A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-11-19 / 46. szám

Kurti-Hegedűs érettségi Napjaink sokat vitatott problémája: legyen-e érettségi, vagy ne legyen ? Én azt mondom, hogy ne legyen! Ne legyen, mert a vizsgának ez a fajtája néha egy egész életre nyomot hagy a diák érzékeny idegrendszerében. Amit mondok, tapasztalatból mondom. Több mint huszonöt évvel ezelőtt érettségiztem, de még mostanában is előfordul, hogy verítékben úszva riadok fel lidérces álmomból §s reszketve mormolom: „Di bene fecerunt, inopis me quoque pusilli [inxerunt animi...", ami magyarul nagyjából azt jelenti: „Jól tették az istenek, hogy szürke, szegényes lelket adtak nekem..." Több mint negyedszázada kísértenek e horátiusi szavak, és a legrifrább az egészben, hogy ez nem is az én tételem volt! A történet előzménye, hogy áldott jó tanár oktatott bennünket latinra, és járt velünk egy bizonyos J. Béla is, gyenge tanuló és különeges antitalentum a latin nyelvben. Bukdácsolva, kegyelemből jutott az érettségiig, és teljesen nyilvánvaló volt, hogy ott dicstelenül el kell véreznie. Hacsak valami csoda nem történik! És csoda történt. Pontosabban: először a csoda előjele mutatkozott Tieg. Egy héttel a latin szóbeli érettségi vizsga előtt, hóna alatt egy Horatius-kötettel, jókedvűen beállított hozzám Béla, és arra kért, hogy tízegynéhány sort preparáljunk ki együtt a Szatírák első könyvéből, Tiert neki valahogyan van egy olyan érzése, hogy ebből fog felelni. Ez a rész kezdődött úgy, hogy: ... „Jól tették az istenek ..." Nem ismertem a következő napok gyötrelmeit. Béla a latin szöveget alig tudta olvasni, a latin nyelvtan elemi szabályait sem ismerte, a legszerényebb szókinccsel rendelkezett. Az idő rövidsége miatt ezért agvetlen megoldás kínálkozott. Megtanultattam vele kívülről az egész latin szöveget, és annak magyar fordítását. Keserves munka volt, de a végén már úgy fújta mindkettőt, mint a vízfolyás. Eljött a szóbeli napja. A vizsga nyilvános volt, a tornateremben tartották. Hosszú asztal mögött ült a bizottság, előttük négy szék és négy eis asztal. A négy soros jelölt a bizottsághoz járult, megkapta tételét, aztán helyet foglalt, és nekilátott a munkának. Én oldalt álltam, a tornaterem ajtajánál, és Béla elégedett mosolyából rögtön láttam, hogy Hőérzete nem csalta meg, a csoda beteljesült, pontosan azt a szövegrészt kapta fordításra, amiből együtt készültünk. Korán örültem. Béla a nagy boldogságtól egyszerűen megzavarodott, és minél hamarabb elő akart rukkolni a tudományával. Éppen csak hogy belelapozott a szótárba, melynek használatát engedélyezték, tessék-lássék valamit -firkált egy papírlapra, és míg három társa jóformán még el sem cezdte az ismerkedést a tétellel, ő máris jelentkezett, hogy hajlandó felelni. Latin tanárunk, aki az érettségi elnök mellett ült, bosszúsan intett íeki, hogy tanulmányozza még az anyagot, van ideje bőven, de Béla lem és nem, nyújtózkodik, ágaskodik, majd kiböki az elnök szemét. — Tessék, kérem — mondta az elnök kissé csodálkozva —, fáradjon ide, kezdje el. Béla felpattant, büszkén előlépett, orrához emelte a Horatius-kötetet, is folyékonyan, magabiztosan, úgy citálta a latin szöveget, mintha az anyanyelvén beszélne. — Elég is lesz, kérem — szakította félbe valahol a tétel közepe táián az