A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-12-17 / 50. szám

A város szívében, dunányi vizesárokkal övezve terül el a császár rezidenciája, ahol az uralkodó sok egyéb elfoglaltsága mellett még rizst is termel. Maga műveli a rizsföldet és saját kezűleg aratja a rizst — természetesen az egész nem több puszta szertartásnál Tokiói utcakép. Utak az utcaszint fölött — és természetesen alatta is A császár családja szűkebb körében lan. Bajsza van, felesége és unokái vannak, a dunányi széles vízárokkal övezett rezidencián belül 225 négyzetméteres rizsföldje, amelyet maga művel s amelynek termését aratás után a nagy sintótemplom oltárán áldozza fel. Mind róla, mind rezidenciájáról és sok vele kapcsolatos dologról rengeteg érdekességet lehetne elmondani. Közülük talán egyet: a háború alatt egy pilóta, gépével eltévedve, véletlenül átrepülte a császári rezidencia légiterét, amit önmaga olyan nagy vétségnek minősített, hogy bűntudatában harakirit követett el, a japán öngyilkossági stílszerűségnek megfelelően felmetszette saját hasát. A császár 1946-ban ugyan hivatalosan is feladta isteni mivoltát, amit okmányokon hitelesítettek, de ettől függetlenül is a világ sokfajta uralkodóinak egyik legkülönösebbje és legrangosabbja. Az „istentelenítés" a parlament akaratából történt, amely a különös császári tiszteletbentartás mellett a demokratikus államformán belül az ország legmagasabb törvényalkotó testülete. De hagyjuk a császárt, aki azóta megjárta Nyugat-Európát s kitette isteni személyét néhány rothadt, földi paradicsomnak, királynői fogadtatásnak s még sok egyéb földi dolognak. Az alábbiakban sok vonatkozásban majd úgyis kénytelen leszek visszatérni Hirohitó személyéhez, valamint a császárság fogalmához. Tehát rögtön az első tokiói lépéseknél meggyőződhettem róla, hogy Tokió nagy, a világ kicsi. Nekivágtam tehát a tizennégymillió lakosú, ezek szerint jogosan a világ fővárosának nevezett Tokiónak. KESZELIFERENC TOKIÓ Urasima Taró, a népmesebeli szegény japán halász, egy életmentésért hálás teknőc hátán, eljutott egyszer a Sárkány birodalmába, ahol néhány rövid, de nagyon hosszúnak tűnő napot vendégeskedett, s a nagy csodálkozásban úgy hitte, elveszítette időérzékét. Hazájába, a halászfaluba való visszatérte után, furcsamód őt már senki sem ismerte meg, s számára is minden arc idegennek tűnt. Mert a tengerek királynőjének birodalmában eltöltött néhány nap alatt a halászfaluban többszáz esztendő telt el. Ennyivel lett tehát öregebb s a látottakkal gazdagabb — vagy talán szegényebb is. Urasima Taró földjén, Japánban jártam, s közel egy teljes hónapot töltöttem ott, ami aránylag nagyon rövid idő a megismeréshez. De a rengeteg látnivaló, a rengeteg élmény és információ bizony az én időérzékemet is megtréfálta, mert mindaz, amit láttam és tapasztaltam, amit megértettem és nem értettem meg — bizony nem akar beleférni abba a rövid, csonka hónapba, amit Japánban töltöttem. Tizenkétórás repülés, négynapos tengeri hajóút után itt állok a yokohamai kikötő betonján. Az első képtelenség az, hogy valóban várnak bennünket, sőt mi több, egy újságíró is odalép hozzám, azonnal nyújtja a névjegyét és kérdez: hogyan utaztunk, mit várunk Japántól? Groteszknek tűnő helyzet, annak is veszem, de vendéglátóink este már mutatják az újságot, amely lepedőnyi területen zsúfolódó hírrengeteg között érkezésünkről tudósít. Később tudjuk meg,, hogy Japánban rengeteg az újság, s így a nagy hírigényen kívül semmi másnak nem tudható be az irántunk tanúsított