A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-11-19 / 46. szám

Az a vasárnap délelőtt sem különbözött a többitől. Gréti a tűzhely körül foglalatoskodott, Laci meg a gyerek álmát vigyászta. Sokszor elgondolkodott fölötte: mire női fel, mi lesz belőle, milyen lesz a természete, tud-e majd énekelni, megtanul-e játszani valamilyen hangszeren, szeret-e majd futballozni, s a nők? Vajon a nőkkel hogy áll majd? Az ám, a hegedű. Néhanapján kézbe venné, ha lenne. Talán már nem is tudna játszani. Belejönne, tény, hogy belejönne. — Veszek hegedűt — mondta gyerekes ábrándozással. Gréti nagyot nézett rá a tűzhely mellől. Felnevetett. — Hegedűt!?.,. Minek lenne az? — Minek... hát mire kell a hegedű? — El sem tudlak képzelni hegedűvel a kezedben. Tényleg tudsz játszani? — Persze hogy tudok! Veszek is. Talán már holnap ... — Vegyél, legalább néha elszórakoztatsz — kuncogott Gréti. Sehogy sem fért a fejébe: Laci meg a hegedű. Bár sok mindenhez ért, sokoldalú, nyilván nem hazudik. Közben odakinn Kocsis István levetette az istrángot, abrakos tarisznyát akasztott a ló fejére, majd szétnézett az utcában, legfőképp a kicsi házat mustrálgatta hosszasan, aztán bement az udvarba, ott is szétnézett. Vegyes érzések kavarogtak benne, furcsa keserűség ült a torkán. Most érezte csak igazán tettének a súlyát, azt, hogy idejött, hogy egyáltalán eljött a fiához megalázkodni, mert ez egyenlő a megalázkodással. Mázsás súly húzta a lábát, mikor az ajtó elé lépett. Legszívesebben visszafordult volna, de az most már lehetetlen volt. Illemtudón bekopogott. Benyitott. — Jó napot! — köszönt s betette maga mögött az ajtót. Laci meglepődött. Ahogy végignézett az apján, sajnálkozás áradt szét benne. Sajnálkozását azonban hamar felváltotta a harag. Ide is utána jött, hogy felbolydítsa. az életét, a szépen induló nyugodt életét. Aztán azért is haragudott az apjára, az ő kemény, gerincesnek vélt és hitt apjára, amiért ilyen szánalmas és megalázó helyzetbe keverte magát. A nyelve hegyén ült, s már-már kiköpte: minek jött ide!? Nem mondta ki. Elfogadta a feléje nyújtott kezet, bemutatta Grétinek és leültette, azaz csak ültette volna, de Kocsis István nem ült le, hanem a bölcső fölé állt és nézte az unokáját. Nagyapa lett. Hát ezt is megérte. Nyúlt volna a kicsi után, hogy kiemelje a párnák közül és maga elé emelje a magasba, hogy belecsókoljon a hurkás-fodros combjába, de fékezte magát, s visszahőkítette a szándékát, vágyát. LOVICSEK BÉLA S csak állt a bölcső fölött a haragból oldódott, átmelegedő szívű nagyapa, aki nem is olyan régen még azt mondta a fiának, az egyetlennek keményen, hogy soha többé ne tegye be lábát az udvarába. Mennyi mindent mond haragjában és elkeseredésében az ember, s közben talán éppen a fordítottjába gondol. Az ő fia eddig nem is tette be lábát az udvarába, tartotta magát a tilalomhoz, pedig de sokszor felharangozott lelkében a remény, amikor este, vasárnap, vagy karácsonytájt nyikordult a kiskapu: hátha ő jön! Nem ő volt. Helyette valame"lyik szomszéd vagy az orosz asszony jelent meg a küszöbön. Még gyűlölte is őket, hogy csalódnia kellett. Margit sokszor unszolta, járjon utána, tudja meg, hol él, hogy él, kivel él, mit csinál a fia. Menjen érte, alázkodjon meg, s hívja haza, mert ha nem teszi meg, kútba ugrik. István egy