya 555 szám. — Foglalkozása? — A legeltetési bizottságnál vagyok fogatos. Egymást követték a kérdések. A férfi megadóan válaszolgatott. Gyerünk a helyszínre — mondta végül Havasi százados. — Főtörzsőrmester elvtárs! Értesítse a tűzoltókat, jöjjenek ők is. Sörért mentem A tanyában már népes gyülekezet várta a rendőröket. Köztük volt az eltűnt asszony apja is. Megérkeztek a tűzoltók létrával, kötéllel, védőövve! felszerelve. — Benne van az Erzsi? — kérdezte Bartha, a legközelebbi szomszéd, a kútra mutatva. — Azt mondják, beleölte magát... — Nem lehet még azt tudni — kapaszkodott a szavakba az eltűnt aszszony apja. Egyetlen gyerekünk volt az Erzsi, igaz nem éppen hűséges feleség, dehát neki mégiscsak a gyereke. — No, mondja csak el még egyszer, mi történt azon a napon, amikor a felesége állítólag eltűnt! — fordult N. Lászlóhoz Havasi százados. — Tegnap, vasárnap bementem a faluba. A szomszéd megkért, hozzak neki egy fél liter bort. A feleségem meg azt mondta erre, neki sört hozzak, mert hogy azt inna. Bementem az egyik italboltba, vettem egy liter bort. Nem volt sör, hát elmentem a másikba. Ott meg csak kimért sört adtak. Vettem másfél litert. Amikor a szomszédnak odaadtam a bort. kérte, adjam neki a sör felét is. Odaadtam. Mikor hazamentem, a feleségem összeszidott, miért adtam oda a sört, neki a maradék kevés, most hozzak másikat. — Veszekedtek? — Hát... összeszólalkoztunk. Erre én fogtam magam, visszamentem az italboltba. Este volt, mire ismét hazaértem. Az asszonyt nem találtam. Megágyaztam, lefeküdtem ... ma reggel ruhát akartam kivenni a szekrényből, akkor találtam meg a búcsúlevelet ... aztán a kútnál a papucsot ... — No, elvtársak! — fordult a tűzoltókhoz a százados — kezdjék meg a munkát. — Majd ismét a férjet vallatta tovább: — Jól éltek,maguk a feleségével? Az ember hallgatott, csak nagynehezen szólalt meg: — Többször itthagyott... Gábor András volt a szeretője, aztán most gvereket vártunk, hathónapos terhes volt... Halott asszony a kútban Az emberek szótlanul szemlélték a tűzoltókat, hogyan eresztik le a létrát a kútba, hogyan csatolja fel egyikük a biztosító övet, aztán lépked lefelé a létra fokain ... — Itt van ... megtaláltam .. . Megdermedtek az emberek a szavakra. Irtózattal néztek később az iszappal teli, vizes valamire, akit lefektettek az estéli sötétségben a kút 14 hoU