érdeklődés. A yokohamai kikötőből tokiói szállodánkig három órát megy az autóbusz a kifogástalan, nyolcsávos autópályán. Természetesen megszakadás nélkül házak és háznyi nagyságú neonreklámok között, mert bár Tokió és Yokohama ugyan két külön város, de egy testet alkot. A busz sebességéről jobb nem is beszélni, illetve majd később. Az út nagy részét utcaszint fölött vagy alatt tesszük meg. Igen, erről már sokat hallottunk. Útközben ránk esteledik. Az első nap első élménye hihetetlen. Letelepszünk. a szállodában, csodálkozva vizsgálgatjuk a tatamit, a szoba rizsgyékény-padlózatát, s az ezen megvetett ágyat. Hogy földön alszunk majd, erre felkészültünk, de hogy a japán papucslegenda ennyire igaz. azt nem hittük volna. Az épületbe lehetetlen cipőben lépni, a szobába tilos papucsban bemenni, az a folyosón marad. Külön papucsban léphetsz a fürdőbe, külön papucsban a vécére. Mi mást tehetünk, tréfálkozunk a furcsa szabállyal. Aztán vacsora. Vendéglátóink sárga cédulákat osztanak szét köztünk, amelyeken az áll, hogy külföldi vagyok, eltévedtem, itt és itt lakom, kérem vezessenek vissza a szállodába. Irány tehát Tokió, és rögtön a tokiói éjszaka. Ha eltévedünk? Sebaj. Az instrukciók szerint a japán segítőkészség és a sárga cédula mindent megold. És most következik a hihetetlen. Az első bátortalan lépteket teszem az utcán, vagy negyven méternyire vagyok a szálloda bejáratától, amikor ... hogy írjam le? — ismerős arc jön velem szembe. Ez nem lehet igaz, motyogom dermedten, s jól megnézem magamnak. Jól megnézem s azt kell vélnem, az csak pesti kollégám, Szabó János lehet, a Magyar Ifjúság főszerkesztője. S mert jól megbámulom, ő is észrevesz, és hát kénytelen hinni a szemének: ez meg én vagyok. De túltesszük magunkat a képtelen helyzeten s bizonygatjuk egymásnak a személyazonosságunkat. Mi mást tehetek, benne kell megtestesülve látnom az első valódi tokióit, hiszen ő már huszonkilenc napja van itt, holnap reggel utazik haza. Most a búcsúestre siet, a miénkhez hasonló magyar ifjúsági turistacsoport búcsúestjére; a csoportnak ő a vezetője. Megbeszélünk egy hajnali találkát, mert más időpontra már nem futja, s ő nekivág a búcsúestnek, én meg Tokiónak, a világ legnagyobb városának, amelyről annyit tudok, hogy 14 millió lakosa van, országnyi területen fekszik, hogy az Istenek Fiának, a császárnak lakóhelye, aki holnap megtöri a sokezer japán hagyomány egyikét, miszerint hivatali minőségben Európába utazik, amire uralkodása alatt még nem volt példa. De maradjunk a „császártémánál", utóvégre az elkövetkező hetekben ez világtéma lesz, sőt már hetek óta, az utazás előkészületei alatt is az. Hirohito Japán százhuszonnegyedik császára, s az ország alkotmánya szerint „a nép egységének és az államnak szimbóluma, hivatását a nép akaratából tölti be, hatalma isteni eredetű". A legenda szerint — legenda? Japánban a legsértetlenebb és legszentebb törvény — 1311 évvel ezelőtt, 660-ban maga a Napistennő küldte el dédunokáját a japán trónra, s azóta a család leszármazottai megszakítás nélkül uralkodnak az országban. Hirohito névnapja államünnep, neve a nép használatában Tenno, sérthetetlensége szent, tudományos színvonalon űzött hobbyja a tengeri élővilág tanulmánvozása, hat gvermek apja. 369 662 négyzetkilométeren élő százhárommillió bétszázhúszezer ember isteni hatalmat örökölt uralkodója, akinek rezidenciája égen és földön párat-A tokiói rendőrség épületkolosszusaival szemközt áll a japán parlamentnek, az ország legmagasabb törvényhozó testületének épülete