ideig ellenállt az unszolásnak, nem azért, mintha őt nem ugyanaz a gondolat foglalkoztatta volna, hanem azért, mert nem akart gyengének látszani Margit előtt. Közben természetesen utánajárt a dolgoknak és mindent megtudott, amit akart. És most itt áll a bölcső felett, a fia szeme előtt, s a menye előtt, mert most már el kell fogadni menyének ha akarja, ha nem. Ami azt illeti, nem csúnya teremtés, tisztaság, rend van a lakásban. Titkon Gréti is méregette az apósát, kereste a hasonlóságot fia és apa között, miközben félelem szorongatta a szívét: jaj, csak ne csináljon Valami bolondságot ez a két nagydarab férfi! Italos üveget vett elő a konyhakredencből, teletöltött két kis poharat s kínálta: jót tesz a hosszú szekerezés után, elég hűvös az idő. Kocsis István fejéről csak most került le a sapka. Télies kabátját is levetette lassú mozdulattal, aztán leült az asztal mellé, megfogta a poharat, a fiáéhoz koccintotta és ivott. Tüzesen áradt szét benne az ital. Ivott ő az úton is, majd minden kocsma előtt megállt egy-egy féldecire. Nem a fázás ellen próbált védekezni, sosem volt fagyos természetű, a leggorombább tél sem gyalázta meg. Igaz, valamikor huszonnyolcban a fülét megmarta, savanyúkáposztával borogatta, emlékszik, de azon túl soha semmi baja nem volt a hideggel. Most csak azért ivott, ismerte el magában, mert tartott ettől az úttól, a fiával való találkozástól. Mert az még csak haggyán, hogy idejött. Az lesz a nehezebb, ami ezt követi. A beszéd. Ki kell mondani, hogy miért jött, néma gyereknek az anyja sem érti a szavát, mondott szóból ért az ember! A negyedik pohár után gyanúsan csillogott a szeme. Megszólalt. Egyelőre csak az italt' dicsérte, s csendesen megjegyezte, hogy meg kellene nézni a lovat. — Majd én megnézem — mondta Laci és kiment. Kocsis István a menyét méregette, aki kipirult arccal sürgött-forgott a jóféle illatokat lehelő tűzhely körül. — Még a nevedet sem tudom. — Gréti, Halász Gréti a nevem ... —* Furcsa név ... ritka mifelénk ... de azért szép... csakugyan szép név... Hát a kicsit? Minek kereszteltétek? — Lacikának... — Az se csúnya név... Valamikor nekem is az tetszett meg... Régen volt — sóhajtott Kocsis István. — Észrevétlenül szaladnak az évek, hajtják, űzik az embert a koporsó felé. Bizony. így van, megöregszünk, elgyengülünk, aztán inkább teher, mint öröm az ember élete. — Az még azért messzi van — mosolyintott Kocsis Istvánra Gréti. — Még igen jó erőben tetszik lenni. — Szó se róla, én csak elvagyok valahogy, ellenben a... Laci fázósan nyitott be, összedörzsölte a tenyerét. — Egyre hidegebb van — mondta. — A szürke nyugodtan abrakol, ebéd után majd megitatjuk. Nem készült még el? — fordult Grétihez. — Rögtön tálalok. Kocsis István hallgatagon evett. ízlett a menye főztje. Margit sem főzött különbet fiatal korában. Ebéd után rágyújtott a két férfi. A kicsi is felébredt nagy bömböléssel. Gréti tisztába rakta és megszoptatta. A kicsi megnyugodott, s a párnák közt gőgicsélve rúgkapált. — Anyád újra vért hányt — mondta Kocsis István. — Gyengén van. Egyre vékonyodik, teljesen elfogy, mint a holdvilág. — Mit mond az orvos? — Hát mit mond — vonogatta vállát Kocsis István. — Beteg, nagy beteg. Enni, pihenni, enni, pihenni... Nincs étvágya, de ha lenne is, mit egyen? Én nem tudok főzni. Esetleg