elnök, akire nagy hatást tett Béla produkciója. — Megelégszünk vele, ha eddig lefordítja. Béla rémülten nézett fel a könyvből. Sápadt lett, mint a fal, szemei rigúvadtak. Kívüle csak én értettem meg rögtön, és talán még a bizottságban ülők közül is sejtette valaki, hogy milyen tragikus helyzetet teremtett az elnöki kedvezmény. Béla ugyanis csak a teljes latin szöveget tudta, és annak csak a teljes magyar fordítását. E „globális" ismereteken belül fogalma sem volt írről, hogy melyik latin szónak melyik a magyar megfelelője, hogy hol kell megállnia majd a fordításban! Ha előbb hagyja abba, vagy ha továbbmegy, mint kellene, mindentépp kisül a turpisság. Mi mást tehetett, lassan, nagy lassan elkezdte mondani a magyar izöveget, és minden második-harmadik szó után könyörgő pillantást vetett latintanárunkra. — Jól tették az Istenek.... hogy szürke, szegényes lelket... adtak nekem... A tanár úr a saját Horatius-kötetébe tekingetve, helyeslően bólintott. — És azért... csak röviden ... és ritkán beszélek. A tanár úr bólintott. Űjabb mondattöredékek, újabb bólintások. És amikor Béla a kritikus szóhoz ért, ahhoz, amelyik a latin szövegrész utolsó szavának felelt meg, a tanár szórakozottan becsukta i könyvét. Béla felsóhajtott, de akkorát sóhajtott, hogy talán még a folyosón s hallották. Aztán összezárta a száját, mint aki már nem is nyitja ki :öbbé az életben. — Hát kérem — jegyezte meg az elnök—, a fordítás meglehetősen vontatottan ment. Különösen ahhoz képest, hogy milyen szépen olvas& a latin szöveget. Köszönöm, végeztünk. Az érett férfiú meghajolt, az asztalkához lépett, gépiesen összeszedte segédeszközeit, kitámolygott a teremből. Mellettem ment el, de észre sem vett. Esküdni mernék, hogy Béla is felriad néha mostanában is lidércnyonásos álmából, miközben azt mormolja maga elé: „Di bene fece•unt..." Ráadásul ő még azt sem tudja, hogy külön-külön mit jelentenek ;zek a szavak! Gyökerek Sziklákat ölelő elefántlábak tartják a fenyő szálfa-derekát. Ezek a gyökerek ősgyíkok kiszáradt bőrével takaróznak, szívósak, mint az idő, balta-csorbító kemények, s kegyetlenek, mint itt a főid, mely vasmarkuk közül eső hulltával elszalad. Ezek a gyökerek lenyúlnak a mélység küszöbéig; micsoda erő, mily elszánt akarat vezérli a sziklák titkos résein át e kígyózó Medusa-hajat? Felhőkhöz közel, hegyek kiugró állán, vörös szakállba kapaszkodom, s talpam alatt érzem a fenyő nyugodt szívverését. őszi délután A lepke összecsukja szárnyait, pihen a nedves köveken. Fűszálon hintáz a darázs, — fittyet hány rám a szemtelen! Az aranybogár hirtelen megáll, lábam árnyéka ráesik, majd mentve parányi életét, sziklák résében eltűnik. A patak ismétli önmagát, locsogó szája be nem áll, levél-csónakot forgat az örvény, üzennek véle az öszi fák, kismalmok tengelye sírdogál, őrlik a semmi kenyerét, az ágak között egy kék madár fújja köznapi énekét. Mert látlak... Még látlak az ablak négyszögében, gondos kezed a függönyön, búcsút intesz az éjszakában s én örök vándor — indulok. Mehetek esőben, szélben, sötét utakon — baj nem ér... Mert látlak az ablak négyszögében, szemed örökké elkísér. Pasztorale Fújd a furulyádat, pásztor, juhaid békésen legelnek, de vigyázz, az aranyszőrű bárány nyugtalan, — farkasok szeme villan a völgy kapujában. Ozsvald versei