paprikáskrumplit. Meg tojást sütni. Többre nem futja a tudományomból. Asszony kellene a házhoz, fiam... Gyertek haza! — Végre kimondta, amit akart, amiért tulajdonképpen eljött. Kissé megkönnyebbült ugyan, de nem teljesen. A válasz még nem hangzott el, s ki tudja, elhangzik-e, s mi lesz? Gréti is Lacit nézte s várta, hogy mit mond. Soha nem beszéltek erről a kérdésről, bár mindketten tudták, hogy előbb-utóbb sor kerül rá. Nem beszéltek róla, mert féltek tőle, s most is félnek. Laci arca is azt tükrözte. Hosszú töprengés után ezt mondta. — Bonyolult kérdés ez, apa. Nem egyedül vagyok, egyedül nem is dönthetek. — Az igaz, fiam, a feleségednek is van beleszólása, de azért úgy szokott az lenni, hogy az asszony követi a férjét, ha az úgy dönt, hogy más fészekbe kívánkozik ... Nem a pokolba hívlak én titeket, hanem haza. — Tudom, ismerem a helyzetet — mondta Laci. — Jól érzem én itt magam. Szépen élünk, nyugalomban. Alaposan meg kell ezt fontolni... — Otthon is a magad gazdája leszel, és nem rólam, hanem anyádról van szó. Csak ti segíthettek rajta... —Folytatjuk— Tegnap este későn mentem haza. A villamoson megdöbbenve ismertem fel a kalauzban Soroksárit, a Hírharsona munkatársát. — Pszt! — súgta oda nekem. — Egy szót sem, nehogy leleplezz! Riportot akarok írni: „Kalauz voltam egy napig" címmel. Jó ötlet, ugye? Aztán leszálltam a villamosról, és bementem egy cukrászdába: néhány süteményt akartam hazavinni a családomnak. A pult mögött Dékány állt, a Friss Déli Lap munkatársa, fehér köpenyben, fehér fityulával a fején. — Mivel szolgálhatok? — kérdezte női hangon. — Megőrültél? — kérdeztem elámulva. — Mit csinálsz te itt? — Csönd legyen! — könyörgött Dékány. — Cikket fogok írni: „Cukrászlány voltam egy napig" címmel. Arcizmod se ránduljon. Arcizmom se rándult. Kértem három dobostortát, és a blokkal a pénztárhoz mentem. Már meg sem lepődtem azon, hogy a pénztárban az Esti Hírharang munkatársa ült. — Te is itt vagy? — kérdeztem közömbös hangon. — Riport öregem. Óriási ötlet. „Pénztárosnő voltam egy napig". Ez lesz a riportom címe. óriási ötlet, nem ... Te, mennyi marad tíz forintból, ha nyolc forintot elveszek belőle? Megmondtam. A cukrászsüteménynyel hazamentem. Doktor Vermes az Ejfélelőtti Hírek munkatársa nyitott kaput. — Tudom — mondtam —, egy napig házfelügyelő voltál. Doktor Vermesnek leesett az álla. — Honnan tudod? — Zseni vagyok! — feleltem gőgösen, és a kezébe nyomtam ötven fillért. — Smucig alak! — szólt utánam doktor Vermes. Már mindenki aludt otthon, mire hazaértem. Megvacsoráztam, aztán lefeküdtem. f — Manci! — érintettem meg a feleségem vállát. — Alszol? — Hagyj békén! — dünnyögte álmosan, de a hangja olyan furcsán, idegenül csengett. Gyanakodva kiugrottam az ágyból, felkattintottam a villanyt. Rémülten láttam, hogy Sipka, a Képes Üjság munkatársa szendereg mellettem. — Hát te — sikoltottam. — Nyugi. Riport. „Egy napig feleség voltam." Mit szólsz hozzá? Ijedten átrohantam a másik szobába. Gyermekem ágyában is egy riporter feküdt ujját cumlizva. A gyerekágy mellett a nagymama díványán is egy riporter horkolt. — Hova tettétek a családomat? — kiáltottam kétségbeesetten. Ásítozva felelt Sipka az ágyban: — Mit ordítozol? Benn vannak a szerkesztőségben. Valakinek csak kell csinálni a lapot, nem? MIKES GYÖRGY hot 14 i